A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
1918-at írtak, amikor röviddel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után megalakult a szovjet hadsereg. Ennek a hadseregnek első nagy erőpróbája a február 23-án lezajlott pszkovi csata volt, melyben a fiatal munkás-paraszt hadsereg nagyszerű győzelmet aratott a német intervenciós hadsereg fölött. A fiatal Vörös Hadsereg ezzel a győzelmével elindult azon az úton, melynek célja a külföldi katonai intervenció és a fehérgárdista tábornokok hadseregeinek szétzúzása volt. Ezt a feladatot a fiatal hadsereg becsülettel teljesítette. Akkoriban a világ katonai szakértői szinte nem akarták elhinni, hogy egy aránylag gyengén felszerelt fiatal hadsereg döntő csapást tud mérni a jobb fegyverzettel és kiképzéssel rendelkező intervenciós hadseregekre. A világon még sokan nem értették meg, hogy itt egy új típusú hodsereg született, melynek katonái és tiszti kara a népből származtak és a nép teljes bizalmát és támogatását élvezték. Új típusú hadsereg keletkezett, melynek katonái és tisztjei tudták, hogy miért harcolnak. Ezeken a hagyományokon nevelkedett később is a szovjet hadsereg, mely a második világháború során, a haditechnika legmodernebb vívmányainak birtokában, szétzúzta a német fasiszta hadsereget és felszabadította Kelet- és Közép-Európa népeit a fasizmus elnyomása alól. A szovjet hadsereg mindig az elnyomott népek reménysége volt és maradt. Technikai és politikai fejlettsége ma egyik legfontosabb tényezője a világ békéjéért folytatott harcnak, mert olyan tényleges erőt képvisel, mely megálljt parancsol minden agresszornak, az új háborúra spekuláló különböző csoportosulásoknak. Lapunk a szovjet hadsereg és haditengerészet napja alkalmából Leonyid lljics Brezsnyev: A „Kis föld“ cimü könyvének egy részletével emlékezik meg a szovjet katonák hősies és örökké példamutató magatartásáról, mely könyv a Nagy honvédő háború egyik eposzát örökíti meg a jövő generációja számára. Számomra az egész világ arra az egyetlen keskeny földsávra szűkült le, amelyben a fasiszták felénk rohantak. Nem emlékszem, mennyi ideig tartott. Lényemet egyetlen gondolat töltötte be: fel kell tartóztatni őket! Ügy tűnik, nem hallottam a mellettem kiadott vezényszavak pattogósát. Egyik pillanatban csupán arra figyeltem fel, hogy olyan ellenséges katonák is felbuknak, akiket meg se céloztam: ezt a tüzet a segítségünkre jött harcosok zúdították rójuk. Még emlékszem, ahogy egyikük keze megérintette a kezemet: — Engedje át a géppuskás helyét, ezredes elvtárs. Hátranéztem: az egész futóárkot benépesítették a katonák. Állásokat foglaltak el, megszokottan, fürgén, hozzáértően. Ezeket a számomra ismeretlen embereket testvéreimnek, szeretteimnek éreztem! A hitleristáikat természetesen feltartóztattuk, s nem sokkal utána mindent elsöprő lavinaként rójuk törve, a szovjet csapatok felszabadították Zsitomirt, és folytatták előrenyomulásukat. Külön szeretnék szólni arról, hogy milyen front-testvériség, katonabarátság uralkodott a mi hadseregünkben, egységünknek milyen patriótái voltak a harcosok. Minden ütközet, minden egyes harc, bárhol zajlik is, tűz, vér és halál. És mégis, amikor különféle területeken vívott harcokat idézek fél Dnyepropetrovszk vidékétől Prágáig, akaratlanul is egymástól élesen különböző képek merülnek fel emlékezetemben. Itt van például a barver>kovo-lo>zo vajai hadművelet — látjuk o hóba merülő embereket, akiket jéghideg szél csapkod. Vagy a harc a Kis Földön — a Cemesszkaja-öböl robbanásoktól sistergő vizén ide-oda hánykolódnak a harcosokkal zsúfolt kis hajók. A szuhumi országút pedig, egészen a tengerpartig — porfelhő. Lebeg a por a levegőben, ellepi a házaikat, a fegyveréket, a járműveket, vastag rétegben rátelepszik a növényekre, az ágakat meghajlítja. Beszivárog a csizmaszáron egészen a sarokig, a ruhán ót a mezítelen testig. Együtt nyeltük a vízzel és az étellel, de természetes formájában is. Ilyen poros, naphevítette úton, lövedékek vijjogása közben utaztam egyszer hadosztályunkhoz, amely harcra készült. Az autó dugóba került, kiléptem belőle, hogy kerülőutat keresek, hát látom, hogy az út szélén egy szakaszvezető vitatkozik egy katonával. Ki-Leonyid Brezsnyev Novorosszijszkban a derült, hogy érdekes esetről van szó. A katona hadikórházból tért vissza, ahonnan egy tartalékegységhez irányi-LEONYID ILJICS BREZSNYEV: tották. Útközben szándékosan elmaradt a csoporttól, elszökött. Az utána küldött szakaszvezető annál az egységnél talált rá, ahol sebesülése előtt szolgáit. A század parancsnok kivizsgálta a konfliktust, és azt mondta egykori katonájának, hogy nincs mit tenni, menjen a szakaszvezetőve!. El si mentek. Útközben azonban a katona fellázadt- nem megyek és kész, visszatérek a saját egységemhez. — A mi ezredünkre szól a parancsa — válaszolt kérdésemre a szakaszvezető. — Nem teljesítette a parancsot, megszegte az esküt. Bíróság elé kellene állítani, de még ő csökönyösködik. — Nem, nem szegtem meg az eskümet, parancsnok elvtárs — mondta ,kis földért" folyt harcok hőseivel kérlelő hangon a harcos. — Végtére is nem a hátországba szöktem, hanem a saját egységemhez. — És az merre van? — A leghevesebb harcok színhelyén, várja a fritzek támadását, ezek itt pedig — bólintott ellenségesen a szakaszvezető felé — még csak most ébredeznek. Gondolják csak meg. Egy embernek nem kellene harcba bocsátkoznia, méghozzá törvényes alapon. Legalábbis halaaékot kapott rá, és még nem tudni, mikor keli majd mennie. De ő harcba vágyik. Milyen következtetés adódik ebből az egyedi esetből? A katona bízik a parancsnokaiban és politikai vezetőiben, bízik bajtársaiban, akikkel felderítésre vagy támadásra kell mennie. Különben miért igyekezne vissza az egységéhez? Emellett maga is méltó módon viselkedhetett a harcban. Egy gyáva más egységet keres, oda ment volna, ahol kishitűségének nincs tonúja. Egy nemtörődöm katona, akit bajtársai nem szeretnek, szintén nem igyekezett voirva hozzájuk. Talán különleges század ez, hogy így ragaszkodnak hozzá az emberek? Nem. Az egész szovjet—német fronton, egyik végétől a másikig, a szovjet fegyveres erők minden kötözőhelyén, ahol a sebesülteket kezelték, azt hallottuk: vissza akarok menni az egységemhez! Saját századukat, ezredüket, hadosztályukat különlegesnek, o legjobbnak s a szó szoros értelmében családjuknak tartották az emberek. Kiderül, hogy egész hadseregünk ilyen „különleges“ egységekből állt. Eszembe jut egy még lenyűgözőbb tény. Akkor is előrenyomulás volt, a csapatokat bevagonírozták, ón elhatároztam, hogy benézek még a hadikórházba. Az első kórteremben harmincon voltak, legtöbbjük járóképes. Elbúcsúztam tőlük, mondtam, hogy megyünk tovább pusztítani a fasisztákat, gyógyuljanak meg minél előbb, és érjenek be minket. Mind egyszerre szólalt meg: feltétlenül beérnek. A következő kórteremben súlyos sebesültek feküdtek. Az orvos figyelmeztetett, hogy jobbra az első, egy hadnagy, menthetetlen: a gázos üszkösödés nem tartóztatható fél. Hozzáléptem. Szép, göndör haja, fekete szemöldöke, kék szeme volt, arca izzatt. Kérdeztem, van-e kérése vagy kívánsága. — Van, ezredes elvtárs, van. Járjon közbe, hogy ha nem halok meg, vezényeljenek vissza az egységemhez. A válaszom kissé késett. Felindultságomaf elfojtva, azt mondtam, hogy feltétlenül közbenjárok, ne nyugtalankodiék. Megkérdeztem, melyik egységnél harcolt, hogyan sebesült meg. Búcsút vettem tőle, s már indultam volna, amikor meghallottam a hangját: — Tehát mégsem jár közbe, ezredes evtárs? — Dehogyisnem, feltétlenül. — Hisz nem írta fél a nevemet. És újra késett a válaszom. A nővér segített ki: — Hiszen én már írom is — mutatott egy papírlapra — a nevét, a rangját és csopategységének szá'mát. Látja? Nyújtottam kezemet a papírlapért, amelyről ezt olvastam: „Ideje, hogy távozzék." Gyorsan bedugtam a papírlapot a térképtáskámba, és ránéztem a hadnagyra. Mosolygott. Elszorult a torkom. A háború idején nemegyszer hallottam ezeket a szavakat: „Vissza akarok menni az egységemhez." De soha nem feledem a hadnagyot, az ő annyira nem katonás kérésével: „járjon közbe", és nem feledem a csökönyös katonát se, a szuhumi országúton. Lélekben milyen hősök ők! Nem hivalkodó, ám leírhatatlan a szeretetük hazájuk iránt, minden vágyuk megvédeni, tekintet nélkül a saját életükre! A katonának nem is annyira a kérése rendített meg, mint inkább az, ahogyan kifejezte. Nem kérkedett hősiességével, hanem szinte mentegetőzött, mintha valami különleges személyes, csakis neki fontos dolgot kérne. Katonai helikopterek a „Kárpátok" hadgyakorlaton 4
