A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT Azon a délelőttön tehát, mikor Ferenc nem volt odahaza, • illetve a városi irodájában volt, idegen autó kanyarodott be a kapu elé. Zsófiko, bár nehezére esett, kikecmergett az ágyból, pongyolát vett magára, és kérte, hogy támogassa !e az ebédlőbe. Mindkettőjüknek rossz előérzete támadt. Kevés magánautó futott már akkoriban, a kocsikat mind besorozták. Úgy vélték, ez csak hivatalos autó lehet, és milyen hivatalos látogatástól lehet jót várni? Ráadásul nem is telefonálhatnak Ferencért a városba. Meglepetésükre egy hölgy szállt ki a kocsiból. Zöld lódenben és sárga sapkában volt. Az ajtóban megállt egy pillanatra, körülnézett, aztán meglátta őket a homályos sarokban. Zsófi a kályha melletti karosszékben ült, ő pedig ott állt a háta mögött. A nő hozzájuk ment és bemutatkozott. — Dégenfeldné vagyok. Azonnal hellyel kínálták. — A háztulajdonos Öllé Ferenc, ugye? — Igen - felelte Zsófika, és szorongása elszállt. — Én a felesége vagyok. Az uram a megyeházára ment hivatalos ügyben. Csak késő délutánra várjuk. — Kár - mondta a hölgy, akiről mindjárt tudták, hogy a fiatal báró felesége lehet. — Kár, mert az időm nagyon szűkre szabott. De úgy gondolom, aszszonyom, hogy magával is elintézhetem a dolgot. — Parancsoljon — mondta Zsófika készségesen. — A dolog - kezdte a báróné, és látszott, hogy nem tudja, hogyan is fogjon a mondókájához -, hogy úgy mondjam, furcsa. De igyekszem rövidre fogva mindent elmondani, hogy megértsék. Ez olyan titokzatosan hangzott, lélegzet-visszafojtva lesték, mit fog mondani a báróné, aki maga is izgatottnak látszott, habár igyekezett ezt titkolni. A kesztyűje ujjait húzogatta, simítgatta. — Én meg vagyok győződve az önök jóhiszeműségéről - nézett Zsófiára -, ezt előrebocsátom. ö akkor a pohárszékből poharakat vett elő, és ürmöst töltött, de a báróné elhárította a kínálást. — Köszönöm, egyelőre nem. Vártak hát, mivel hozakodik elő. — Családi perpatvarról van szó, kínos is ilyesmivel előhozakodni, de . .. — és ismét nem tudta, hogyan vágjon bele a lényegbe. — Apósomék öreg inasa, aki valamikor még Adalbert bácsi szolgálatában állt, elmondta nekünk, hogy Adalbert bácsi régi családi ezüstholmit falaztatott be itt, melyet a húga követelt mint örökrészt, amikor férjhez ment. Ő azonban kétségbe vonta ennek jogosságát, és nem adta át neki a szóban forgó értéket. Mielőtt a húga és annak férje ellátogattak hozzá, elvitette Gencskútról az ezüstöt, és ebben a vadásziakban falaztatta be az emeleten, a kémény mellett. — Hogy itt? — meregették a szemüket. — Amint már említettem — erősítette meg a báróné. — Adalbert bácsi húga képtelen volt érvényesíteni az ezüstre való jogát, és az itt maradt. Adalbert bácsi is, és a húga is egyenes ági leszármazott nélkül halt meg. Az ezüst most komoly értéket képvisel, de ennél még sokkal többet jelent számunkra családi értéke, ezt bizonyára megértik. Röviden: birtokba akarom venni az itt elrejtett ezüstünket. Zsófika kapkodta a levegőt. — De hát hogyan? Hiszen akkor bontani kellene! — Van lenn a kocsiban két emberem. — Ezt nem lehet. Ki van zárva. Az uram nélkül nem engedhetem meg — tiltakozott Zsófi rémülten. Aztán hirtelen remény villant fel benne. — De hát hogy lehet, hogy mind ez ideig nem szólt az inas semmit? Miért épp most?- Akkor kellett volna bontani és keresni, mielőtt megvettük a házat. A bárónének erre is volt magyarázata. — Az inas természetesen tájékoztatta apósomékat mindenről, miután Adalbert báró váratlanul elhunyt, de ők nem vették komolyan a történetet. Apósomnak ugyan volt tudomása a testvérek között folyó vitáról, de ő úgy tudta, hogy az ezüst egy részét később mégis megkapta Adelina néni, és olyasmire is emlékezett, hogy a bácsi ajándékozott belőle alkalmilag a rokonság erdélyi ágának valamit. Apósom biztosra veszi, hogy az ezüst már régen nincs ezek között a falak között. Az inas viszont azt állítja, hogy itt kell lennie, mert az ő közreműködésével falazták be a két ládát, és arról is kellett volna tudnia, ha a falat kibontják. — Kérem - mondta Zsófika, és látszott rajta, milyen szerencsétlennek érzi magát —, biztos nem lesz akadálya a dolognak, dehát meg kell várni, míg az uram hazajön. Tessék eljönni holnap, és vele megbeszélni a dolgot. — Nem, ez teljesen lehetetlen - rázta meg határozottan a fejét a csinos fiatal báróné —, nem jöhetek Gencskútról holnap ismét ide. A kocsi foglalt, csomagolunk, rövidesen elhagyjuk az országot. — Nem is tudom elképzelni, hogy valóban lenne itt valami, hiszen mielőtt beleköltöztünk, kőművesek dolgoztak, revonálták a házat! — próbálkozott Zsófika logikus érveléssel elhárítani a fenyegető veszélyt. — Ez nekem is eszembe jutott — mondta a báróné. — Ezért azt is meg akartam kérdezni, hogyha közben előkerült volna a láda vagy ládák, akkor... Természetesen a megtalálónak járó illő jutalom ellenében ... — Én nem tudok semmiről! - tiltakozott Zsófika hevesen a ki nem mondott feltevés ellen. — Ha édesapám és a munkások valamit találtak volna, az biztosan nyilvánosságra jön. — Valószínű — mondta a bárónő nem nagy meggyőződéssel. - Én kötelességemnek tartottam, hogy visszaszerezzem ezt a családi értéket, ha csak egy mód van rá. Az egészről csupán a napokban szereztem tudomást, mikor úgy döntöttünk, hogy kiutazunk. Az öreg Béla még egyszer figyelmeztette anyósomat, hiszen apósom már egy éve elhunyt, a befalazott ládákra. Én, amint tehettem, jöttem, bár most igazán sok egyéb gondunk is van. — Legalább holnap ... — nyögte Zsófika. — Meg kell mondanom, több megértést vártam öntől — mondta hűvösen, hangjában szemrehányással a báróné. Tanácstalan volt, erőszakot mégsem alkalmazhatott, de még nem adta fel egészen a küzdelmet. Körülnézett a tágas helyiségben, szeme végigfutott a Zsófikáék szobájába vezető lépcsőkön, felállt, megindult a hálószoba irányában, és rájuk se nézve, mintha inkább csak magának mondta volna, megszólalt: — Béla leírása szerint valahol arra kellene lennie ... Az első lépcsőfokon megállt és visszanézett. — Megnézem, megengedi, ugye? — De ez inkább bejelentésként hangzott, mint kérésként. Azonnal utánamentek, Zsófinak a hóna alá nyúlt, szegényke az izgalomtól úgyis gyengébben állt a lábán, mint egyébkor. A bárónén olyan feszültség érzett, mint a vadászkutyákon, ha szimatot kapnak. Sietősen tapogatta meg d falat, ahol a kémény futott felfelé a toronyszobába. Meg is kopogtatta néhány helyen, s bizonytalanul, mintegy magát biztatva mondta: — Mintha itt kongana. — Ó — legyintett Zsófika —, több helyen is kong, rájöttem véletlenül. Nem jelent az semmit. A báróné láthatólag bosszús volt, kedvetlen, nem tudta, mihez fogjon. Aztán egyszerre felvillant a szeme, egész arckifejezése megváltozott, összehúzott szemöldökkel, mintegy igézetben indult el a szemben levő fal felé, és kezét felemelve a falitükörre mutatott. — És ez sem jelent semmit? — hangzott a kemény számonkérés. Mindketten odanéztek, ahová a báróné mutatott, értetlenül, semmi figyelemre méltót sem látva. Zsófikára nézett, néma kérdéssel, hogy hát mi akar ez lenni, mikor látta, hogy nővére arca egyszerre színt vált. Ijesztő volt ez a változás, s kinyújtott kezével belé kapaszkodott, támaszt keresve. Zsófi akkor már tudta s felmérte, mit jelentett az a tükörre irányuló mutatóujj, ö csak a következő pillanatban értette meg az egészet. A Dégenfeld-címer ott ragyogott a gondosan tisztított rámán, mint egy kiáltó bűnjel, mint egy fényes bizonyíték, megtámadhatatlan corpus delicti. Zsófika ártatlansága tudatában elsápadva, de méltóságteljesen kérdezte: — Csak nem gondolja a báróné . — Mi egyebet gondolhatnék? — torkolta le Dégenfeldné Zsófit. — Ez a mi címerünk itt a rámán, ha nem tudná. Honnan került volna ide, erre a falra ez a drága tükör, ha nem Adalbert báró ládáiból? Természetes, hogy megtalálták a renoválásnál a munkások vagy kik, aztán tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Valószínűleg nem egy ember akadt rá, osztozni kellett, talán áruba is bocsátottak egyet-mást, talán az új tulajdonost is le kellett kenyerezni . . . Nem tudhatom pontosan, hogy történt, de most már világos, hogy a ládák új gazdára találtak. A báróné kezdeti izgalma, attól fogva, hogy felfedezte az ezüstkereten a címert, amint beszélt, fokozatosan lecsillapodott. Végül egész tárgyilagos hangon fordult Zsófihoz: — Erről csak kell tudnia valamit. Kérem, mondja meg, mi van még ezen kívül a birtokában? — Biztosíthatom, hogy semmi. Ezt a tükröt még fiatalasszony koromban kaptam ajándékba az ön anyósától. Ez nagyon váratlanul érte a fiatal bárónét. — Az anyósomtól? — Igen. Tessék csak megkérdezni tőle, biztosan emlékszik még rá. A báróné magabiztossága szertefoszlott, de ahelyett, hogy belátta volna következtetése tarthatatlanságát, valami olyasmit mondott, hogy ha valóban így van,, miért vonakodik Olléné megengedni a falbontást. Zsófika nem volt harcias természet, de akkor már elege lehetett, betelt a mérték. — Kérem, lássa be, nem lehet valakit megrohanni az otthonában, és falat bontani. A kívánsága nagyon váratlanul ért, és az uram nélkül nem adhatok engedélyt rá. A legtöbb, amit ígérhetek, hogy este, ha hazajön, szólok neki, és ő holnap vagy még ma este felhívja a gencskúti kastélyt, és megállapodhatnak a teendőkben. — Végtelenül lekötelez - a sikertelenség dühítette a bórónét —, de ne fáradjanak. Próbáltam megimagyarázni, milyen körülmények késztettek rá, hogy most jöjjek, hogy ez az egyedüli alkalom. Naiv jóhiszeműség volt tőlem, hogy több megértést tételeztem fel az önök részéről. Biccentett Zsófi felé, róla különben egész idő alatt tudomást sem vett, aztán lesietett a lépcsőn. Mire ő Zsófikét leültette, és a báróné után sietett, már csak az előszobaajtó csapódását hallotta. Felberregett az autó motorja, aztán a motorzúgás is elhalt. Felsietett Zsófihoz, aki ült a széken, ahol hagyta. — Hát ehhez mit szólsz? - kérdezte. — Jó kis cirkusz volt, ugye? — és nevetett. Hahotázott, míg természetellenes nevetése át nem csapott sírásba. Lefektette, nyugtatgatta, de semmi sem ’segített. A sérelem és megaláztatás nehezen gyógyuló sebeket okoz. — Akaszd le a tükröt - volt az első szava, mikor már képes volt rá, hogy beszéljen. - Dobd a szemétbe. Soha többé, érted? Soha többé nem akarom látni. — Ezt a gyönyörű tükröt? — kérdezte ő, s tudta, soha nem lenne szive szemétre dobni, de Zsófi olyan hisztérikus dühvei követelte, hogy gyorsan fogta a tükröt, leakasztotta, és egyelőre a munkaszobába vitte. Betette az öreg szekrénybe a lim-lom közé. (Folytatjuk) 10
