A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
bocsójtva." Mit tehettem volna, elmentem. De Wetzler két hét múlva visszavett. Egyszer sztrájkot szerveztünk, senki se lépett murikéba. Alig telt el egy óra, húsz csendőrt küldtek ránk. Három elvtórsurikolt el is vittek. Engem is vittek volna, de nem lehetett, még kiskorú voltam... Mihdliik István később a cselédkedés mellett bérelt 1—2 hold földet is. — Nem akartam örökké más kutyája lenni — módja. — 1940-ban arattam először magámnak... Ebéd után kimentünk a szövetkezet egyik telepére, ahol a sertésistálló kutricáit, ajtajait javítgatta István bácsi. Néhány téglát kerítek, hogy legyen mire letelepednem, mert állva nem valami kellemes jegyzetelni. A második világháború kálváriáját is megjárta. — Az volt a szerencsém, hogy 1941- ben Aknaszlatináról leszereltek; a háromgyerekes családapákat akkor haza engedték. — A háború vége hol érte? — Negyvenkettőben ismét behívtak, de a frontra nem vittek ki. Negyvenötben aztán megszöktem, s bujkálva hazajöttem. Az megreparált kutricaajtót a falnak támasztja', s az egymás mellé állított bakokra ráfekteti a következőt. — Mikor alakították meg a szövetkezetét? — 1949 őszén. Az előkészítő bizottságnak tizenegy tagja volt. Ha jól emlékszem 16—17 allbpító taggal kezdtük a közös gazdálkodást 1950 tavaszán. 120 hektár „elhagyott" földet kezdtünk művelni. — Mire számítottak abban az időben? Tudták-e mire vállalkoznak? — Dehogy tudtuk, dehogy tudtuk. Ismeretlenbe vágtunk, azzal, hogy majd valami lesz. — Mit vetettek először? — Árpát, zabot, tavaszi takarmánykeveréket, meg, emlékszem, három hektár kukoricát. — Állataik voltak-e? — Csak 1950 őszén vettük egybe.de akkorra a falu kilencven százaléka már a szövetkezetben volt. — Milyen volt o munkaidő? Mennyi volt a fizetés? — Kezdetben semmi se volt; később az orosz „trudodnyi" szerint próbáltunk dolgozni. Volt egy instruktor, aki ezt úgy magyarázta, hogy „egy nap két napot" lehet teljesíteni. Valójába arról volt szó, hogy egy szövetkezeti tag egy munkanapon két munkaegységet is teljesíthet. Eléggé zavaros idők voltak azok. Mikor az egész falu szövetkezetté lett, 1420 hektáron gazdálkodtunk. — Tizenkilenc évig volt egyfolytában ennek a szövetkezetnek az elnöke. Mi volt a legnagyobb gondja és öröme? — A legrosszabb az volt, hogy az első években csak küszködtünk. Nem volt elég munkaerő, nem volt igavonó állat, nem volt cukorjegy, ruhajegy. Minden hónapban gyűléseztünk, s ezeken a gyűléseken a tagság cukorjegyet, ruhajegyet kért. A munkaegység értéke három korona volt akkor, de az első két évben csak a felét tudtuk kifizetni; osztalék se volt. Az első igazi örömöm az völt, amikor 1953-ban munkaegységenként már egy korona nyolcvan fillért tudtunk osztani a tagságnak. Mert az emberek akkor kezdték elhinni, hogy van értelme annak, amit csinálunk. — Melyek voltak a legeredményesebb éveik? — Jó volt az 53-as, az 57-es, az 59-es; a 60-as igaz gyönge volt, de attól fogva 40 mázsa alatt nem termett gabonánk hektáronként. Lassan minden adósságunkat sikerült kifizetnünk. — Mekkora volt a szövetkezet vagyona a kezdet kezdetén? — Az akkori pénzben 550 ezer korona. De ehhez jött kereken két millió korona tartozás is... — S amikor nyugdíjba vonult? — Ezt pontosan tudom. A szövetkezet vagyona akkor 28 millió korona volt. A folyószámlán 2,5 millió, az üzemi biztosítás céljára külön 1,5 millió és magos kamatra 3 millió korona volt a bankban. Az évek során a szövetkezet termőterülete is gyarapodott, mivel hozzájuk csatlakozott Elő-Patony, majd Nagylég is. 1978-ban hektáronként 54 mázsa gabona termett, kukoricából pedig 72 mázsa. — Mi az első évben, amikor a szövetkezet megalakult 4 vagon sertéshúst tudtunk eladni; az idén a szövetkezet 42 vagon sertéshúst ad a közösségnek. Lényegében ez a különbség az elmúlt 30 év különbsége. Az egykori kiskocsis, aki valaha arról álmodott, hogy kovács lesz, itt az istálló árnyékában egyik szöget a másik után üti a kutrica ajtajába. Javít, jobbít. Odahaza a Munka érdemrend mellett még egy sor állami kitüntetés található. Az egykori zsellérházat egy kicsit rendbe hozták az évek során, ennyi az egész, ami kívülről látható. Éveken keresztül 60 munkaegység volt az elnöki fizetés, s ha valamit fájlal, úgy hiszem az az, hogy „két saját biciklit" szaggatott össze a kezdeti időkben, amikor a szövetkezetét megalakították, s amikor az első hektárokat összeszámították. Két bicikli. Most, hogy el búcsúztam M i ha I i k Istvántól, egyre csak a kalapácsát hallom, ahogy az elromlott kutrica ajtókat szögeli-javítja. — Ha valamit meg kell javítani — mondta korábban — szálnak és én szívesen megcsinálom. A lószerszámokat is össze toldom-foldom, ha elszakadnak. Egyébként ha nincs javítanivaló, odahaza a kertben dolgozgatok. .. A szerző felvételei Nem lelkesedem a gépjárművekért. Milyen jó lenne lóháton járni, gondolom néha, főleg olyankor, ha az autóbusz, amire várok, perceket, sőt negyedórákat késik... S ebből az is kiderül, milyen korszerűtlenül, anakronisztikusán szemlélem a világot, hiszen naponta többször is gépjárművekre szorulok, akár tetszik, akár nem. Így hát jobb, ha bevallom, hogy viszolygásom a gépjárművektől csupán a falun, sőt tanyán nevelkedett városi ember fonák nosztalgiája s azonnal elmúlik, mihelyt az autóbusz megérkezik. Az autóbusz megérkezik s benne jó meleg van, a buszvezető szubtrópusi éghajlatot teremtett a számunkra, örömünkben méltatlankodni is elfelejtünk a késés miatt. Méltánytalanság is lenne. Nem leányálom a gépkocsivezetés télen, csúszós, jeges utakon, hófúvásban, amikor a legtöbb ember otthon hagyja a saját kocsiját s a tömegközlekedési eszközöket veszi igénybe, gondtalanul utazik, vidáman szemléli a behavazott tájat, s ha utazása zökkenőmentes, szinte nem is tudatosítja, hogy az autóbuszt is vezeti valaki. Nem hiszem, hogy sokan irigyelnék a hivatásos gépkocsivezetők munkáját, különösen most télen, s közülük is legkevésbé az autóbuszvezetőkét. Az utazóközönség (joggal) elvárja, hogy a téli közlekedés épp olyan biztonságos és pontos legyen, mint az őszi, nyári vagy tavaszi. Mint rendszertelenül, de viszonylag sokat utazó ember, aki a tetejébe kissé viszolyog is a gépkocsiktól, merem állítani, hogy a sofőrök immár sokezres tömegéből a hivatásos képkocsivezetőkben, akik nem úri passzióból ülnek a kormánykerék mögé, megbízhatunk. Leginkább őbennük bízhatunk meg a sokszor jégpályává változott országúton. A legtöbbjük higgadt, megfontolt és felelősségtudó. Ritkán látom őket mosolyogni, többször morcosak, sőt komorak, vagy annak tűnnek. Dehát nap mint nap sok száz utas testi épségére, életére vigyázni, ez bizony nem kis felelősséggel jár, ennek tudata megkomolyítja az embert. Jómagam, túl a negyvenen, elmondhatom, hogy életemben egyetlen egy olyan autóbalesetet láttam, amit autóbuszsofőr okozott, azt is külföldön láttam, amiből persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, olyat semmiképpen sem, hogy minden autóbuszsofőr tökéletes mestere a szakmájának, de azt talán igen, hogy sokkal kevesebb közöttük a kontár, mint a saját kocsijukat vezető ünnepi sofőrök között. Az utak csúszósak, a látási viszonyok rosszak, mi utasok szemérmetlenül sokan vagyunk, zajongunk és tolakszunk, s ha már egyszer helyet kaptunk az autóbuszban, azt se bánnánk, ha nem lenne túl pontos, hanem sietne, meg se állna másutt, csak ahol ki kell szállnunk. Sofőrünk fegyelmezetten igyekszik leküzdeni az időjárás és az utasok szeszélyeit, betartani a menetrendet és a féktávolságot, egyszóval életünk halálosan komoly játékszabályait. Amelyek mellesleg — többé-kevésbé — miránk, utasokra* is vonatkoznak, ha épségben akarunk célba érni! 3
