A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
cifer, mindenki tudta, hogy még a halála előtti héten is Szklabonyára járt menyecskézni, ravaszul összejátszva a magyar határvadászokkal és a szlovák fináncokkal, se itt, se ott nem történt semmi baja, mégis meghalt, állítólag a szklabonyai csevicétől kapott tüdőgyulladást. Amikor nagyanyám ezt a történetet elmondta, alig tízen voltunk a fonóban, másnap mégis legalább húsz ember látta a faluból K. Józsit éjféltájt Szklabonya felé imbolyogni. Érdekes módon a harcedzett, de már kissé megfáradt öreg kommunista, egykori vöröskatona is tisztelte a maga módján ezt a „hívőt“, nagyanyámat. — Jó estét, Hóasszony! Hol mászkál ilyenkor, Hóasszony? — így üdvözölte nagyanyámat egyszer. S tényleg olyan is volt nagymama, mint egy hóból való, mesebeli lény, nem tudom, december melyik csücskéből bújt elő. — Hát magával meg mi van? — kérdezte meghökkenten, hiszen megesett, hogy a szomszéd hetekig senkihez sem szólt a házban, egyre csak Moszkvát akarta hallgatni. Aztán elmosolyodott nagyanyám. — Azt hiszi maga, hogy én nem tudom, hogy begyünnek? Itt lesznek nemsokára, ne féljen! — Kik gyünnek be, Hóasszony? Kik lesznek itt nemsokára, Hóaszszony? — kérdezte a szomszéd és furcsán csillogott a szeme. — Hát az oroszok, vagy tán nem őket várja, vén Baltazár? — vágta rá évődve nagyanyám, s ilyen fura névvel ajándékozta meg a szomszédot, tán cserébe a „Hóasszony“-ért. — Maga mondta, nem én, Hóaszszony, de csak mondja, Hóasszony! — dünnyögte a szomszéd s beült a sarokba, kristályos rádiója mellé. Ebben az egy dologban tehát, hogy az oroszok nemsokára bejönnek, mindenesetre megegyezett a két híres „hittérítő“ véleménye. Másban viszont antagonisztikus ellentétek feszültek köztük. Nagyanyám ki nem állhatta a politikát, a szomszéd meg utálta a „babonás vénasszonyokat“. Ezt persze csak most látom ilyen tisztán, amikoris már semmi értelme az egésznek. Mindkettőjük sírja ugyanabban a temetőben domborodik, ahonnan nagyanyám kísértetei éjszakánként kimenőt kaptak. Az „öreg istentagadó“ (nagyanyám legtöbbször így titulálta őt) tíz-tizenöt méternyire fekhet „Hóasszonytól“. Viszont akkor, abban a hajdani havas decemberi alkonyaiban teljesen összezavartak engem szépen öszszecsengő véleményükkel, cinkos összekacsintásukkal, hiszen Hóaszszonynak is, Baltazárnak is egyformán négy-négy felnőtt fia „védte a szent Hazát“, s amint leventeoktatónktól megtudtam, épp az oroszoktól. Megkérdeztem Hóasszony-nagymamát, honnan tudja, hogy bejönnek az oroszok, és miért örül neki. Nem válaszolt, mert épp arról beszélt, hogy Örhalomban már két hete, minden éjjel egy kísértet garázdálkodik, éjfélkor hazamegy (pedig az valahol a Don-kanyarban halt meg!), fogja az ollót és összenyirkálr ja a ruhákat, törülközőket, dunna- és párnahuzatokat, egyszóval minden összenyírhatót, egyébként az egész kísérteiből nem látható semmi, csak egy véres katonasapka meg a csattogó olló a láthatatlan kézben. Megejtően érdekes história lett volna, de akkor engem más érdekelt, illetlenül faképnél hagytam nagymamát és átmentem a szomszédhoz, magyarázza meg ő a dolgot, mert elmegy az eszem. A rádióján csavargatott valamit, de a fülhallgató nem is volt a fején, mégis azt hittem, nem hallja, hogy mit kérdezek tőle. Ügy látszik, hallotta, mert amikor már elmenőben voltam, az ajtóból visszahívott, sokáig nézett rám, a szeme olajzölden ragyogott, azután kinyújtotta a hosszú kezét és egy szokatlanul kemény barackot nyomott a fejem búbjára. Ettől se lettem okosabb, csak mérgesebb, amiért ennyire gyerekszámbe vesznek, holott már tulajdonképpen levente vagyok, igaz, hogy csak amolyan „pótlevente“ — nem lévén egészen tízéves — de az is valami, masírozhatok velük, az igazi leventékkel, végig a falun, nem is az utolsó sorban, hiszen sok tizenkét éves leventénél magasabb vagyok, az oktató arra biztat, hogy bátran daloljak velük, örül, ha velük dalolok, azt mondja, olyan éles hangom van, mint egy japán kakasnak. Ezzel szemben Hóasszony meg Baltazár egyszerű kölyöknek néznek. Ez rosszul esett. Elhatároztam, hogy kimegyek a harctérre. Majd én megnézem, jönnek-e, tényleg bejönnek-e azok az oroszok. Léteznek-e egyáltalán? Én még egyet sem láttam közülük. Igaz, hogy kísérteiét sem láttam, mégis hiszek bennük. De éppen nagymama, aki elhitette velem, hogy igenis vannak kísértetek, nap mint nap azt hajtogatja, hogy az újságok hazudnak, minden újság hazudik. Nos az oroszokról én épp ezekben a hazudós újságokban olvastam, nagymamának fennhangon. Ha már nagyanyámban is kételkedni lehet, nincs más hátra, ki kell mennem a harctérre. Itt jegyzem meg, hogy osztálytársaim ebben az időben szinte teljesen megutáltak, mert front helyett én következetesen harcteret, vagy hadszínteret mondtam. Tehát az én apám a harctéren volt, míg az övék csak a fronton. Sőt egyszer odáig merészkedtem, hogy harcvonalat mondtam. Nyerítve röhögött rajtam az osztály. Nem tudhatták, mert szégyelltem elmondani, hogy nagyanyámnak én olvasok újságot és hogy nagymamát főleg a haditudósítások érdeklik, azokból ragadt rám a harctér, hadszíntér meg az átkozott harcvonal is. Sőt egyes tudósításokban arcvonalat írtak s azt már én is arcátlanságnak tartottam. Elhatároztam, hogy korán reggel indulok, amikor nagymama még alszik, sietni fogok, hogy időben odaérjek, és természetesen rögtön az oroszokat keresem fel, megkérdezem tőlük, miért akarnak bejönni a falunkba, tudok egy kicsit szlovákul (precso? zacso? nacso?) azt mondják, az oroszok megértik a szlovák beszédet, aztán megkeresem apámat (a tréneknél szolgál), megkérdezem őt, nem üzen-e haza valamit, s ha minden jól megy, estére itthon is lehetek. A harctér keleten van („A keleti hadszíntérről jelentjük“ — ilyen címeket olvasok leggyakrabban az újságban), azt meg természetesen tudom, hogy kelet merre van, elvégre már másodikos és pótlevente vagyok. De reggel, amikor lélegzetvisszafojtva nyitottam az ajtót, nagyanyám álmos hangon rám szólt: — A frontra mégy? — I-Igenis — mondtam, s majdnem hozzátettem, hogy „alázatosan jelentem“, ahogy a gyakorlatozó határvadászoktól hallottam. — De hiszen az még Ukrajnában van. Nem azt olvastad az este? — De azt. Én Ukrajnába is megyek! — Ezer kilométert akarsz megtenni gyalog? — kérdezte Hóasszony és először emelte fel fejét a párnáról. Elhűlt bennem a vér, s hirtelen leültem a rongypokrócra. Karikás csak négy kilométernyire van a falutól s már ekkora gyaloglástól is lógni szokott a nyelvem. Meg különben is útáltam a gyaloglást. Dehát Ukrajnáról én azt hittem, itt van valahol az óvári hegyek mögött. Odáig még kibírtam volna valahogy. — Ne menj te fiam sehova, meglátod, hogy egy év múlva itt lesznek. — Kik, az oroszok? — Az oroszok. — És az mért lesz jó? De nagyanyám már a falnak fordult és horkolni kezdett, akárcsak fia szokta, az apám, aki azokban a percekben tehát ezer kilométerre volt tőlem. Ukrajnában. Hóasszony kitűnő jósnak bizonyult: kudarcba fulladt ukrajnai utazásom, de rá egy évre a lázasan viszszavonuló németek felrobbantották a temető mellett csordogáló patak egyetlen hídját. Akkor már Karikásban éltem — az iskola régen szünetelt —, s másnap reggel rohantam be a faluba, nem történt-e valami baja nagyanyámnak. Szerencsére jó egészségben találtam őt, csak mérges volt, mert a légnyomás kiverte az ablakát. De a szomszédját teljesen kicserélték: Baltazár bácsi (maradjunk már meg ennél a névnél), kint állt a kiskapuban, fűnek-fának a hídroncsokat mutogatta, s folyékonyan, kacagva átkozódott: — Óh, hogy az ég szakadna ezekre a marha fasisztákra, hát nem felrobbantották ezt a helyes hidacskát is! Mintha ez segíthetne az ökrökön. De hiszen a ruszkik ezt tíz perc alatt helyrehozzák. A ruszkik, azaz a szovjet katonák már Balassagyarmatot ágyúzták. Hat kilométerre lehettek tőlünk. — Két magyar katona halt meg a hídnál — mondta nagyanyám —, a németek őket állították oda őrségre, azután a fejükre robbantották a hidat. A temetőbe vezetett, a roncsok mellé. A halottakat már elvitték, két hatalmas vértócsa maradt utánuk. Elővett a hányinger, nagyanyám gyorsan elvezetett. — Érted már, hogy miért vártuk őket? — kérdezte, szinte szigorú arccal. Nem értettem én semmit, kábultan bámultam ki az utcára a kivert ablakon át. — Azért, hogy ilyesmit ne kelljen többé látnunk! Aztán mert látta, hogy teljesen megbutultam: — Tavaszra vége lesz ennek a rohadt háborúnak, meglátod. És Hóasszonynak igaza lett. HARMINC ÉV A NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN A CSEMADOK MEGALAKULÁSÁNAK 30. ÉVFORDULÓJÁRA MEGHIRDETETT KÉPES VERSENY A CSEMADOK megalakulásától kezdve nagy munkát végez ,a csehszlovákiai magyar nemzetiség kultúrájának fejlesztéséért. Következetesen érvényre juttatja Csehszlovákia Kommunista Pártjának kultúrpolitikai elképzeléseit. Egész népművelési és kulturális munkájával a szocialista ember nevelésének ügyét szolgálja. Munkájában következetesen érvényesül a csehszlovákiai magyar dolgozóknak a proletár nemzetköziség és a szocialista hazafiság szellemében történő nevelése, az emberek tudatának formálása, a szocialista kultúra terjesztése és népszerűsítése. Áldozatos munkáját nagyra értékelik a legfelsőbb párt- és állami szervek, amelyek magas állami kitüntetésben is részesítették a CSEMADOK-ot. Párt- és állami szerveink állandóan figyelemmel kísérik szövetségünk tevékenységét, becsülik és méltányolják munkáját. Ennek bizonyítéka az is, hogy a CSEMADOK országos közgyűléseit minden alkalommal kiemelkedő államférfiak üdvözlik. SOC1AUSTICKOU KULTÚROU ZA SPLNENIE UZNESENÍ XV. ZJAZDU KSC SZOCIAUSTA KULTÚRÁVAL A CSKP XV KONGRESSZUSA HATÁROZATAINAK TELJE KÉRDÉSEK: 1. Milyen állami kitüntetés tulajdonosa a CSEMADOK? 2. Melyik államférfi üdvözölte levélben a CSEMADOK XII. országos közgyűlését? 9. 3® VERSENYSZELVÉNY CSEMADOK 15
