A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-13 / 2. szám

KEREKES KÚT

A kocsiban Elisabeth távol volt tőle, de elhatározta, minden• képpen talál majd alkalmat, hogy néhány észrevétlen szót váltson vele. Ez sikerült is, míg Lewers a sofőrt kifizette.- Vigyázzon nagyra becsült házigazdánkkal. Tervei vannak magával — súgta oda gyorsan magyarul.

A lány hirtelen tágra nyílt szemmel, megütközve nézett rá, de csak egy pillanatig tartott az egész. Aztán hangosan, jókedvűen elkacagta magát.

Ezt nem várta. Nem értette volna meg őt? Vagy kineveti az aggályait? Esetleg fejébe szállt a pezsgő? Dühös lett magára, amiért őrangyalt játszott.

A lift a negyedik emeletre vitte őket, ott volt Lewers háromszobás, tetőteraszos lakása. Látszott rajta, hogy gazdája nem kispénzű ember. Máris hozta az italt, a poharakat. Ő maga azonban nem ivott.- Egy pohár pezsgő van bennem. Ennyit megengedhetek magamnak, többet nem, mert Elisabethet a saját kocsimon fogom hazaszállítani.

A film valahol a Baleárokon készült, a strandéletet mutatta be, sok szép nővel s még több meztelenséggel. Tele volt felkorbácsoló, fojtott erotikával anélkül, hogy egyetlen kétértelmű mozdulat, jelenet lett volna benne. A házigazda úgy rendezte a székeket, hogy Elisabethtel kissé hátrább üljenek tőlük. Előrenézett, de minden idegszálával hátrafelé figyelt. Tudta, hogy Lewers alattomos mozdulatokkal próbálkozik majd, hiszen mikor a lányt kisegítette a kocsiból, akkor is hozzáért a pimasz, mintha csak véletlenül történne. Nem volt neki mindegy, egyáltalán nem volt mindegy, érinti-e ápolt kezével Elisabeth mellét, s ezért dühös volt magára. Mi közöm hozzá, ismételgette magában, mi közöm? Figyelmeztettem, erre feljogosított a közös szülőföld, lehet, hogy éppen a felhívásra várt. Talán ez már nem is az első gazdag palija. Valami mégis tiltakozott benne ez ellen a feltevés ellen.

Lepergett a film, s ők megbeszélés szerint felálltak, hogy elbúcsúzzanak.- Én majd lekisérem magukat - udvariaskodott a házigazda —, úgyis ki kell hoznom a garázsból a kocsit. Néhány perc az egész — fordult a lányhoz —, addig megvár itt, ugye, Elisabeth?

Már indult volna, mikor a lány hangja megállította.- Öllé úrral már megbeszéltem, hogy hazakísér, mert nagyon érdekel, hogy mit tud mondani a régi házról, amely a miénk volt valamikor, és mit tud mondani volt otthonomról. De természetesen a kocsiját, ha már volt olyan kedves és felajánlotta, elfogadjuk.

Megkövült, mikor ezt hallotta. Semmi ilyesmiről szó sem volt. Elfogta az ujjongás. Ez a lány nem lesz prédája Lewersnek! Az újságíró is megállt, élénk figyelemmel követte a jelenetet, pikáns kis botrányt szimatolt. Lewers elvesztette lába alól a talajt, zavartan forgatta ujján az autókulcs karikáját. Nem tudta eldönteni, hogyan viselkedjék. Aztán visszanyerte fölényét.- Meglep, Elisabeth, hogy ezt csak most mondja. Én szeretem a fair playt. Ha Öllé úrral óhajt távozni, természetesen nem tartom vissza. De úgy vélem, a társaságom úgyis fölösleges, és szívesebben keresnek taxit. De ne felejtse el, én voltam az, aki olyan lehetőséget adtam magának, amilyen nem mindennap kínálkozik. A maga helyében minden nő, ha van egy kis sütnivalója, nem szalasztja el az ilyen alkalmat.

Ez durván nyílt beszéd volt. Izmai megfeszültek, rettenetesen jólesett volna leütni ezt az elegáns férget, de nem akart verekedést kezdeni.- A megalázó alkalmakat, ha csak lehet, elkerülöm - mondta a lány hűvös tárgyilagossággal, és indult kifelé. Ők ketten a nyomában, aztán ott találták magukat a kihalt lépcsőházban, a lakásajtó becsukódott, és elválasztotta őket a magára maradt Lewerstől.

Az újságíró, nyilván hogy elterelje gondolataikat az imént lejátszódott jelenetről, elismerően mondta:

— Jó kis masinája van az öregnek, önműködő vetítővel. Mit gondolnak, végignéz még ma egy-két filmet, tekintve, hogy programváltozás történt.

Tréfálni akart, de nem sikerült elérnie, hogy Lewersen mulassanak. A lány is, ő is túlságosan fel voltak zaklatva ehhez. Taxiknak füttyentettek, néhány próbálkozás után sikerült is kapniuk egyet.

— Én nem lakom messze, tegyenek le útközben - ajánlotta az újságíró.

Miután ketten maradtak a kocsiban, a lány rövid hallgatás után azzal kezdte:- Köszönöm, amit ma este értem tett.

— Ó — nem tudott mást felelni.- Hogy is hívják? - kérdezte élénken Elisabeth.- Öllé, Öllé Géza.- Géza ... — ismételte a lány. — Engem pedig szólítson Erzsébetnek.

Micsoda boldogság volt Erzsébettel randevúzni. A hétvégeken felült Münchenben a reggeli gyorsra, Zürichben a pályaudvaron Erzsébet már várta. Úgy érezték, mintha hirtelen jött szerelmük mindig is bennük élt volna, és most két rég elszakadt szerelmes egyesült volna ismét.

Mikor kitavaszodott, eljártak a virágba borult Mainau szigetére. A Bodentó s a környező hegyek mintha őket ölelték volna körül, védve a civilizált külvilág támadásaitól.

Kellene egy kocsi, gondolta Géza, de azon is törte a fejét, hogy talán jó lenne Zürichben elhelyezkedést találni. Erzsébet tanul, körülötte mindennek úgy kell maradnia, ahogy van. Aztán, mikor egyszer mindketten úgy érezték, hogy nincs tovább, Erzsébet egy kis kóvéházban megfogta a kezét, és azt mondta:

— Fizessen, mert most egyenesen hazamegyünk, és bejelentem otthon, hogy férjhez megyek.

Erzsébetért mindenre kész volt, mégis nagyon vegyes érzelmekkel indult lánykérőbe. Ismerte Erzsébetet, és így, ha

nem is személyes tapasztalatból, de ismerte a családját is. Bármennyire nevetségesnek találta — régi demokráciában élünk elvégre —, mégis zavarta kissé a gondolat, hogy miképpen fogadják majd a báróék. Könnyen lehet, hogy egy Lewers-féle jövedelmű vőre tartanak igényt, vagy valami előkelő származású és pozíciójú férfiúra.

Néhány mondat után azonban megtalálta a hangot, és otthonosan érezte magót. Erzsébet apját derűs pillantása, nyájassága azonnal rokonszenvessé tette. Könnyen megszokta, hogy Ali bátyámnak szólítsa. A feleségét viszont semmiképpen sem lehetett Bora nénémezni. Aztán zavarba hozta egy megjegyzése, is, melyet máig sem sikerült megfejtenie.

Dégenfeld elgondolkodott, majd mutatóujját nekiszegezte.

— Tehát te a Lovas építőmester unokája vagy! Ő vette meg apámtól Kerekes kutat a lánya és a veje számára. A veje, Öllé Ferenc pedig a mi egykori péti intézőnknek a fia, akit még gyerekkoromból ismerek. így van? — kérdezte diadalmasan.

— Igen, igen - helyeselt lelkesen, mert örült ennek a múltbeli kapcsolatnak.

— Hát akkor — Dégenfeld szeme elfátyolosodott —, igyunk a régi házra — s felemelte a moselivel töltött pohdrat.

Dégenfeldné is felemelte poharát, s valami olyat mondott, ami őt zavarba ejtette, mert nem tudta megfejteni a szavak értelmét.

— Ez igazán érdekes! - hangjából iróniát érzett. — Maga a Kerekes kúti Öllé fia. — Nevetett, s a nevetéséből is gúnyt hallott kicsendülni. — A sorsnak különös játékai vannak. így minden a családban marad. — Felhajtotta a poharat, gyors mozdulattal, mintha valami kellemetlen utóíztől akart volna megszabadulni.

Ránézett jövendőbeli anyósára, akivel mindvégig magázó viszonyban maradt, és nem értett a szavaiból semmit. Csupán a barátságosnak nem nevezhető felhangot hallotta ki. Ez a jelenet élesen belevésődött emlékezetébe, de sem akkor nem kérdezte meg, mit jelentenek e szavak, sem később nem tért vissza rá soha. Nem kell minden rejtélyt megfejteni, gondolta akkor.

Egy ideig beszélgettek még az ágyban, aztán meglassultak, meggyérültek a szavak. Úgy aludtak el egymás mellett, egymás kezét fogva, mint régen, új házas korukban.

Jóval éjfél után, amikor Gerda viszszaosont a toronyszobába, úgy találta őket összekulcsolt kezekkel, s egy pillanatra megállt fölöttük. Nahát, ki hinné, hogy még ilyesmi is van, gondolta nagy tetszéssel. Csendesen lefeküdt, magára húzta a paplant, jóleső elégedettséggel nyújtózkodott, s rövidesen elaludt.

Ragyogó napra ébredtek, a kert fái, bokrai s a kerten túl az erdő rügyei kipattantak. Mintha óráról órára sűrűbbé vált volna az a lenge zöld fátyol, amely a fákat borította. Egy ilyen napon nem lehet temetés, és semmi, ami az elmúlással kapcsolatos. Vagy inkább ilyenkor kell elmúlnia mindennek, ami életképtelen, kimerült, hogy helyet adjon a növekedésnek, virágzásnak?

Vera egyedül járkált a kertben a kerítés mellett, amelynek másik oldalán az erdő kezdődött. Nehezen tudta elviselni már a közös reggelit is. Mindenki olyan mosolygós, derűs volt, mintha nem is ma temetnék szegény anyukát . . . Azaz miért lenne szegény? Ö már semmilyen. És ez nagyon-nagyon fáj. Többször kellett volna lejönnie. Legyünk csak őszinték magunkhoz. Könynyebb volt Valérre és minden másra hárítani a mulasztást! Túlságosan lefoglalt az életem. A saját problémáim, melyeket anyukával nem tudtam megosztani. De hát miért nem? Nem a legtermészetesebb dolog, hogy egy lánynak az anyja legyen a bizalmasa? De mintha anyu megelégedett volna azzal, hogy lánya néha eljön, hogy egészséges, jól öltözött, kedves és vidám. Hogy a nyugodt külső mögött mi van, arra soha egy szóval se kérdezett rá. Mintha titkos elégedetlenség élt volna anyuban vele szemben. Ez az érzés már kamasz lány korában is átfutott rajta egyszer-kétszer, bár semmi konkrétumra nem alapozhatta.

Mintha nem az vagy nem olyan lenne, amilyennek anyu szerette volna. De milyennek szerette volna? Soha nem adott okot semmiféle kifogásra. Anyunak Géza volt a kedvence, ezt a családban mindenki tudta, és a maga módján el is fogadta. Sokáig szinte búskomor volt, mikor elvitték, és egy évig hír sem jött felőle. Az alatt az év alatt sokat romlott az állapota.

— Ha én egészséges vagyok, ha én utánajárhatok — hajtogatta makacsul —, akkor ez nem történik meg.

Apu eleinte vigasztalta, magyarázta, hogy egyszerűen semmit sem lehetett tenni, elsősorban azért, mert nem hozták a szülők tudomására, hogy hová viszik a fiukat.

Anyu ezt mintha nem hallotta volna, csak ismételte a magáét, százféle változatban ugyanazt a szemrehányást, amely bár senki felé nem irányult határozottan, apunak csak magára kellett vennie. Egyszer aztán elege lett belőle.

— A te drága Géza fiadnak, úgy látszik, nem vérzik úgy a szíve utánunk! Már rég visszajöhetett volna. Él. És semmi baja. Legalábbis így írja. Miért nem rohan haza? Más kihurcolt fiúk már otthon vannak.

Anyu akkor egy ideig hallgatott, megsebezhette a dolog, hiszen végül is apunak igaza volt. De azért nem hagyta magát.

— Géza a te fiad is. S ha nem jön, biztosan tudja, hogy miért. Ha rágondolok, hogy egész nap idegen emberek zsivaja hallatszik ide hozzám . . . Hát milyen világ van itt? Ezt csak úgy lehet? Beköltöztetni idegen embereket a házunkba? Az otthonunkba? És persze te ez ellen sem tudsz tenni semmit. És ne nézz úgy rám, kérlek, nem baj, csak hadd hallják meg. Akár fel is jelenthetnek.

(Folytatjuk)

10