A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-03 / 5. szám

- Ne mond, ezt így megmondtad neki? - kérdezte ő izgatott * örömmel Gyulától.

— Igen, mert értelmes nőnek látszott, akivel kényes dolgokról is lehet beszélni. És tudjátok, mit felelt? „Persze. Mindenki ezt gondolja, ez kézenfekvő. És meg is felel az igazságnak, de csak részben. Szeretem Gyulust, Isten látja a telkemet, hogy szeretem, mert jó, mert nem a szeretőjének akart. Tudom én jól, nemcsak az az egyedüli baj, hogy ennyire fiatal vagyok, hanem az is, hogy a tollas Pepi az anyám. Mit gondol, mi várt volna rám ebben a fészekben? Már lányka koromtól szabad prédának tekintettek. Nem is tudom, hogy kerülhettem el, hogy azzá legyek, amire predesztináltak. Talán mert kislány koromtól gyűlöltem azt a hangot, amelyen az anyámmal és velem is beszéltek. A fölényt és lenézést, ami még a barátságos szót is megszínezte. Elhatároztam, hogy ha felnövök, velem csak olyan tisztelettel lehet majd beszélni, ahogy a saját asszonyaikkal beszélnek.

— Könnyekig meghat — mondta Ferenc, és megint elbiggyesztette a száját.

— És ezt te be is vetted.

Gyula vállat vont.

— Elhihetőnek tartom. Hiszen majd meglátjuk, mit hoznak az évek.

— És aztán? — türelmetlenkedett ő.

— Mi volt, mikor apa hazajött?

— Hallottuk a kapu csukódását - beszél tovább Gyula —, Olga felkelt, és elnézést kérve kisietett. Gondolom, apánkat akarta előkészíteni, hogy miféle látogató várja. Ez figyelmesség volt tőle. „Hát eljöttél" — mondta apa, mikor belépett. Ránéztem, és akkor láttam először öregnek. Megindított ez a látvány.

Gyula tulajdonképpen nem sokat vétett édesapa ellenr^gondolta Margit. Épp az esküvőn nem vett részt, de jó ürügyül szolgált az egyetemi vizsga, még ha tudta is apa, hogy csak ürügy. De ő megszökött, és Zsófikáék ezt a szökést támogatták. Mikor pedig apa eljött érte, nem ment vele. Ezek után elvárta, hogy a gyerekei megkövessék, de ők ezt nem tették. Be nem léptek abba a házba, ahol „Olgica" — csak megvetéssel ejtették ki Kerekes kúton ezt a nevet — élt. Mikor aztán Gyula egyszer jött a hírrel, hogy édesapa beteg, a kórházban van, akkor nagyon nyugtalanok lettek Zsófikával.

— El kellene mennünk hozzá - mondogatták Ferencnek, az aztán másodvagy harmadnap elvitte őket Skodán a kórházba. Apa szegény akkor még eszméletlen volt. Nem is látták aztán többé, csak a koporsóban.

És most itt áll Olgica. öregen, hajlotton, de még most is elegánsan, állapította meg mérgesen. Mit keres a „mostohalánya" temetésén, akinél egy évvel fiatalabb?

Szegény Zsófika, terelődtek gondolatai a halottra, és eszébe jutott egy beszélgetés Zsófia ágya mellett, mikor már nagyon tehetetlen volt szegényke. Régi fényképeket nézegettek, édesapa ült két barátjával az asztal mellett, borospalack és poharak az asztalon, ők pedig mindhárman észrevehetően jó hangulatban. Zsófia sokáig tartotta a képet a kezében, aztán egy sóhajjal azt mondta:

— Margitka, talán mégsem volt jó, ahogy mi apánkkal szemben viselkedtünk. Talán nem is mi akartuk egészen ezt a haragot. Talán Ferenc befolyásolt... Nincs kizárva, hogy ő gyűlölte legjobban közülünk apa feleségét. Egyszer — mondta olyan hangon mint aki titkot árul el - Ferenc elmesélte nekem, hogy mint legényember ő is próbálkozott Olgicánál, nem is egyszer, de Olga mindig adta a nagyot, mintha még senkivel sem lett volna dolga. Egyszer aztán Ferenc elvesztette a türelmét, és mikor egyedül maradt a trafikban, a falhoz szorította. Erre aztán az a perszóna úgy nekiesett a körmeivel. hogy Ferenc napokig nem tudott az utcára menni. A kudarcot nehezen

viseli el a férfiember, és jaj annak a nőnek, aki megalázza.

Akkor nagyon meglepődött. Sejtelme sem volt, hogy Ferencnek és Olgicának ilyen közös emlékeik vannak. Nem értette, hogy az a kis senkiházi, hogy mert úgy bánni Ferenccel. És egyáltalán, hogy lehet, hogy nem tetszett neki? Igaz, eleinte neki sem tetszett, mikor még Zsófikának udvarolt. Később aztán . . . De akkor még mondott Zsófia valamit, valami figyelemre méltót. Zavarba is jött tőle, valami kifogással felkelt nővére ágya mellől, mert félt, hogy leolvassa arcáról a bűnét. Azt mondta Zsófia:

— Néha a békesség, a nyugalom kedvéért jobb engedni a férfinak.

Mire célozhatott? Talán már terhére volt Ferenc közeledése, de engedett neki a béke kedvéért? Vagy pedig őrá gondolt? Megsejthetett valamit a viszonyukból, és úgy gondolta, hogy feldúlta volna a ház nyugalmát Ferenc dühe és kudarca, ha ellenáll neki? Ezzel akarta jelezni, hogy tud vagy legalábbis sejt valamit, és megérti, megbocsátja? De hát elítélhető volt-e valójában Ferenc és ő. Zsófia akkor már nagyon beteg volt, mikor a dolog történt. Az izgalom hulláma átfutott a testén, Ferenc első közeledésére gondolt. Vénecske lány volt már akkor, már le is mondott arról, hogy valaki jöhet még az életébe. Olyan elzártan éltek itt, s akikkel érintkeztek, azok között nem akadt egy számba jöhető fiatalember sem.

Melyik lány nem álmodozik szerelemről, nem vágyik erős férfikarok ölelésére. Ö sokáig nem gondolt ilyesmire. A férjhez menés azért tartozott a kívánatos dolgok közé, mert az élet rendje követelte meg. Végigélte Zsófika terhességeit, szüléseit, néha elképzelte, hogy mi megy végbe a házastársak között, amikor aludni tért, és eloltotta a villanyt.

Egyre kevesebb reménye volt, hogy belőle is asszony lesz, akinek férje, gyermekei és házastársa van. Soha nem látott Ferencben mást, mint Zsófika férjét és a saját sógorát. Nem előzték meg viszonyukat egymásra vetett beszédes pillantások, véletlen és mégis kívánt érintések, nem izzott körülöttük a levegő, ha kettesben maradtak.

Egyszer a munkaszobában tett-vett estefelé, karapolta a száraz ruhát a másnapi vasaláshoz, hátra sem nézett, mikor Ferenc belépett. A lélegzete akkor állt el, mikor a sógor hátulról szorosan magához ölelte. Ferenc keze olyan kíméletlen és magától értetődő birtokba vevő mozdulatokkal tapogatta, hogy a váratlanul rátörő kéjtől elgyöngülve csaknem összeesett. De akkor már a kanapén volt, és a legkisebb ellenállás nélkül tűrte, hogy Ferenc tegyen vele, amit akar. Igen, úgy hullott le, mint az érett gyümölcs. Sose beszéltek sokat, szerelemről szó sem volt köztük, de kínozta a vágy a zömök, szőrös férfitest után, ha úgy fordult, hogy hosszabb ideig nem nyert kielégülést. És nem tudtak egymásra unni, mindig új arcára találtak a gyönyörnek, és kevés szóval is értették egymást. Egyszer Ferenc kimerültén, verítéktől gyöngyöző testtel feküdt mellette, s azt mondta: „Hihetetlen, hogy mi lakik

benned." Ettől nagyon büszke lett. Érezte, hogy ilyen szerelmi élményt még senki sem adott Ferencnek, és érezte, hogy hatalma van a sógora fölött. És megelégedett ezzel a tudattal. Még a kísértés sem támadt fel benne, hogy egyszer kipróbálja a fölényét. De azt is tudta, hogy most már örökre Kerekes kúthoz van láncolva.

Nem találta magát rossznak, bűnösnek, még csak mentséget sem keresett viszonyukra. Egyszerűen életszükséglete lett, meg volt győződve, hogy belepusztul, ha elveszti Ferencet, s ez feleslegessé tett minden önmaga előtti mentegetőzést.

Hirtelen rajtakapta magát, hogy elkalandoztak a gondolatai. Tekintete a koporsóra esett, és hirtelen halkan felsírt. Azért mégiscsak meglopta Zsófiát. S ő valószínűleg sejtett is valamit.. . Vagy talán tudta, bizonysága volt a történtekről? Az a címzés nélküli lap nem neki volt szánva? Nem azon a pár soron át üzent neki Zsófia? „A szenvedés magányt szül, a magány elmélkedést, az elmélkedés megértést,

a megértés megbocsátást." Ezt valahol olvasta Zsófi, megtetszett neki, és kiírta magának a virágos levelezőlapra, vagy pedig üzenetül szánta neki, hogy az önvád kínjaitól megszabadítsa? Mert az önvád azért jelentkezett, de csak Ferenc halála után. Szolgálta Zsófiát, a gyerekeket, a házat, hosszú évek odaadásával vezekelt, de meg nem történtté nem tette volna bűnét akkor sem, ha ez hatalmában állott volna. Ez a testi, már csak távoli emlék volt életének minden gazdagsága.

Valaki kezébe adta a kis lapátot, hogy göröngyöt vessen Zsófia koporsójára.

Újra felsírt. Zsófikám, ugye megbocsátod, esdekelt, és a könnyektől homályos szemmel a hozzá legközelebb állónak nyújtotta a lapátot. Későn vette észre, hogy éppen Olgica kezébe nyomta, aki pimasz módon jogot formált rá, hogy a koporsóra hantot dobjon.

Hazafelé menet a kocsiban, amelyben a három testvér ült, Géza megkérdezte:

— Nekem ugyan rémlik valami, hogy nagyapa másodszor is megnősült, de sem rá, sem a feleségére nem emlékszem. Találkoztunk velük valaha?

— Nem - rázta a fejét Vera. - Nekem úgy mutatta meg egy ismerősünk, mikor egyszer a városban jártam, hogy az a nő, aki ott a kacsára alkuszik, nagyapa felesége. Tudjátok-e, hogy nagyon megtetszett nekem? Meglepett, hogy milyen fiatal. Nagyanyámnak semmiképpen nem nézett ki, szegény anyukával lehetett egyidős. Különben nagyon izgalmasnak találtam ezt a rokonságot és az egész homályos históriát, amiért nem érintkeztünk velük. Elhatároztam magam egy merész lépésre. Minél előbb szabadulni igyekeztem ismerősömtől, és közben szemmel tartottam „mostohanagyanyámat", nehogy a piaci sokadalomban eltűnjön a szemem elöl. Aztán egy alkalmas pillanatban a kosara elé kerültem, és jó hangosan ráköszöntem egy kezét csókolommal. Közömbös arccal nézett rám, míg visszaköszönt, nem gondolt mást, mint hogy egy illedelmes kislánnyal találkozott. Ezt rögtön észrevettem, fel kellett hát fednem kilétemet.

— Engem Öllé Veronikának hívnak - és vártam a hatást.

— Igen? — lehelte, és az arca rózsaszínű lett. Körültekintett, mintha azt keresné, merre tűnhetne el. Nyeregben éreztem magam, s útját álltam a menekülésnek.

— Ugye mi rokonok vagyunk? — kellemetlenkedtem tovább.

— Rokonok? — kérdezte, és már nem volt zavarban. - Ezt kérdezd meg odahaza a szüléidtől, ők majd megmondják neked.

Erre aztán én nem tudtam hirtelenében mit mondani, ő pedig felhasználva a társalgásunkban beállt szünetet, eltűnt a szemem elől. Kicsit lehervadtam, másra számítottam. Olyasmire, hogy örülni fog az ismeretlen unoka jelentkezésének, kedvesen kézen fog, bevisz a cukrászdába, vagy éppenséggel haza, aztán elbeszélgetünk, és közös megegyezésre jutunk, hogy márpedig véget vetünk ennek a buta helyzetnek, és többé nem játszunk haragosdit. De persze ezután sem nyugodtam. Ha már itt nem jártam sikerrel, megpróbálom otthon, gondoltam.

Vera élvezte bátyja és öccse érdeklődését, lekötötte őket ez a régi kis történet.

— Hazamenet csak a jó alkalmat lestem, hogy beszámoljak élményeimről. Anyu szokás szerint megkérdezte, jól ment-e a zongoraóra meg ilyesmiket, aztán kapóra jött, hogy afelől érdeklődött, találkoztam-e ismerőssel. A, legintettem, csak a Hegyesi Mariskával akadtam össze, kérdezte, nem tudom-e, összegyűlt-e már nálunk valami varrni- és alakítanivaló. Meg a nagymamával beszélgettem kicsit, tettem hozzá álnokul, kiszámított hanyagsággal.

(Folytatjuk)

10