A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
KORTÁRSAINK Andrej Plóvka Andrej Plávka 1907. november 18-án született Liptovská Sielnicában. 1927-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait és joghallgató lett Prágában. 1930-ban Losoncon (Lučenec) kezdett dolgozni (az YMCA hivatalnokaként), később Hradec Královéban és Bratislavában működött. A felszabadulást Banská Bystricában érte meg. 1945 őszén visszatért Bratislavába, s itt először a Nové slovo szerkesztője, majd a Tatran Kiadó igazgatója és a Szlovákiai írók Szövetségének funkcionáriusa (titkára, később elnöke) lett. 1971- ben megkapta a „nemzeti művész” címet. Plávka költészete a húszas évek végén — összekuszálódott politikai és irodalmi helyzetben — kezdett kibontakozni; indulása épp ezért akadozott, költői beérése megkésett. Sok problémát kellett megoldania, tisztáznia, sok jelenséget újraértékelnie és másképp megismernie, hogy a valóságos élet lüktetését ragadja meg: az emberi élet értelmét a társadalmi irányzatossággal és fejlődéssel egyetemben. Költészetének kezdeti stádiumában különböző irodalmi irányzatok keveredését figyelhetjük meg. A szlovák klasszikusok, Stúr és a népköltészet hatásán kívül Krasko szimbolizmusa, sőt a modern költészet (szürrealizmus, poetizmus) újdonságai is fellelhetők e korszak termésében. Első kötete — Éjszakából, reggelből (Z noci i rána, 1928) — annak ellenére, hogy a művészi útkeresés nyomát viseli magán, határozottan haladó és dinamikus költészetről tesz tanúbizonyságot. Aránylag egyszerű versformákban, átható, érzelmi telítettségű hangszerelésben vall szülőföldjéről, Liptóról, annak hagyományairól, népéről, önmagáról. Már ekkor határozottan kirajzolódik Plávka költészetének egyik fontos alkotóeleme, a líraiság, az érzelmi megalapozottság és a szociális érzékenység szoros összekapcsolódása. Második kötetében —^ Szél az út fölött (Vietor nad cestou, 1940) — az induló Plávka költészetét kiegészítik az adott kor aktualitásaira elevenen reagáló, erősen emocionális, józan líraiságú versek, és megjelennek a zsánerképek is, amelyek jelzik az epika behatolását Plávka eddig majdnem kizárólagosan emocionális költészetébe. Később az epikum egyre nagyobb teret hódít költészetében, sőt, regényt, novellákat ír, s ezek hatására is kialakít egy sajátosan egyéni, rögtön felismerhető költői módszert, melyben a líra és az epikum változó arányú keverésével, illetve a lírai és epikai elemek szintézisével hatásosan fejezheti ki mondanivalójának szubjektív és objektív vonatkozásait. Plávkát elsősorban a szülőföld költőjeként tartjuk számon, s valóban: nincs még egy olyan modern szlovák költő, aki annyi szeretettel és olyan változatosan tudná megénekelni egy sokat látott táj szépségeit, sajátos ízeit, egy sokat szenvedett nép ősi erejét, vágyát, harcát, felemelkedését. Szülőföldje és népe a költő számára állandó emberi értékek hordozója; biztonságot, erőt, költészetének pedig célt ad — még a legszörnyűbb háborús időszakban is. A költő csak úgy menekülhet depresszióiból, hogy ha a háború közepette is állandó, romlatlan értékeket talál. Ezek az értékek Plávka számára: a szülőföld, a természet, a nép ereje, küzdelme és a hagyományok megőrzése (Liptó három vesszeje — Tri prúty Liptova, 1942; Szülőföldem — Domovina, 1953; Liptói furulya — Liptovská píšťala, 1957). Abban az időszakban, amikor Plávka fő témája a liptói táj, más költők is gyakran menekültek szülőföldjükhöz, ifjúságukhoz, családi körükhöz. Plávka költészete mégis azért érdemel különös figyelmet, mert ezekben a verseiben mélyíti költői módszerré a lírai vers átepizálását és az epika átlirizálását. Ez a módszer főleg hosszabb lélegzetű alkotásaiban mutatkozik meg plasztikusan (pl. a Liptó három vesszeje és az Évek múlva c. poémákban). Plávka háború utáni alkotásainak jelentős részét a Szlovák Nemzeti Felkelés inspirálta. A költő maga is részt vett a forradalmi eseményekben, s több felkelési tárgyú verses és prózai művet adott ki (Tűz a hegyekben — Ohne na horách, 1947 — versek; Háromvíz — Tri vody, 1954 — poéma; Húgán Péter visszatérése — Návrat Petra Hugáňa, 1949; Heten — Siedmi, 1952 — novelláskötetek), 1950-ben pedig Zöld hajtás (Zelená ratolesť) címmel egy nagyon aktuális politikai és társadalmi témát dolgoz fel: a békeharcot. A háború után Plávka a társadalmi átalakulás élharcosa lesz, s ebben a korszakban, az ötvenes években költészete is elsősorban politikai jellegű. A falu és a város átalakulását, a parasztok és a munkások megfeszített építő munkáját figyeli és örökíti meg, lelkes pátosszal énekel a kommunista mozgalom hazai és külföldi sikereiről (Az élet dicsősége — Sláva života, 1955; Törpefenyő — Kosodrevie, 1958) stb. Andrej Plávka ebben a korszakban is ügyel arra, hogy az életben és saját művészetében helyesen találja meg azokat az alapvető értékeket, amelyekből — a megváltozott társadalmi helyzetnek megfelelően — harmoni-S kusan tudja átépíteni költészetének értékrendszerét. Üjra megvizsgálja költészetének építőelemeit, s józan mérlegelés után — az igazi értékek megőrzése mellett — megalkotott egy modern értelemben vett igazságjóság-szépség szintézist, s a hatvanas évek közepétől költészetében már újra erősebb a szubjektív lírai hang, s ezen keresztül „betör” verseibe az IDŐ, a visszahozhatatlan múlt. A üyökerek (Korene, 1965) című gyűjtemény verseinek fő elemei: az új lehetőségek keresése, a költő önmagával való szembenézése, a számvetés. Utolsó köteteinek (Zbohom íásky moje, 1967; Testament, 1972) költeményeiben az emlékezés, a melankolikus hangulat az uralkodó. A mai szlovák líra szempontjából főként abban lehet látni Plávka jelentőségét, hogy sikerült megteremtenie egy új (realista és szociális hangvételű), lírai-epikai műfajt, amely nemcsak művészileg értékes, hanem az olvasóközönség számára is érthető, s ez a költészet a társadalmi változásokat is híven tükrözni tudta. GYURKOVITS RÓZA . -i ANDREJ PLÁVKA versei: MELANKÓLIA DAL Vadmadár szárnyával pendítem a szelet, hívnak néma vággyal lankák, dombok, hegyek, meggyűlt bánatomat a szél elragadja — s űzi vitorlámat a zengő ár haza, a vihar ostora bús sóvárgást támaszt, zordon bányák sora tetézi a vágyat, vagy egy csipetnyi fű csalogatna vissza, mely sínylődve is hű, de a kő kiirtja. Lám, lám énekelget szép Liptómról nekem, hazafelé kerget, de ha nem tehetem — a Kriváň aljáig száll a fű illata, pazaroljuk váltig, s nem indulunk haza. Pedig hív az illat, csal a makrapipa, madárfészek, csillag s hű szerelem szava, futni kéne, futni fészek s szikla felé, hűs kőszirtre jutni, melynek neve Fehér — hol csillagsugárban fürödnek a kövek, — a hű méh vágyával repülnék, míg lehet. Tutajt kerget a Vág, tudj’isten, hol áll meg — köss ki hát bácsikám egy pakli dohányért! Szeleknek kiáltok s áruló vizeknek, intnek a virágok szerelmes szívemnek, ahol folyók hordják, viszik a könny vizét, föltépik, fölmarják a föld zsenge sebét. Hegycsúcsra hull az ég, zavaros víz forr ma — búsan kiáltoznék, de ki válaszolna? Mesél az éj, mesél ős-szavakat suttog, legendák tüzénél a pipámra gyújtok. Biz így, öreg Janó, havasok pásztora, költődé most a szó, száll a mesék pora. Szólunk ilyet, olyat, mindegy mit mormogunk — Liptó bérce alatt lassan elszunnyadunk. DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSAI A néma szív a messzeség a távol ég a távol ég nem hallom harang énekét valami részeg bódult álom visszhangja csalna hét határon Egy napon a tömjénszagú drága vágy megszentelte a magot s a róna megszülte fiát a zsenge fát MOST Megállt az óra, idővel telve dobd a földre — a megszelídített vadakat engedd legelni rózsakertbe. A gazdag kertben mélyen alusznak most az őrködő leányok — nyújtsd csak ki kezedet szépen, kóstold meg a szőlőt, ha vágyód. 11