A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-07 / 14. szám

Eg y o leendő petriafkai városközpontok közül — egyelőre tervrajzon

hangúsógo és több más tényezőt is (elsorolhatnánk. . . Ezért korai lenne ítéletet mondani az ötvenes és hatvanas években épült városrészekről, hiszen Bratislavában például a legbefejezettebbnek számító kútikyi vagy rózsavölgyi (Ružinov) negyedek sem állnak még teljes pompájukban, ahogy azt valamikor tervezőik elképzelték. És ezért nehéz véleményt alkotni az első toronyházak alapján a most létesülő ligetfalusi városrészről is, hiszen egyelőre még csak a lakóházak épülnek, a járulékos beruházások zömére csak a következő ötéves tervidőszakban kerül sor; a városi légkör, a sajátos hangulat kialakításának végső határidejét

pedig nem sokkal az ezredforduló előtt jegyzik. És addig sok víz lefolyik még a Dunán. . .

Mi az hát, ami elkészült már Ligetfalun, és mi az, ami a tervrajzon ugyan topintható közelségben van, a valóságban ellenben még csak a jövő „zenéje"?

Ami kész, az elsősorban a rengeteg lakás, hiszen december végéig kereken 30 000 ember lakik majd már Ligetfalun. Épülnek az iskolák, az első óvodák, bölcsődék és üzletek is. Egy másik, talán ennél is fontosabb kiindulópont, hogy sikerült megoldani a Duna jobb partján elterülő ősi település egyik évszázados gondját: az árvíz

elleni védelmet, hiszen a víz örök idők óta rettegésben tartotta a ligetieket. A folyam medrének korszerű szabályozósa nemcsak egy esetleges árhullám, de javarészt az alulról feltörő belvizek veszélye ellen is biztonságot nyújt. Érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a vízvédelem, de Ligetfalu várossá alakításának néhány kezdeti ötlete is nemzetközi összefogással született. Bratislava ugyanis 1967-ben egy nemzetközi műépitészettaláfkozó színhelye volt, ahol a Duna jobb partjának tervezett beépítésével kapcsolatban több pályaművet vitattak meg. Lényegében az itt szerzett tapasztalatok alapján jött létre az a gondolat, miszerint az új városrészt, tömbházainak „játékával" - a baloldali partvidék magas házaitól számítva -, az új negyed külső pereme felé „lejtsen". A hatalmas folyam közelsége ugyanis nem pusztán problémát, de jó értelemben véve is gondot okozott Stanislav Talaš mérnöknek és munkatársainak. Ma még csupán terv, de egy-másfél évtized múlva mór valóság lesz az a műépítészeti szándék, hogy az új városrész — felülnézetben - eay hatalmas amfiteátrum hatását keltse - mintegy belesimulva a peremházak

tőszomszédságában zöldellő ligetek, berkek, holtágak csöndjébe . . .

Átsétálva o hidak valamelyikén, a belvároshoz közelebb eső részeken lesznek a toronyházak, a kereskedelmi és szórakozási központok; a mai Stúrutca folytatásaképpen - a ligetfalusi park árnyas fáinak szomszédságában - amolyan nagyvárosi körút őrzi majd az óváros nyüzsgésének hangulatát. Kijjebb érve a 150 ezer lakosú városrészben egyre ritkul majd a forgalom, több lesz a sétány, pihenést nyújtó szabad térség s mindez a sportpályák övezetébe fog torkollni. Persze, kellő szómban építenek majd iskolákat és üzleteket is. Azt bizonyáro kevesen sejtik, hogy a jövőben a város jobb partjára költözik a közgazdasági főiskola, hatalmas vásári és kongresszusi csarnokok lesznek itt, létesül egy vidám park és itt fogják felütni sátraikat a Bratislovában vendégszereplő cirkuszok is, ahová földalatti gyorsvasút szállítja majd a kíváncsiak seregét. .. Mindez munkaerőgazdálkodási szempontból is fontos, hiszen az itt élő emberek több mint harmada egyben munkaalkalmat is talál, ami csökkenteni fogja az ingaforgalmat és tehermentesíti majd a közlekedést.

■ ■ ■

Stanislav Talaš a tervrajzok sokaságára pillantva, jóindulatúan figyelmeztet: mindez csupán szerény töredéke annak, amit a most formálódó városrész kapcsán elmondhatott.

Gondolom, ez a jövőbe vetett pillantás is elég volt ahhoz, hogy a belváros utcáit járva vagy a Várban, a Slavínon sétálva már a holnapra gondoljon az ember. Hogy gondolatban tenyerén lássa ezt a most alakuló városrészt; hogy tudja: él, mozog, fejlődik Petržalka, az eqykori munkáskerületként ismert Ligetfalu is.

MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvételei

HÉTVÉGI

Az Új Szó ezévi lebruár huszonhármadikai számában olvastam Győri Sarolta „Anekdotázik az író“ című figyelemreméltó és elgondolkodtató írását, amelynek az a végkicsengése, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban, kivált a próza területén nem éppen örvendetes jelenségekre ügyelhetünk lel. A kérdések, amelyekre választ keres, illetve választ vár a szerző, valóban lényegbe vágóak: „Miért van az, hogy egy kezemen össze tudnám számlálni azokat a hazai magyar írókat, akik rendszeresen publikálnak a lapokban?“ „Hol a hiba, mi az oka annak, hogy folyóiratainkban annyira kevés a rövid lélegzetű prózai irás?" Mintha azt kérdezné valaki: miért nem terem a jól megművelt tőidben gabona? Elvégre az írónak az lenne a dolga, hogy írjon; Írások nélkül nincs sem Író, sem irodalom. Győri Sarolta — ha jól értettem - ezt a passzivitást mindenekelőtt a szerkesztőségi szükkeblüség számlájára írja: „Azt kell mondanom, hogy a hazai magyar lapoknál általános lett a magazinszerű szerkesztési mód. Hemzsegnek a szürke riportok, pontosabban a beszámolók, az irodalom számára alig van hely. Vagy szigorúan megszabott hely van. Ide kerül egy folytatásos regény és ezzel le is rótták a kötelességüket az irodalommal szemben. Esetleg még egy-két hasábot szentelnek neki. De a keretet nem szabad átlépni."

A külső szemlélő, az irodalom után sóvárgó olvasó számára valóban ez látszik kézenfekvő magyarázatnak, annál is inkább, mivel tapasztalatai alátámasztják ezt. Engedje meg azonban kedves Győri Sarolta, hogy megállapításait némiképp kiegészítsem. Aligha kell részletesebben fejtegetnem, hogy a társadalmi munkamegosztáshoz hasonlóan a napilapok, hetilapok és egyéb folyóiratok között is létezik egyfajta munkamegosztás. Nyilvánvaló, hogy az irodalom számára „szigorúan megszabott hely“ van kijelölve egy-egy lapban. A kérdés most már csak az, hogy jól gazdálkodunk-e ezzel a terjedelemmel, olyan írásokkal töltjük-e meg (mi szerkesztők) a rovatot, amelyek felkeltik az olvasó érdeklődését? Ön szerint nem, s tulajdonképpen igazat kell önnek adnom, de azt is hozzá kell tegyem rögtön, hogy ezért nemcsak bennünket terhel a felelősség, ön helyesen állapította meg, hogy kevés csehszlovákiai magyar iró ir rendszeresen kisebb lélegzetű prózai műveket. Ennek azonban korántsem az az oka. hogy ezeknek az Írásoknak nem akadna hely a lapban. Az az igazság, hogy íróink egyszerűen nem művelik a kisprózái műfajokat: a karcolatot, a gloszszát, a krokit, a tárcát, sőt - sajnos - a novellát se nagyon, a különböző publicisztikai Írásokról, aktuális jegyzetekről már nem is szólva. Ilyen helyzetben mit tehet a szerkesztő (miután hasztalan kéregetett)? Szembenéz a realitással - és előveszi azt a dossziét, amelyben azok a bizonyos „tartalékkéziratok“ lapulnak.

3