A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR A CSEMADOK-kal mindjárt magyarországi tanulmányaimról való hazatérésem után, 1950 őszén kapcsolatba kerültem. Akkoriban mi, a budapesti egyetemet járt főiskolások úgy éreztük, hogy a CSEMADOK bratislavai szervezetében talált idősebbek mellett nekünk kell igazában lángra lobbantam a szocialista kultúra fáklyáját. Engem választottak meg az ifjúsági szövetségben a főiskolai osztály magyar tagozata vezetőjének. Mellettem még Tábi László és Ressl János tevékenykedett a vezetőségben. Kulturális tevékenységet elsősorban a CSEMADOK-ban fejtettünk ki, ahol igazi örömmel fogadtak bennünket. Először egy jól sikerült József Attila emlékünnepséggel mutatkoztunk be. Nagy eseménynek számított, amikor főiskolásaink előadták a Villa a mellékutcában című szovjet színdarabot, amelyet akkoriban Budapesten a Nemzeti Színházban is játszottak. Ezzel a darabbal több város CSEMADOK szervezetébe is ellátogattunk, s a mai ifjúság talán el sem tudja képzelni, hogy az ilyen fellépések akkoriban micsoda lelkesedést, ünnepi hatást váltottak ki mindenütt. Igazi hőskorszak volt ez, mert a magyar nemzetiségű dolgozók először láttak a felszabadulást követő némaság után főiskolás csoportot, magyar együtteseket, szocialista szellemű előadásokat, s még egy tucatnyi „elsőt” lehetne megállapítani. Persze a kezdetnek nehézségei is voltak: a különböző szakokra járó főiskolások nem mindig értek rá alaposabban felkészülni egy-egy előadásra, vagy fiatalosan hanyagok voltak. Emlékszem, hogy egyszer a villámtréfákat betanító jogászhallgató még a villamosban is osztott ki szerepeket egy tréfás jelenetre, egy rövidke szöveget azonban senkire sem bízott rá, s ezt már csak előadás közben vette észre, amikor a kifelejtett szereplőnek be kellett volna lépni. Hirtelen támadt ötlettel a színfalak mögött álló súgót tolta be a rögtönzött színpadra, s ez olyan elképedten dadogta a kezében levő szöveget, hogy viharos tapsot váltott ki. Fellépéseinkre a közönséget mindig a CSEMADOK helyi szervezetei toborozták, s nálunk sosem merült fel az akkoriban számos helyen politikai viszállyá fajufó probléma, hogy a fiataloknak nem a CSEMADOK-ban, hanem az ifjúsági szervezetben kellene tevékenykedniök. A semmiből való indulás néha rendkívüli nehézségeket eredményezett. 1951-ben megindítottuk a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatát 45 hallgatóval. A következő évben azonban alig húszán jelentkeztek hét különböző szakra, mert kiderült, hogy nincs elég érettségivel rendelkező magyar nemzetiségű. Az 1949-ben megnyílt néhány magyar középiskola első diákjai csak 1953-ban érettségiztek, tehát a magyar gimnáziumok kiesése nem négy-, hanem nyolcéves volt. Ezért kellett a CSEMADOK segítségével különböző rövid tanfolyamokon érettségihez juttatni a munkás- és parasztfiatalok százait. — Az ötvenes évek második felében a CSEMADOK bratislavai városi bizottságának elnökeként tapasztaltam, mily nehéz a főváros egyéb gazdag kulturális lehetőségei mellett aktivizálni a helyi szervezetek tagságát. Gyűléseinkre, rendezvényeinkre a nyilvántartott tagoknak csak kis töredéke járt el. Később beválasztottak a CSEMADOK Központi Bizottságába, s ezt a tisztséget immár 24. éve töltöm be. Azóta sok felejthetetlen élményben volt részem, főként a CSEMADOK szervezte író-olvasó találkozókon, a komáromi Jókai-napokon, a losonci Kármónnapokon, Nagykaposon az Erdélyi János ünnepségen, a kassai Fábry-napokon, Rimaszombatban, Rozsnyón és másutt. Dél-Szlovákiát tulajdonképpen a CSEMADOK-szervezetek segítségével ismertem meg. Mivel munkaköröm mindig szorosan a szlovákiai fővároshoz kötött, számos faluról csak akkor tudtam meg, hogy I étezik, amikor a CSEMADOK ottani helyi szervezetétől meghívót kaptam előadás tartására vagy író-olvasó találkozóra. Néhol nem kis meglepetésben volt részem: pl. Vágkirólyfán a CSEMADOK ifjú tagjai szakszerűbben bírálták az Egyszemű éjszaka modernista vadhajtásait, mint a főiskolások többsége, de egy Losonc melletti eldugott faluban is találtam szép művelődési otthont és irodalmi kérdésekhez értő szövetkezeti parasztokat. Az is emlékezetes marad, hogy néhány irodalmi évforduló megünneplése valóságos lakodalommá változott. Pl. Szklabonyán, Mikszáth születésének évfordulóján úgy vonultunk be a kultúrházba, hogy az udvaron sütötték-főzték az ünnepség tiszteletére vágott disznót - magyarul alig értő szövetkezeti parasztok. Szécsénkén pedig a balassagyarmati diáksággal együtt hajnalig hallgattuk (bor mellett) az Ady-verseket szinte kifogyhatatlan emlékezettel szavaló E. B. Lukáčot. Igaz, voltak kevésbé sikerült találkozások is: néhány irodalmi esten alig volt közönség, másutt mindenről vitatkoztak, csak épp könyveinket nem ismerték, de a balsikereket elfelejti az ember, néhány évtized távlatából virágosán szépnek látszik a CSEMADOK kifejező jelképe, a fáklya alatt közösen megtett út. CSANDA SÁNDOR Nem is gondolná az ember, mennyi szállal kötődött, kötődik ma is a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségéhez. Harminc esztendő eseményei rajzanak a lélekben s már némi nosztalgiával és elmosódva jelentkeznek a tudatban... Még szülőhelyemen, Pelsőcön (Plešivec) ért 1949 tavaszán az örömteli hír, hogy megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. A CSEMADOK megalakulása után nyomban szervezni kezdtük Pelsőcön a helyi csoportot, idős kommunisták és ifjú szárnyrakelők fogtak össze, hogy az üldöztetés és kényszerhallgatás után tüzet csiholjunk, csüggedt lelkeket melengessünk. Lendítő akarásban nem volt hiány, néhány hét alatt több mint száz tagot szerveztünk be a helyi csoportba, többnyire fiatalokat. Meg kell említenem, mert ki is tartaná nyilván, hogy Dél-Szlovákiában Pelsőcön rendeztük meg az első magyar nyilványos kulturális műsort a régi kommunisták segítségével, akik közül már csak Silling Miklósné él. Milyen izgalmas rendezvény volt ez is, engedélyt sem kaptunk rá, mégis megtartottuk a műsort, engedély helyett a régi kommunisták tartották a hátukat... A műsorra tódult a környék népe, hiszen híre ment, mi készül. A hajdani Iparos Testület nagyterme képtelen volt befogadni az érdeklődőket, ajtón, ablakon tódult be a tömeg s jórésze a nyitott ablakok alatt, a Sajó partján hallgatta a műsort, mert nem tudott beljebb kerülni... Abban az időben a Gömörhorkai Cellulóz Gyárban dolgoztam, előbb munkásként, majd bérelszámolóként. A hetenként megjelenő Új Szónak minden sorát elolvastam, újhangú szocialista verseket is találtam benne, megpróbálkoztam én is. A szerkesztői üzenetben biztatás volt, több verset küldjék. Küldtem. Feledhetetlen volt a számomra, amikor az újság 1949. szeptember 4-én lehozta „A mezőn" című versemet ifj. Dusik Dániel aláírással, hiszen akkor még nem volt irodalmi nevem. Ezután még több versem megjelent s egyszer csak jött az írás az Új Szótól, nem akarok-e újságírónak, vagy kultúrmunkásnak fölcsapni. Falujából ki nem mozduló, tapasztalatlan ember voltam, de az Új Szó levele úgy vonzott, mint vasat a mágnes. Hosszú volt az út Pelsőctől Bratislaváig, hosszabb a felemelkedésig. Emlékszem, milyen félénken léptem be a kis sarokházba, ahol az Új Szó székelt. Lőrincz elvtárs, a főszerkesztő barátságosan fogadott, leültetett egy fotelbe, elbeszélgetett velem. Gondolkozásra nem is volt időm, egy alkalmi autóval már vittek is Budmericére, a szlovákiai írók mai alkotóházába, ahol féléves újságirói-politikai „gyorstalpaló" tanfolyamot végeztünk ... A hajdani Pállfy-kastély gyönyörű volt, a hatalmas park egyedülálló. Mi proli-parasztfiúk úgy éreztük itt magunkat, mint a legyek, akik belecsöppentek a mézesköcsögbe, örültünk is, meg féltünk is. A kastélyban együtt voltunk szlovákok, magyarok. Érdekes előadások hangzottak el, marxizmus—leninizmusról, újságírásról, népnevelésről. Új fogalmakkal ismerkedtünk, szinte elölről kezdtük az eszmélkedést, más összefüggésben láttuk már a világ fejlődését, a társadalom kibontakozását, az újságírás mibenlétét.. . Egri Viktor összebarátkozott velem s egy alkalommal magával hozta a magyarországi írók folyóiratát, a Csillag-ot, és megmutatta Juhász Ferenc verseit. Természetesen hozzáfűzte: „így kell írni!” A kirajzás után Bratislavába, a CSEMADOK-hoz kerültem. Sokáig kuncsorogtam a városban, míg eljutottam a Vörös Hadsereg utcába s felnéztem a kis, kopott sárga épületre. „Hát ez lenne a CSEMADOK országos központja?" Az volt bizony, a házon lévő tábla is mutatta. A ház belülről sem volt fényesebb, de a jelenlevők kedvesen fogadtak. Hamarosan íróasztalt is kaptam. Megismerkedtem munkatársaimmal, Pathó Károllyal, Fehér Dórával, Jurenka Bélával és másokkal. Időnként összeült a CSEMADOK vezetősége, gyakori vendég volt az országos elnök, Lőrincz Gyula, itt találkoztam hoszszú idő múltán Fábry Istvánnal, bejártak Egri Viktor, Szabó Béla és mások. Abban az időben nagyon sokat kellett utazni, nemcsak a kultúrcsoportok megalakításával törődtünk, hanem a szövetkezetek „összehozásával” is. Rövidesen megalakult a Fáklya című kultúrpolitikai folyóirat, Szabó Béla lett a főszerkesztője. Sok versemet hozta, de már a többiek is feltünedeztek; Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla már régi íróknak számítottak, jött azonban Gyurcsó István, Ozsvald Arpád, L. Gály Olga (akkor: Pócz Olga), Bábi Tibor és mások. A lírikusok vitték a fáklyát. Lelkesen szerveztük az irodalmat, egyelőre a CSEMADOK égisze alatt, a Fáklya szolgálatában. Menynyi találkozás, vita, mennyi lelkesedés, töprengés, mennyi izgalom, veszekedés... De régen is volt mindez, de szép is volt ábrándozni és küzdeni ... Megjelentek az első próza- és verskötetek, megalakult a magyar szekció az írószövetségben. Menynyit ágáltunk, vitatkoztunk, néha késhegyig menő harcot folytattunk egymás ellen, de másnapra kibékültünk. Ide-oda hányódtunk szegénységben, albérleti, alkalmi lakásokban húztuk meg magunkat, pénzünk is kevés volt, de vidámak voltunk, évődtünk és ugrattuk egymást... Sajnos, ma már keveset találkozunk egymással, mi, régiek, kezdők, annak a kissé lenézett „hősi korszaknak” cselekvő részesei .. . Mennyi mindent el kellene még mondani, ha jutná rá hely és idő. Annyit azonban nyugodt lelkiismerettel summázhatunk: a CSEMADOK munkája nélkül sehol sem volnánk, minden kulturális - ezen belül irodalmi - ténykedésünk valamiképpen összefügg a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségével, nem is beszélve az irodalmi találkozókról és rendezvényekről. Köszönet jár ezért azoknak a szervezőknek is, akiket nem emlegetnek annyiszor, de akik magasra tartották és tartják a fáklyát, amely szimbólumunk immár 30 esztendeje. DÉNES GYÖRGY 22
