A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-03 / 9. szám

JK Öperenciás-tenger innenső

11 partján éltünk akkortájt,

ezt abból is gondolom, hogy az ő meséi mindig amott, az Öperenciás-tenger túloldalán kezdődtek, álmaimban folytatódtak, sőt a reggeli tejeskávét is törpék és tündérek között ihattam meg nagymama jóvoltából. Az iskolakapuban valamiképpen eltűntek, de előkerültek ám délután, alig hogy megebédelhettem. Nagymama tollút fosztott és mesélt, be nem állt a szája, ismertem már minden boszorkányt a faluban, sőt az egész környéken és messze elkerültem őket, ha jöttek az utcán.

Decemberben egyvégtében szakadt a hó, minden patyolatfehér volt, talán még a lelkem is, mert a Mikulástól egy tizenkét sípos kéziharmonikát kaptam, de a mesék szünetében nagymama azon nevetgélt, milyen iszonyú ügyetlen vagyok a tollfosztáshoz, mert tudott ám ő nevetni is, nemcsak mesélni meg tollút fosztani. Azon is boldogan nevetett, hogy reggel hintón érkeztem Karikásból, mint valami grófi csemete, csöngettyűs lovakkal, s a hintón kerekek helyett szántalpak voltak. Én eszeveszetten versenyt harmonikáztam a csöngettyűkkel, úgy, hogy még Lebovich intéző úr is befogta a fülét. „Milyen rendes zs ...“ — mondta tűnődve nagyanyám, amikor a hintószán elcsöngettyűzött Balassagyarmat felé, de a mondatot elharapta. Én miattam ugyan kár volt, mert én szerettem az intéző urat, akárminek nevezték is őt a háta mögött, meg is sirattam, amikor elvitték a nyilasok.

Tehát az intéző úr itthon volt, még sárga csillagot sem hordott, apám sem lehetett még a fronton, mert akkor ki az ördög szerelte volna rá ' a hintóra a szántalpakat, most mégse tudom eldönteni, hogy melyik decemberről beszélek. Ügy látszik, akkor minden decemberben szakadt a hó, ahogy illik is a jólnevelt hóhoz, nagyanyám is minden decemberben tollút fosztott és mesélt, az akkori nagymamáknak feltehetően ez volt a feladatuk.

Nagymama állítólag nem tudott se írni, se olvasni. Mondom: állítólag. Már nem tudom, ki árulta el ezt nekem, mint valami mélységesen mély titkot, amit viszont egy percig sem hittem el, s ma sem hiszem. Soha ebben a büdös életben nem fogom tudni olyan szép gyöngyírással aláírni a nevemet, mint amilyennel ő aláírta — ha kellett valamire — a magáét: özv. Nagy Gyuláné, szül. Fekete Gizella.“

Lehet, hogy csak a nevét tanulta meg leírni, mert szégyellte volna három kereszttel pótolni? Nem hiszem, mert bár olvasni sose láttam őt, az újságot is velem olvastatta fel hangosan — amikor nekem, ha döcögve is, ment már az olvasás —, de azt ki mondja meg, minek hordott minden vasárnap egy nagy fekete imakönyvet a templomba, ha nem tudott olvasni? Nem hihetem, hogy az Üristent akarta volna becsapni, hiszen amúgy nagy istenfélő hírében állt, legalább olyan mélyen hitt Istenben, mint a boszorkányokban és a többi mesealakban, akiket a hatalmas tollúhegyek mögül elémvarázsolt.

Vagy a kísértetekben épDenséggel.

A házat, amelyben albérletben lakott, pont a temető mellé építették, nagyanyámat akármelyik éjfélkor meglátogathatta egy-két kísértet, s mivel ősztől tavaszig nála laktam, természetesen engem is. A kiskertet csak egy keskeny patak választotta el a horpadt síroktól, azon nem volt kunszt nekem se átugrani, nem még egy jól megtermett kísértetnek. Különben azt hiszem, az egész faluban csak az én nagyanyám lakott albérletben, egy körülbelül véle egykorú, vagy még idősebb asszonynál, egy hosszú, de nagyon keskeny szobában. Az albérlet szó, amit akkor végképp nem értettem, ma is temetőt juttat az eszembe: véletlen, de lényegretörő képzettársítás.

(Az emlékezőtehetségem azonban

ZS. NAGY LAJOS

lenne. Igenám, de miért hittünk el mindent nagyanyámnak, aki, minden szeretetreméltósága ellenére, mégis csak egy „analfabéta“ öregasszony volt. Én ebben az ügyben nem vagyok mérvadó, hiszen rám nagyanyám minden szava a szentírás erejével hatott, pedig én voltam

HÓASSZONY

csapnivaló, vagy legalábbis túl lomha, hiszen most jut eszembe, hogy nagyanyámon kívül még egy nyolctagú család és egy öreg útkaparó lakott a. temető melletti házban — ugyancsak albérletben. A nagy család feje egy idős, elszánt és elkeseredett kommunista volt, aki detektoros rádión akarta fogni Moszkvát, a füllhallgatóban viszont csak Magyari Imre zenekara cincogott Budapestről. A nagy család persze nem volt együtt, a négy legény a fronton harcolt, tehát itthon is már csak négyen voltak, köztük Mariska, az egyszem kislány, akibe — s erre is csak most kell rájönnöm — egy egész nyáron át szerelmes voltam.)

Tehát adva volt a temető, rengeteg félig vagy egészen horpadt sírral, egyszóval egy sereg éjfélre váró kísértettel, adva volt a hármas, pislogóra csavart petróleum-lámpa, később adva voltak mécsesek és faggyúgyertyák, ezek múltával meg a teljes vagy csaknem teljes sötétség.

Viszont december volt — még ha nem tudom is, hogy ^melyik —, odakint olyan hószakadás, aminőt ma már csak Csoóri Sándor tud kitalálni, a hó pedig tudnivalóan világít. No, nem épp túl fényesen, sőt, azt is mondhatnám, hogy valamiféle negatív világítás ez, fényszórás helyett amolyan fénygyűjtés, mindegy, nem tudom jobban kifejezni, ahhoz mindenképpen elegendő fény- és árnyjelenség volt, hogy a kísértetek, a tőlük megszokott és elvárt sejtelmességgel, fegyelmezetten teljesítsék feladatukat, egyszóval: megjelenjenek.

Esténként átmentünk a nagyszobába, ahol az egyik sarokban az „öreg bolsevik“ nyaggatta a rádiót, mert őt nem érdekelték a kísértetek. Az öreg útkaparó is ott volt, de örökké csak aludt, fején az egyik fülhallgatóval. Ha véletlenül ébren volt, akkor szlovákul beszélt a háztulajdonosnéval, aki kenderkócot fonogatott egy görbe guzsalyról.

A nagy konyhaasztalt asszonyok, lányok ülték körül, tollhegyvonulatok mögé bújva, tollat fosztván. Szomszéd- és rokonlányok, asszonyok.

Pisszenni se mertek, mert „az asztalfőn“ nagyanyám, szapora ujjakkal fosztva utolsó lúdjai tollazatát, kísértetekről mesélt.

Hamis és pongyola fogalmazás. Mert ez már nem az a mesevilág volt, amit nagyanyám körémvarázsolt, ha kettesben voltunk, nem tündérek és manók tündöklő birodalma, hanem a valóság. Mégpedig nagyon furcsa és félelmetes valóság volt, hiszen csupa lepedős, néma, vagy csak suttogva beszélő kísértet lakta. Ami megint csak pontatlan, mert ezek a kísértetek minden egyéb dolgot műveltek, jártak és keltek, hol ennek, hol annak az ismerősünknek ültek a mellére, „megnyomták“ őket, épp csak nem laktak sehol: harmadik kakasszóra viszszarohantak a temetőbe, magukra húzva a koporsó födelét, sírjuk magától összecsukódott.

Mesélés helyett tehát — jobb szó híján — élménybeszámolót kellett volna mondanom. Mert, ha nagymama nem is mindig a saját élményeit mondta el — azért neki is volt egynéhány — „tanúkkal tudta bizonyítani“, hogy az eset valóban megtörtént, sőt, ezek a beszámolók azt is sejttették, hogy nagymama bizonyos mozzanatokat — épp e tanúk érdekében — el is hallgatott.

De már túl sokat is lefetyelek, holott csak azt szeretném megmagyarázni, miért hatottak nagyanyám kísértet-történetei a valóság erejével. Mindenekelőtt azért, mert fenntartás nélkül elhittük valamennyit — a szemtanúkat sem kellett megidézni.

Kézenfekvő és közhelyes magyarázat, mondhatná valaki, és igaza is

az egyetlen az egész tollas „gyülekezetben“ (a rádiózgató kommunistát és az aluszékony útkaparót nem számítom, hiszen az ő tudatukig ezek a kísértethistóriák el sem jutottak), tehát én voltam az, aki egy árva kísérletet sem láttam soha. No de miért hittek fenntartás nélkül nagyanyámnak ezek az egyáltalán nem buta falusi lányok és asszonyok? Olyannyira, hogy a tollfosztás végén egyedül haza se mertek menni. Természetesen nagyanyám kísérte haza őket, akkor is, ha csak itt laktak a szomszédban.

Ennyi idő után le kell lepleznem nagyanyámat! Eszményi hittérítő volt, aki rendületlenül hitt abban ... amiben akart, ez esetben a kísértetjárásban, vagyis, hogy a halottak, ha nekik úgy tetszik, meglátogathatják éjfélkor azt, akire haragszanak. Vagy akit szeretnek. Vagy azt, aki valamilyen módon megidézi őket. Olyan „természetesen“ hitt a kísértetjárásban, mint mondjuk abban, hogy nincsenek rossz emberek, csak szerencsétlenek, tévetegek, szegények. E- setleg gyávák, akik gyávaságukban minden rosszra képesek.

Ez a dolog pedig, mondjon, ki mit akar, nincs tanulság híjával. Az effajta, megingathatatlan hit ragadós, sőt ragályos, minden különösebb erőfeszítés nélkül átplántálható a jámborabb lelkekbe (nagyanyám szerint csakis ilyen lelkek léteznek), mert ugyanazon a hangon mondta el ő például azt, hogy ma éppen lencselevest főzött ebédre, amelyen közölte, hogy a múlt éjjel látta K. Józsit (két hete temettük el), egy nagy sárga kutya kísérte, s csak azt nem érti, miért nem ment haza a feleségéhez, miért vette útját Szklabonya felé.

Hát igen, nagyanyám történeteiben ilyen fegyelmezetlen, sőt pajzánkodó kísértetek is szerepeltek. K. Józsiról, akit azért nem vittek ki a frontra, mert sánta volt, mint Lu-14