A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-14 / 42. szám
CSONTOS VILMOS HETVENÉVES Csontos Vilmos verseivel mór gyermekkoromban találkoztam. Méghozzá szülőfalujában, Garamsallón. Búcsúra mentünk oda egy őszi vasárnap, rokonokhoz. Én jó szokás szerint, mihelyt megérkeztem, a sarokpad szögletében felhalmozott kalendáriumokat böngésztem és köztük találtam rá Csontos Vilmos versesköteteire. (Magyar ugaron, üzentek értem). E köteteket Irma ángyomnak dedikálta a költő, aki születését tekintve Csontos lány volt és rokonságban állt a költővel. Nem kis büszkeséggel beszélt róla. A költő akkor a háború poklát járta. A kis epizód elevenedik fel bennem Csontos Vilmos Gyalogút című önéletrajzát lapozgatva, míg autónk robog az ezüstös nyárutói tájban Zalaba felé. Itt lakik a költő. Mikor odaérünk, a nagy vaskapu sarkig kitárva. Már várnak. Mindig szívesen jövök ide, mert mindig szeretettel fogadnak. Az udvar zöldje, virágai, árnyas fái, akár egy oázis, ahol mindig megpihenhet és jó szóra lelhet a vándor. A szokásos baráti üdvözlés után egy kis „szemlét" tartunk az udvaron. Megnézzük a nyári konyha tetején a galamházat. Sok-sok galamb tollászkodik kint a kis ablakok előtt. A költő azonban azt mondja, hogy még sokkal több van, de most kiröpültek a határba. A méhesben nyugtató az őszi csönd. A hátsó udvaron rozsdás szekérkerekek, gazdasági gépek darabjai a hajdani paraszti munkára emlékeztetnek. Megnézzük a régi asztalosműhelyt, melyből már garázs lett és varkocsba font hagymák pirosodnak a gerendáján. Minden, amit látunk a költő két erős kezének és feleségének munkáját dicséri. — És a műhely? — Már nyugdíjas vagyok. A műhely, mint olyan, megszűnt. Csak a házkörüli munkát végzem. Szemközt, a nyárikonyha mellett egy kis kamrafélébe nyit ajtót. Ott áll egy gyalupad, rajta piros almák. Látszik, hogy már régebben nem használták. A falon fűrészek, polcon gyalu, asztalosszerszámok szépen rendbe rakva. — Ennyi maradt a műhelyből — mondja, s hangjából talán csőkén ^rzem ki a szomorúságot. A szobában, a könyvek között, az irodalomra terelődik a beszélgetés. Az elődök, kortársak szinte minden könyve megtalálható a polcokon. Sinka István, Erdélyi József, Veres Péter kötetei és még másoké is dedikálva. A meleghangú sorok őszinte baráti szeretetet tükröznek. Régi, elfeledett, de mégis értékes és érdekes füzetek, melyek a háború zűrzavaros korát tükrözik. A szemüveg mögül felcsillan az amúgy is élénk szem. A széles hát kiegyenesedik, amikor beszél és emlékezik a költő. Az indulásról, a sikerekről és botladozásokról is. De nemcsak a múlt él itt, az új termés, a csehszlovákiai magyar és a kortárs költészet, irodalom, publicisztika is megtalálható a polcokon. — Látod, — mondja kicsit elmélázva — ennyi helyen férünk mi el. Itt a munkám eredménye. A munkáról, a testi és szellemitől együttesen és a terveiről is faggatom. — Nincs panaszra okom — mondja elgondolkodva —. dolgozom, ameddig bírok. A kort már érzem, de szeretek dolgozni, megszoktam a munkát gyermekkorom óta. Nem félek tőle. — Ha még egyszer kezdenéd? — kérdezem. — Csak így kezdeném! A versírást azonban már másképpen, — teszi hozzá kicsit töprengve. — A mércét már a kezdetnél magasabbra állítanám. Úgy látszik hetven évig tartott a tanulás! Ma már tudom, hogy a versírás mit ad az embernek. . . Tervek még mindig vannak, és azt hiszem lesznek is. . . Mielőtt elbúcsúznánk, még az újabb verstermés közül válogatunk néhányat. A kapuban ott áll a költő integető családja és unokái körében, deres hajjal, de lélekben fiatalos frisseséggel. Útközben újra előveszem Csontos Vilmos Gyalogút című könyvét és ellenállhatatlan vágy fog el, hogy az olvasóval együtt felelevenítsem a Végszóban megfogalmazott néhány nagyon szép, gondolatérlelő sorát: „A gondolkodó ember nehezen tudja elképzelni létezését cél és terv nélkül. Napkeltével, napnyugtával összegez: mit szeretett volna, és mit sikerült megvalósítania a kitűzött feladatok közül, és mi maradt másnapra. . . És ami maradt, azon van a hangsúly. Az ad ösztönzést, és szab új feladatokat. Es ez mindaddig tart, amíg a szívünk győzi dobogással. A költő az életet nem csupán éli, hanem égi. . . szinte lobogni tud, ha érzelmei annyira felhevülnek. Akinél hiányzik az ilyen szenvedélyes láng: hiába ír, író sohasem lesz belőle." Csontos Vilmost egész életében ez a költői láng hevítette és hevíti most is. A címadó mondat: Költő a műhelyben, egy küzdelmes életút jelképe. Köszöntjük hát szeretettel a hetvenéves Csontos Vilmost. OZSVALD ÁRPÁD PRANDL SÁNDOR felvételei ... amíg szívünk győzi dobogással A költő és felesége 10
