A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
írok a csemadok-rol A CSEMADOK számomra a szlovákiai magyarságot jelenti, annak hivatástudatát és a magyar szót, melynek jegyében a kultúra zászlaja alatt az évek folyamán széles népmozgalommá fejlődött. Védnöksége alatt ének- és tánccsoportak, szavaló- és prózamondóversenyek folynak, honismereti körök alakultak, öntevékeny színjátszócsoportok előadásai jelzik működését. Sok-sok ifjú és nem is olyan ifjú embert jelent a CSEMADOK: megfordultam körükben, dolgoztam velük, jelen voltam indulásuknál. Fűtetlen iskolatermekben, kultúrháznak kinevezett hodályokban, lemondva pihenésről, minden más szórakozásról, szavaltak, énekeltek, táncoltak, lelkesedtek. Igyekezetük nélkül szegényebb lenne a szlovákiai magyarság szellemi élete. Ök maguk talán nem is tudják, milyen értékes munkát végeztek és végeznek mindmáig országszerte, a szép magyar szó fennmaradásáért . . . Csikyvel, Jókaival, Szigligetivel indultak és elérkeztek Calderonig, Gorkijig, Dosztojevszkijig. A Jókai neve alatt évente megrendezett komáromi seregszemlén találkoztam műsoraikban Gogollal, Ibsennel, Zorinnal, játszották és játsszák Csehovot, Shawt, Fejes Endrét, Németh Lászlót, Sólovičot, Illyés Gyulát, Szabó Magdát, Čapeket, Barčot, Móriczot, Molnárt, Szakonyit, Mesterházit, Chalupkát... hogy csak emlékezetből ragadjak ki pár nevet a CSEMADOK színjátszóinak műsorrendjéből. Felbecsülhetetlen szolgálatot tettek és tesznek a hazai magyar szerzők népszerűsítésével. A vers- és prózamondók folgalkoznak múlttal, jelennel, szavalnak és előadnak hazafiságról, honszeretetről, háborúról, békéről, szerelemről, forradalmakról és ami a fő, telítve vannak szocialista öntudattal. Irodalmi Színpadokon, Adyn, József Attilán, Radnótin, Juhász Ferencen, Vörösmartyn és még — magyar és nem magyar — költőkön keresztül Madáchig, Villonig, Hemingwayig, Lorcáig jutottak el. Szintén emlékezetből kiragadott nevek, melyek mögött rajongó fiatalok igyekvése, munkája búvik meg. A tánccsoportok, énekkarok tevékenykedéséhez nem szólhatok hozzá, azokkal elmélyülten nem foglalkoztam, de annál többet mesélhetnék az elmondottakon túl a CSEMADOK helyi csoportjai által rendezett éjszakákba nyúló író-olvasó találkozókról, ami eleinte csak néhány odacsábítgatott idősebb nénit, bácsit jelentett; ma már az újonnan létesült, korszerűen berendezett kultúrházak nagytermében értelmes fiatalok sokasága gyűl össze, gondolkodó fejek, önálló vélemények, vitázó kedv, irodalmi felkészültség és mennyi mennyi kérdés, kritikai hozzáállás, megértés . .. Ennyit röviden, hogy úgymondjam dióhéjban, a CSEMADOK emlékkönyvébe harmincadik évfordulója alkalmából. Hosszú beszámolóra nincs most itt hely, de egy jókívánság azért még belefér: kívánom, hogy virágozzék, fejlődjék tovább zavartalanul, és akiket maga köré gyűjt, soha ne fáradjanak el lelkesedni! DAVID TEREZ Harmincéves a CSEMADOK, ugyanennyire tehető háború utáni nemzetiségi irodalmunknak a kora. A történelemben egy pillanat, a mi életünkben történelem az elmúlt három évtized. Az író a CSEMADOK-kal először húszegynéhány éves korában, középiskolás diákként — kassai iparistaként — találkozott, oz ötvenes évek elején. S mór az első találkozások azt jelentették a számára, ami később — és ma is — a CSEMADOK lényegét jelenti: a nemzetiségi-népi tudat folytonosságát, történelmi hagyományok jegyében fejlődő anyanyelvi kultúrát, biztonságot adó népközösséget. Az első találkozások esetlegesek és rendszertelenek voltak: egy-egy műsoros est, műkedvelő színielőadás, táncmulatság. Aktívabb kapcsolatot jelentettek a CSEMADOK-kal iskolánk kultúrcsoportjának a fellépései: ezek az alkalomszerű vagy éppenséggel közösen szervezett műsorok a kulturális tett lehetőségét jelentették, a közösségi értelmű és értékű szellemi megnyilvánulást, amely máig érvényes közös vonása népi kultúránknak és írásbeliségünknek. Intézményesített népszolgálatot végeznek mindketten. Minőségileg szorosabb lett a kapcsolatom a CSEMADOK-kal, amikor első írásaim 1954 nyarán megjelentek a Fáklyában, a szervezet akkori folyóiratában. Mintha egy pillanatra úgy éreztem volna, hogy a CSEMADOK a kenyéradó gazdámmá vált, hiszen lapjában közölte munkámat, fizetett érte és további szolgálataimat — újabb írásaimat — kérte. így persze csak metaforikuson, tehát átvitt értelemben érvényes, de ez mit sem von le abból a tényből, hogy én íróként — még ha kezdő toliforgatóként is — a nemzetiségi-nyelvi társadalomközösséggel először a CSEMADOK megtestesítette kultúrvolóságban találkoztam. Nincs író, akit ne érdekelne, hogy kik olvassák, és nincs alkotóember, aki ne kutatná, művei hogyan hatnak, milyen közegben élik immár önálló életüket. Nincs író, aki ne keresné az őt magáénak valló közösséget. Alapvető alkotáslélektani tény, hogy az író számára nemcsak a mű a fontos, hanem annak hatósugara is, tehát nemcsak az elvégzett munkát tartja számon, de annak értékét is ismerni akarja. Az író jó munkát akar végezni, mert nem kisebb ambíciói vannak, mint hogy változtasson a világnak, az életnek — életünknek — az emberek tudatában rajzolódó képén, hogy így magán az emberek tudatán változtasson. És a szlovákiai magyar író, amikor művei mozgásterének látható körvonalait keresi, minduntalan a CSEMADOK-kal találkozik. Ez az én személyes tapasztalatom. Nagy és kis népek — nemzetek és nemzetiségek — egyaránt természetes ösztönösséggel, elemi szükségleteik, érzéseik és vágyaik törvényei szerint élik mindennapi életüket. Dolgoznak, pihennek és szórakoznak, éreznek és gondolkodnak, szeretnek, gyűlölnek — élnek. Kultúrát is teremtenek a maguk hasznára, ők tudják, milyet. De mindez részben megfigyelhetetlenül és láthatatlanul történik a mindennapi élet leple alatt. Aki nem részese, nem is tudhat róla; ahhoz, hogy látható legyen a számára, meg kell találnia megnyilvánulásait. Műkedvelők színielőadásain, szervezeti évzáró közgyűléseken, dalás táncünnepélyeken, különféle tanfolyamokon és író-olvasó találkozókon láthatja meg az Író, akiket keres. Amikor a szlovákiai magyar író, a nemzetiségi írásbeliség képviselője szűkebb kultúrközösségét kutatja, keresse meg és járja végig a CSEMADOK útjait. Azok mentén megtalálja az anyanyelvi-népi kultúrának tudatosan és szervezetten élő területeit, melyek nélkül alkotómunkája alapok nélkül építkezne és nélkülözné életközegét. Nem véletlen, hogy irodalmunk alkotó törekvéseiben és a CSEMADOK kultúrateremtő munkájában egyre határozottabban keresik egymás közelségét. Közös hivatást töltenek be, az élet dialektikájának törvényei szerint. Míg szervezetünk a nemzetiségi kultúra lehetőségét — a létét — teremti és formálja meg, az irodalom a közösségi érzésvilág és a tudat útjait egyengeti. Nemcsak életfenntartó szerepük azonos, a jövőjük is közös. DUBA GYULA Évekkel ezelőtt gyakran jártam a CSEMADOK- vidéki helyi szervezeteinek évzáró gyűlésére. Végighallgattam a beszámolókat, amelyek valahogy mindig olyan képet festettek, hogy a csoport megtette a magáét. A beszámolót követő magánbeszélgetések alkalmával aztán életre kelt mindaz, amit a hivatalos sorok eltakartak. Ha negatívum húzódott meg mögöttük, végülis mindig rá lehetett tapintani a valódi okra: a helyi vezetők tehetetlenségére, vezetésre való alkalmatlanságára. De az esetek többségében mekkora gazdagság tárult elém ilyenkor, vagy a CSEMADOK-rendezte író-olvasó találkozók során. Téli estéken a kályhák tüzénél is jobban melegített, mikor láttam, tapasztaltam, milyen fáradságot nem ismerő munkával — amivel a fizetések, jutalmak legtöbbször nem állnak arányban — mozgósítják a vezetők a tagokat, hogy őrizzék, ápolják kulturális értékeinket, hagyományainkat. Igaz, ilyesfajta munkát csupán bérért nem .is lehet kifejteni. Ahol a tagság széles körében sikerült tudatosítani mit is jelent valójában kultúránk tüzét vigyázni — nem törődve az olykor elmaradó elismeréssel s a néha joggal elvárható segítség helyett elkedvetlenítő akadályoztatással sem, — komoly, elismerésre méltó eredmények születnek. ünnepiünk. Az ünnepléshez illő képek merülnek fel emlékezetemben. A CSEMADOK érsekújvári helyi szervezete művelődési házának csillagos menynyezete, s az elismerő álmélkodás, hogy mindezt saját anyagi erőből s nagyrészt saját kezük munkájával teremtették meg. Angyalokként muzsikáló falusi kisiskolások, akiket nem lehet büszke meghatottság nélkül hallgatni. Százados melódiáink, melyeket a kórusok keltenek új életre, falusi múzeumok, amelyek népünk kallódó múltját őrzik féltőn, a hímzések, varrottasok szívet melegítő tarka áradata, a Jókai-napokon fiataljaink hűségről és tehetségről szóló tanúságtétele . . . Mindmegannyi emlékkép, amely a felbukkanó nehézségek ellenére is megóv a borúlátástól. Nemegyszer feltették a kérdést a CSEMADOK helyi szervezetekben látogatásaim vagy író-olvasó találkozók alatt, nyújtanak-e az ilyen alkalmak élményt az írónak, szolgáltatnak-e munkájához segítséget, adnak-e anyagot. Most igyekszem megfogalmazni a mindent magába foglaló választ: ERŰT ADNAK! Erőt és hitet, hogy a szó, amit leírok nem marad értetlen, hogy ITT írónak lenni nekem olyan rangot jelent, amit nem cserélnek fel mással. Hogy különböző területen, de egyazon célért, közös munkát végzünk. Szeretettel köszöntőm a jubileum alkalmából mindazokat, akiktől találkozásaink folyamán ezt az erőt és hitet meríthettem. ORDÓDY KATALIN 23
