A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-31 / 13. szám

A BALOGI TANÍTÓ Csendes, illatos levegőjű falusi utca. Régies parasztházak és jómódról ta­núskodó, vadonatúj emeletes családi otthonok. Aztán egy hirtelen kanyar után egy hatalmas udvar, annak előterében pe­dig egy sokablakos, nagy épület tárul az ember szeme elé. Ragyogó tiszta padló, fehérre fes­tett ajtók, üdén .zöldeflő virágállványok. Képek a falon: jeles írók, tudósok arc­másai. Kilenc tanterem, zene- és tornaterem, néhány egyéb szakterem, klubszoba: több szertár, bennük hangszerek, mag­netofon, diavetítő, lemezjátszó, külön­böző képek s modellek. Az osztályokban tisztán, gusztusoson öltöztetett, vidám gyerekek. Ipotybalog (Balog nad Ipľom) — a magyar tannyelvű általános iskola. — Az igazgatóhelyettest keresi? — kérdezi barátságosan az egyik tanítónő a folyosón —, ebben a pillanatban lát­tam itt.. . Talán hazaugrott valamiért. Az, hogy „hazaugrott" itt annyit je­lent: átment az iskolával szomszédos házba, a tanítói lakásokba. A bejárat mellett garázsok jelzik: itt, Ipolyság és a járásszékhely között, a kürtösi tájon sincs az ember egy isten háta mögötti faluban, itt sincs senki elzárva a kül­világtól; a személygépkocsiikkal minden távolság letörpithető. A tanítói lakások egyikének ajtaján ott a névtábla: SEBÉNY FERENC. Ö az, a huszonöt éve itt működő ba'logi ta­nító; a ma már 17 tanerős iskola igaz­gatóhelyettese. Hellyel kínál, beszélgetünk. Azaz, eleinte inkább csak akadozik a társalgás, a ma már (vagy még csu­pán?) 48 éves Sebény Ferenc keresi a szavakat a szerinte váratlannak tűnő kérdésekre: miért maradt, hű negyed évszázadon át ehhez a községhez; örülne-e, ha egyszer majd innen me­hetne nyugdíjba; mi az, ami manap­ság is vonzóvá teszi egy falusi tanító életét? — A munka ... — mondja halkan. — Falun nagyobb a tonító felelőssége. Többletigyekezettel kell elérnie, hogy kitáguljon a gyerekek világa és más környezetbe jutva is megállják a helyü­ket. Ennyit mond, aztán újra hallgatunk. De elég meglebbenteni az emlékek fátylát, fölidézni tanítóskodásának első éveit vagy a hatvanas évek elején lé­tesült új iskola építését — és máris megannyi érdekes téma kerül szóba! A bratislavai magyar tanítóképző el­végzésétől eltelt csaknem három évti­zed s az Ipalybalogan töltött negyven évszázad élményei, emlékszilárrkjai; or­cák, szempárok Villonnak fői az elmúlt időszak sikereit és hétköznapjait idéz­ve. • •• A Balogtól nem messzi Terbegecen született és már kölyök korában elhatá­rozta; hogy zenész lesz vogy tanító. Tulajdonképpen a sors ajándéka, hogy zenész és tanító lett. A tanítást hivatá­sának, a muzsikát fáradhatatlan szen­vedélyének tekinti. Percek alatt kiderül, hogy a zene — itt falun is! — minden gondolatát és minden szabad percét kitölti. Az iskolában az első elemitől a nyolcadikig ő tanítja a zenét, a te­hetségesebbekkel külön szakkörben fog­lalkozik, eredményes diákénekkart ve­zet; nem is oly régen még fplnőtt kó­rus is működött a faluban és Sebény Ferenc oz újjászervezését szorgalmazta, jól működő énéklő csoportot vezet a szomszédos községek egyikében s ez­zel kapcsolatban érdeklődéssel gyűjti a környékbeli népdalokat; régebben tagja volt a Csehszlovákiai Magyar Ta­nítók Központi Énekkarának, most már „csak" egy járási zenekarban s annak kamaraegyüttesében muzsikál és talán még ez a felsorolás sem egészen tel­jes . . . Nevetve meséli, hogy az ötve­nes évek legelején a morvaországi Frenštátban volt katona és — parancs­nokai támogatásával — még ott is kó­rust szervezett a vele együtt szolgáló magyar fiúkból. A tanítóskodást 1951-ben Kőkeszin kezdte. A kanyargós kürtösi utak men­tén álló kis házak egyikében, villany­áram nélkül a legnehezebb feladatok egyikét kapta: egyedül tanított 80 gye­reket. Téli reggeleken, borús alkonyo­kon petróleumlámpa világította meg a padokat s a katedra fölött a táblát és minden osztályban minden tantárgyat ő tanított. Innen vonult be katonának, az an­gyalbőrt levetve pedig ide helyezték, Ipolybalogra. Akkoriban heten voltak itt tanítók és három helyen: a Kovács-, a Gyurósz- és a Marton-házokban folyt az okta­tás. Igaz, a villanyt ide is csak 1958- ban vezették be, de kőkeszi emlékeihez viszonyítva, itt mór sokkal jobb körül­ményeket talált. — A jobb körülmények azonban ko­molyabb célok elérésére sarkallják a pedagógust. Munkámban ezt mindig mérceként tűztem magam elé — mond­ja a balogi tanító. Hogy valaki a gyerekeknek igazán jó nevelője, oktatója lehessen, ismer­nie kell tanítványainak egész gondo­latvilágát, az otthonát, a szüleit, az életmódját. Bejárta hát a környéket, ürügyként kézbe fogva néhány ajánlott olvasmánynak szánt könyvet avagy szü­lői látogatást említve... A kapcsolat ha lassan is, de fejlődött, falcról fokra megteremtődött a bizalom, pedig a ba­log! ember zárkózott természetű. De dolgos, és ennek csírája — a természet ajándékaként — már a gyerekekber is benne von. Ezért ritka itt a kimon­dotton lusta vagy rossz tanuló. Sebény Ferenc örömmel újságolja: — A hatvqnas években épült új is­kolaépületben tulajdonképpen mór mindent megadhatunk a gyerekeknek, ami fölvértezi őket a beszűkülés ellen, ami egyenrangúvá teszi őket a városi iskolákat látogató társaikkal szem­ben ... Pedig nem könnyű tizenöt-tizen­hat évesen új, többnyire városi környe­zetbe csöppenni. Szokatlan a forgalom, a sök emeletes ház, az emberek, min­den. És mégis, a gyerekeink megállják a helyüket! Sebény Ferenc magas, vállas, kerek arcú ember. Homlokán, a szója körül most elsimulnak a ráncok és a szemé­ben elégedett derűvel az inskolofoTyo­­sákon függő faHújsógok egyikéhez ve­zet, amely qz Ipolybalogi Magyar Tan­nyelvű Általános Iskola eddigi növen­dékei sorsának alakulásáról ad tájé­koztatást. Nos, hadd másoljak ide né­hány ott kapott adatot: az iskola diák­jainak 50 százaléka középiskolákban és gimnáziumokban folytatta tanulmányait, a tanulók további 45—47 százaléka szakmunkásképző-intézetbe lépett és csak elenyésző számban álltak — to­vábbi képesítés nélkül — egyenesen munkaviszonyba. És két további adat: oz iskola volt növendékei közül jelen­leg 27-én végzik hazánk különböző egyetemein és főiskoláin tanulmányai­kat, s ugyoncsak 27-en vannak oz egy­kori diákok, okik már megszerezték a diplomát. A balogi tanító ott áll a faliújsáq előtt, némán hallgatja toliam sercegé­sét és a tekintetében valami olyan ra­­gyoqás parázslik, amit eddig csak gye­rekszemekben láttam. Ezt o boldog pil­lantást, az önfeledt öröm kifejezésének ezt az ajándékát — az évek hosszú során — a tanítványaitól kaphatta cse­rébe .. . Ö töri meg a közénk ereszkedett csöndet. — Mondom, gyerekeink megállják a helyüket! Amilyen jeggyel elmennek tőlünk, azt általában másutt is meg­tartják. Vagyis az kt szerzett jegynek van fedezete. És ez oz, ami nekünk, pedagógusoknak erőt ad. • •• Sétálunk az iskola körül a tavaszi al­konyban. Sebény Ferenc nem titkolja: sok, rengeteg terve van még és fél at­tól o perctől, ha majd a távozás ide­je elérkezik. Ügy érzi, akkor majd el­vész valami az életéből valami olyan ritka és sajátos öröm, amit a tanítá­son, zenélésen kívül nem találhat meg semmi másban ... Aztán újra földerül az arca, szemé­ben megint az a boldog csillanó öröm: — Persze, messze van még az a nap, amikor majd utolsó pedagógiai jelen­tésemet fogom írni... Sok diákot ta­níthatok meg addig még a tudós, fő­képp a zene titkaira. Igen, valóban sök diákot. És köszö­net érte. Neki is, pedogógustársainak is. MIKLÓSI PÉTER nm n „A tanítók jámbor, becsületes, tevékeny és szorgalmas személyek legyenek, nem képmutató, hanem valóban élő példái azoknak az erényeknek, amelyekre má­sokat alakitpniok kell..." — mondot­ta több mint három évszázaddal ezelőtt a legnagyobb tanító, az anyanyelvű oktatás úttörője Ján Amos Komenský, és gondolatai, melyeket A tanítók törvé­nyei című müvében összegezett, ma is időszerűek. Élő példa és példamutató, egy-egy falu vagv kisváros kulturális, művelő­dési életének irányitója, szervezője és meghatározója volt a tanító a múltban és sok esetben ma is az. Azért mon­dom, hogy sok esetben, mert ma már egész apró községekben, településeken is a tanító mellett számos érettségizett, szakiskolát vagy főiskolát végzett fia­tal tevékenykedik. A kulturális fellen­dülést, a szellemi irányítást, egyes szer­vezetek aktiv tevékenységét azonban még mindig csak a tanítótól várják. Ha rossz a kulturális munka, ha az újon­nan felépült művelődési házban az évente megrendezett bálokon kívül nincs semmi program, színházi előadás, a szervezeti élet pangásnak indul, ezért csak a tanítót teszik felelőssé. Néha jogosan, néha jogtalanul. Jogosan a­­zért, mert számos helyen tapasztaltam, hogy egy-egy fecske is csinálhat nya­rat és „tevékeny, szorgalmas személy" egy-egy faluban csodákat művelhet, ha kedve és tehetsége van és ha megta­lálja azokat a fiatalokat és idősebbe­ket, akikre munkájában támaszkodhat. A tanítói pálya, mint általában min­den foglalkozás, nem csupán kenyér­­kereset, hanem hivatás és példamuta­tás. Van aki azt hiszi, elég ha megta­nítja a gyerekeket az irás-olvasás tu­dományára, az alapvető ismeretekre, aztán siet haza kertjét művelni, fóliáz­ni, horgászni, vagy más egyéb emberi szenvedélynek hódolni. Arra hivatkozik, mások is ezt csinálják. Lehet. De én mégis azt a tanítót becsülöm, akinek számos magyar iró, köztük Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Gárdonyi Gé­za, regényekben és elbeszélésekben állított örökbecsű emléket, azt a taní­tót, aki nem képmutatásból végzi min­dennapi becsületes és áldozatos mun­káját. Mert láttam ilyeneket is, és me­rem remélni, hogy ezek vannak több­ségben. A nemzet napszámosai a szó nemes értelmében, azok, akik késő estig szín­játszók, énekkarok, irodalmi műsorok próbáin, előadásain vesznek részt, akik gyermekek százait készítették fel orszá­gos versenyekre, és azok, akikről bi­zony néha-néha kitüntetések és a di­csérő szavak osztogatásakor el is fe­ledkezünk. A pedagógusnap, a tanítók napja alkalmából ezeknek az áldozatkész, hi­vatásukat őszintén és lelkesen vállaló embereknek kívánok a további évekre jó egészséget, erőt a mindennapi apró, de fontos és felelős munkához, hogy, a felnövekvő nemzedék ugyanolyan szeretettel emlékezzen rájuk mint pél­damutató elődeikre. /£•' fi B

Next

/
Oldalképek
Tartalom