A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
vállalhatja magára a hazai magyar képzőművészet értékeinek feltárását és egységes bemutatását — a kezdetektől napjainkig. Pedig milyen izgalmas eseményt ígérne egy-egy ilyen kiállítás . . . Akinek némi áttekintése van arról, hogy kik, mit és hogyan festettek a hazai magyar képzőművészek közül e hat évtized folyamán, az tudhatja, vagy legalább sejtheti, hogy az irányzatok, kísérletezések és művészi törekvések sokféleségének ellenére is kirajzolódik valami rendkívül lényegi azonosság. Nevezetesen az, hogy festőink legnagyobb többségének témaköre szinte kivétel nélkül a társadalmi - pontosabban a szociális — valóság talajában gyökerezik. Gyakran oly hangsúlyosan, hogy ez a valóság magát a művészi ihlet genezisét is egyértelműen megmutatja, s ugyanakkor magas művészi fokon, újszerű kifejezésmóddal képes tükrözni a csehszlovákiai magyarság társadalmi állapotát, életérzését, törekvéseit - mindazt, ami életéhez jellemzően hozzátartozik. Különösképpen jelentkezik ez a lényegi azonosság a két háború közti csehszlovákiai magyar piktúra legjobb művelőinél, de nem különben a második világháborút követően is csehszlovákiai magyarnak megmaradt művészeknél és azoknál, akik már a felszabadulást követő évtizedek folyamán kezdték pályájukat. Természetesen a második világháború választóvizének két oldalán kétféle társadalmi, szociális valóságot fejez ki és tükröz festészetünk. A korábbi időszak a polgári Csehszlovákia népének nyomorúságáról beszél, úgy, hogy a „földnyúzó" csallóközi nép hétköznapjainak életén keresztül, annak ábrázolásával mutat fel valami lényegeset, ami az általánosságokon túl a specifikumot is képes kifejezni. Legmegrázóbb bizonyítéka ennek a somorjai Tallós Prohászka István festészete, aki úgy volt saját népének és szülőföldjének festője, hogy nyugodt szívvel sorolhatjuk be őt korának legnagyobb európai festői közé. Sajnos, műveit, művészetét ugyanúgy nem ismerjük eléggé, mint ahogy Európa sem ismeri. A nála csak néhány évvel fiatalabb Lőrincz Gyula festői eszközei mások. De indítékai jórészt azonosak. Lőrincz is a saját népének társadalmi valóságát és életérzését fejezi ki elementáris e'ővel. Sajátsága egy olyan realista látásmód, mely nem mesélget a valóságról, hanem annak lényegét fejezi ki és jeleníti meg, mintegy következetes baloldaliságot is demonstrálva. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Staudt-Csengeli Mihály festészetében is keresés nélkül mutatható fel az a háttér, amely csehszlovákiai magyar festővé tette őt. Az ugyancsak néhány esztendeje halott Szabó Gyula - mint tudjuk - pályakezdő évtizedében készült alkotásait ugyan elégette, de mind a háború előtti alkotói periódusból, mind a felszabadulást követő évtizedek rendkívül termékeny szakaszából olyan értékeket hagyott ránk, amelyek vásznak és metszetsorozatok sokaságából egy nép és egy nemzetiség közös történelemkönyvévé állnak össze, s azon túlmenően, egy rendkívüli festőművész belső világának és széles környezetének vívódásairól és örömeiről szólnak. Sajnos, a századelőn született magyar festők népes táborából sokan nem élnek már, vagy ha élnek, nem kevés közülük szétszóródott a világban. A legtöbbjüknek akkori alkotásai is szétszóródtak vagy legalábbis nehezen föllelhetők. Harmos Károly, Gerő Gusztáv, Jánoska Tivadar, Lerchner Gusztáv, Álló Gyula, Makovits Jenő, Schubert Gyula, Tichy Kálmán, Nagy Márton, Reichentál Ferenc, Lesznai Anna — maradtak e rövid isme'tetőben eddig említetlenül. A legtöbbjük kiváló festő volt. Harmos- és Nagy Márton-kiállítást az elmúlt években láthattunk ugyan Komáromban s korábban Tallós Prohászka kiállítást is rendeztek. Lesznairól is többet tudunk, mint az említettekről általában, de úgy érzem, egyikükről sem eleget. Szerencsésebb helyzetben van a felszabadulás utáni festőnemzedék. Képeik gyakrabban láthatók egyéni és közös kiállításokon. Jó lenne egyszer egy helyen, együtt látni műveiket az elődök műveivel, hogy áttekintésünk lehessen hazai magyar képzőművészetünk egészéről, folyamatáról. A középnemzedék legkiforrottabb alkotója kétségtelenül Bocskai Béla. Jellegzetesen gömö'i festő, aki szülőföldjének mai tájait és embereit a jelenre legjellemzőbb összefüggéseiben tudja felmutatni — hamisítatlanul, kifejezően, magas művészi fokon és sajátos hangnemben. Ugyanúgy szólni kell a dél-szlovákiai tájak új arculatát festő Barta Gyuláról, és szólni kellene még sokakról, kivált a legfiatalabbakról, Kopócs Tiborról, Almási Róbertból, Turcsan Lászlóról, Dúdor Istvánról, hazai magyar festőinkről, gótikusainkról és persze szobrászainkról. Talán egy másik alkalommal s talán az eddigieknél is következetesebben. Azzal a céllal, hogy szerény lehetőségeinkkel pótoljuk a hazai magyar képzőművészetet összefoglaló monográfia s az értékeket bemutató állandó tárlatok hiányát. KESZELI FERENC 37
