A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 2. szám
Halle megye északkeleti része már a Harz-hegység széle. Itt van Quedlinburg, a favázas házak városa, amelyet lengyel szakemberek bevonásával újítanak fel a közeljövőben, méghozzá ,.tetőtől talpig". Amikor Jacques Brel halálának hire elterjedt, a párizsiak sirva fakadtak az utcán, megrohamozták a boltokat a még kapható lemezeiért, akárcsak Edith Fiai halálakor. Pedig a belga származású énekes már tíz éve nem lépett színpadra. A közönség nem tudta elhallgatásának igazi okát: gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Végakarata értelmében hamvait Francia Polinéziába szállítják, ahol élete utolsó éveit töltötte, és Paul Gauguin mellé temetik. Vadászjelenetes középkori dombormű: a Tak-e-Bosztán-i barlangok ezekről az ezeréves dombormüvekről híresek. Varga Ervin felvétele Párizsban - mintegy kétszáz méternyire az elnöki palotától -, fényes nappal készült. A pádon szundikáló bácsika álmát a háttérből még egy rendőr is „vigyázza". A Charly Angyalkái c. detektívfilmsorozat igen népszerű Amerikában, ez a bizonyos Charly ugyanis csupa szép leánnyal „nyomoz és informál". Képünkön az ügynökség egyik „oszlopa", Cheryl Ladd, a közönség új szépségideálja. Ezeken a képeken a világ első lombikbébije látható: Lousie Joy Brown születése napján, és 1978. július 25-én, azaz négyhónapos korában. KIS FENTEK JÓZSEF: KÉT NÉVTELEN LEVÉL AZ ELSŐ: BOLÍVIAI SZERENCSEJÁTÉK Engem, kérem, halálra ítéltek, itélőbíróm neve: Ibolya. Mindezt másfél hónapja, fél óra leforgása alatt tudtam meg. Azóta szimbolikus siralomházban tengetem napjaim. Belenyugodtam a sorsomba, hiszen nincs kihez fordulnom kegyelemért. Hogy teljesen ártatlan vagyok, azt sohasem állítottam, viszont főbenjáró bűnöket sem követtem el soha életemben. Én egy teljesen közönséges állampolgár vagyok, aki Bolíviáról csak annyit tud, amit még nem felejtett a gimnáziumi tananyagból. Én csak egy kishivatalnok vagyok, kérem. Egy közönséges kis csehszlovákiai magyar kishivatalnok. De ez most megint nem tartozik ide. Ott tartottam, hogy soha életemben nem öltem meg senkit. Nem raboltam. Nem is gyújtogattam. Legfeljebb gyufát. (Mellékesen, a gyufa-téma egy külön cikket érdemelne ugyanebben a rovatban.) Mégis, mégis halálraítélt lettem! Azon a bizonyos másfél hónappal ezelőtti reggelen még természetesen gyanútlanul ültem az íróasztalomhoz. Csakhamar jött a kolléganőm a napi postával. — Leveled van — mutatta sebtiben, mintha ez valami különlegességszámba menne ennél a cégnél. Előbb azért köszönt. Unottan nyúltam a levélért, mint máskor. Hosszúkás boríték. Nyilván meghívó egy kiállításra, hangversenyre, tárlatra satöbbire, mert a kultúrát azért nem hanyagolhatom el. Tévedtem, mint már annyiszor, ha nagyon biztos voltam valamiben. Sokszorosított levelet húztam ki a borítékból. Megszólítás helyett elképedve olvastam: Bolíviai Szerencsejáték! Nofene! Hangosan kezdtem olvasni. A kolléganőm a gőzölgő kávéfőző fölött szorgoskodva legyintett: — Mit hencegsz? Tegnap én is kaptam egy ilyet. Tovább olvastam hát a levelet, most már mellőzve a hangos előadást. Kiderült, hogy „ez a szerencsejáték-lánc” Bolíviából indult és be kell járnia az egész világot. Hol is ez a Bolívia? Megvan, Dél-Amerikában! Továbbá: amennyiben nem vagyok hajlandó nyolc napon belül húsz példányban lemásolni és szétküldeni, úgy járhatok, mint... És nevek sorozata következett, akik szintén nem tették meg ezt. Ezek valamennyien meghaltak már. Ki így ki úgy. Dúsgazdag gyáros nyomorban, titkárnő (csinos francia) közúti szerencsétlenség következtében, olasz ügyvéd merénylet áldozata lett... Mások viszont lemásolták. Ezek most már gazdagok és boldogan élnek. A kutyafáját! Most mi a teendő? Gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy elsősorban meg kell fejtenem, ki küldte nekem ezt a filléres lehetőséget, hogy kellőképpen megjutalmazhassam. Ha én is meggazdagodnék... Vagy nem küldöm szét és meghalok csendben ... A kutya se tudná meg, miért. (Magamfajta kisembereknél ez a fontoskodás nem ritka tulajdonság.) Akár hiszik, akár nem, fél óra alatt sikerült. Mérget veszek rá, ha nem igaz. Ibolya volt ! ! ! Biztosan. A jellegzetes gépelési hibák alapján nyomban a gyanúsítottak listájára került. Ezután körbetelefonáltam a barátnőit. Ők is kaptak ugyanilyen levelet. Az egyik ráadásul kézzel címzett borítékban. Elsőrendű corpus delicti! Rögtön meg is írtam a válaszomat Ibolyának: Kedves Ibolya! Bizonyára elcsodálkozik, hogy mellékelten visszaküldöm önnek a levelét, de korábbi meglehetősen jó kartársi viszonyunk még ezek után is erre kötelez. Egyben megkérem, hogy mihamarabb szíveskedjen húsz példányban lemásolni (helyettem) és elhelyezni az üzemi konyha étkezdéjének hátsó bal asztalán pontban délután negyed kettőkor. Amennyiben ezt elmulasztja, ahogy a levél is írja, nyolc napon belül önt nagy szerencsétlenség fogja érni. Ugyanis illetékes helyen feljelentem. Eddig a levél, amelyet, más sürgős hivatali dolgaim miatt nem küldtem el. Meg aztán meg is sajnáltam. Talán a naivsága miatt, talán, mert akkor nyolcadik hónapos terhes volt már. Elég az hozzá, hogy Ibolya elnyerte méltó jutalmát: ma már boldog anya, én meg egy szerencsétlen halálraítélt vagyok s maradok kiszámíthatatlan holtom napjáig. Talán az utolsó szó jogán mondtam el most ezeket a dolgokat, amelyekhez még annyit tennék hozzá: Embertársak! Jó honpolgárok! Tanácsos lesz meggondolni, mikor és mivel zavarjuk meg mások nyugalmát, esetenként még lelki egyensúlyát is. Legfőképpen pedig ne osztogassuk nyakra-főre a halálos ítéleteket! A MÁSODIK: REPÜLŐ ADAM Említettem már, hogy én egy kultúraszerető ember vagyok Éppen ezért közeli ismerőseim között nem kevés a kezdő költő, író, festő, kritikus sem. Egyik ismerősöm, a kezdő költő, író és kritikus egy személyben a minap kezembe nyomott egy kockás füzetlapot: „Akármilyen pimaszság is" — olvastam érdeklődve — „én nem írom alá a nevemet. Akkor ugyanis egy büdös soromat se közölnék le többet, bár én e sorok megjelenésében sem bízok. Ha eme észrevételemet mégis leközölnék, az engem is meglepne. Hát még az érintett felet! Ezért nem bízom benne ..." — milyen soká tekereg ezzel a nyamvadt mondattal, gondoltam — Levelem tárgya az Új Ifjúság 36. számának egyik cikke. KM: Kerekezők a táborban a címe. Enyhén szólva megrettentem, amikor ezeket a sorokat olvastam: Nagyon megtetszett a Madách emlékszobor, Rigele alkotása. Kiváló mű: repülő Adámot ábrázol. Eddig a cikkidézet, ja ráadásul: benne emlékplakett. (!!!) Jóindulattal feltételezem, ha a cikk szerzője látta volna valaha ezt a szobrot, akkor semmiképpen sem nevezi „repülő-nek. A cikkben megszólaltatott bizonyos Sztruhár Erzsébet viszont bizonyára látt'a. Talán csak futólag, azért keltette benne a karjait az ég felé emelő Adóm a repülés képzetét. Az az Ádám ugyanis csupán a karjait emeli az ég felé, jelezve a megismerni akarás, felfelé törés (de nem a repkedés) vágyát. Az a bizonyos emlékplakett pedig nem éppen a szoborban van, hanem a talapzatán. A talapzat oldalán." Eddig az idézet a kockás füzetlapról. — Mit szólsz? — kérdezte az ismerősöm, akinek a Csend és halál című versciklusát eddig minden szerkesztőség visszautasította, a könyvkiadóról nem is beszélve, pedig az egy remekmű. — Hát... — tapintatoskodtam. — Ha háát, akkor tartsd meg! — mondta és otthagyott. Sokáig tépelődtem, mit kezdjek vele, mert az óvatosság sosem árt. Különösen a magamfajta berzenkedőknél. Mivel azonban Ibolya halálra ítélt, úgyis mindegy... 9
