A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-22 / 30. szám

A z volt a címe az Európa Könyv^ kiadó egyik legsikeresebb tavalyi könyvének, amelyet a cseh Vladimír Páral írt és Zádor Margit fordított magyarra. Ez a negyvenezer példányban megjelent regény néhány nap alatt eltűnt a budapesti könyvesboltok polcairól és kirakataiból. Kurucz Gyula írja az Élet és irodalomban a könyv megjelenése idején: „375 oldalon

zsonglőrködik anyagával Páral... nőalakja oly lenyűgözően ragyog fel az olvasó előtt, hogy azt vélnénk, csak róla szól a regény. Pedig valódi társadalmi háttér lüktet mögötte." A fordításról pedig azt írja a kritikus, hogy „mestermunka".

Zádorék prágai lakásán a könyvről és fordításáról kezdtünk beszélgetni, mielőtt rátértünk volna a fordítóművészet általános és egyéni kérdéseire. Szórakozottan lapozgattam a kötetben, s a lapok közt egy levelet találtam. Egy magyarországi irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese írta a Páralregény elolvasása után:

„... A fordítás imponálóan nagy vállalkozás, mennyiségre is, minőségre is. Olyan magyar szöveg, hogy az ember nem is hiszi el, hogy a fordító nem mindig és nem kizárólag magyar nyelvi közegben élt. És mennyi szakmát kellett tanulmányoznia ahhoz, hogy ezt a rengeteg szakkifejezést meg tudja magyarítani."

Régi vágyam és tervem bepillantást nyerni a műfordító-házaspár, Zádor Margit és Zádor András irodalmi műhelyébe. Évek óta készülünk egy meghitt beszélgetésre, s a napi feladatok, gondok mellett észre sem vesszük, mennyire repül az idő. Midőn először volt szó látogatásomról, Zádor Margitot Ladislav Fuks A hullaégető c. regényének bravúros fordításáért nívódíjjal jutalmazta az Európa Könyvkiadó. Annak idején Hosszú Ferenc kiadói lektor (maga is kiváló műfordító) úgy nyilatkozott, hogy a fordító a nívódíját már azelőtt megérdemelte volna, például Jan Otčenášek „Rómeó, Júlia és a sötétség" c. regényének művészi tolmácsolásáért. Annak ellenére, hogy lakásom és munkahelyem is Zádorék otthonának tőszomszédságában van, a látogatás csak most valósult meg, amikor Szlovákiából arról értesültem, hogy Zádor Margitot, a Szlovák írószövetség fordítói szekciójának tagját, születésnapja alkalmából levélben köszöntötte és jutalomban részesítette az Irodalmi Alap. S mire bekopogtattam hozzájuk, még egy értesülésre tettem szert a Čitateľ c. folyóiratból: a Matica slovenská gyűjteményes mű keretében közölte díjnyertes A szépirodalom mint információforrás c. könyvtártudományi pályaművét.

Vendéglátóim: művelt, szellemesen

társalgó házaspár. Tudom, milyen irodalmi tevékenység áll mögöttük, hiszen kettejüknek köszönhető a modern cseh irodalom jelentős részének magyar nyelvű megszólaltatása. S mégsem ebből áll csupán munkájuk. Egyikük könyvtári szakember, másikuk irodalomtörténész és műkritikus. Emellett két gyermeket neveltek fel.

Az édesanyát családjáról, gyermekkoráról, életútjáról vallatom.

„Munkácson születtem, ott töltöttem gyermekéveimet is szüleimnek ötödik, legkisebb gyermekeként. Magyarul írni

és olvasni a szüleim és testvéreim tanítottak, mert Munkácson abban az időben nem volt magyar gimnázium, s így kívánatosnak látszott az iskolai oktatást cseh nyelven elkezdeni. Úgyhogy a bilingvizmus már elég korán sorsommá vált. A gimnázium négy osztályát végeztem csehül. Szeretettel emlékszem néhány kiváló tanáromra. Martinu tanárnő vezetett be a cseh irodalomba. Nem tudom, mi lett a sorsa. Történelemre egy kivételesen jellemes és bátor ember, Sobol tanított, a fasiszták kivégezték. Az ő hatásuk alatt váltunk olyan emberekké, akik mindig becsben tartják és igyekeznek megismerni más nemzetek kultúráját is . . . A cseh gimnázium bezárása után az ugyanakkor megnyitott magyarba iratkoztam át."

Zádor Margit szülei könyvkedvelő emberek voltak. Édesanyja Arany János, Kiss József balladáit és a székely népballadákat szerette legjobban. Apjának, akit tizenkét esztendős kislánykorában vesztett el, Eötvös József és Kemény Zsigmond voltak kedvenc írói. Ha beteg volt, édesanyja legtöbbször Petőfi-verseket olvasott fel neki. Esténként tizenhét évvel idősebb nővére, Ibolya altatta el meséivel, és mikor megkérdezte, mit meséljen, kishúga azt válaszoltd: Akármit, csak szomorú

legyen.

Serdülőlány korában Jókai és Gárdonyi nyújtották neki a legmélyebb olvasmányélményeket, később Flaubert, Zola, Dosztojevszkij, Csehov, Karinthy, Čapek, Gorkij, Babel. A lírában a modernek vonzották, elsősorban Ady, József Attila, a csehek közül Wolker, Seifert, Nezval, Halas. Már fiatal diáklány korában igyekezett átfogóan megismerkedni a cseh költőkkel, akiket cseh diáktársai sem ismertek olyan bensőségesen, mint ő. Ezek után érthető, hogy kikívánkozott belőlem a kérdés, írt-e maga is verseket. Elmosolyodott:

„Körülbelül húsz esztendős koromig, mi tagadás, írtam. Magyar költemények voltak, nagyon sok édesanyámhoz vagy róla szólt, akit rajongásig szerettem. Akkoriban Babits és Kosztolányi volt a mintaképem. Ez már 1938 után és a háborús években volt. Cseh olvasmányaim hatása azonban szintén továbbélt bennem. Megőriztem kedvenc könyveimet is, és szinte ösztönszerűen vágyva a két kultúra szintézisére gyakran gondoltam vissza azokra az időkre, amikor cseh és magyar diáktársaimmal együtt énekeltük mind a két nép dalait."

Főiskolai tanulmányait Zádor Margit a prágai Károly Egyetem bölcsészkarán az orosz-angol szakon kezdte el, később elvégezte a könyvtártudományi szakot és filozófiai doktorátust szerzett. Tanulmányai során azonban végig foglalkozott a cseh irodalommal és nyelvészettel is.

Szépirodalmi művek fordításával 1948 óta foglalkozik, műfordításai Bratislavában és Budapesten jelennek meg, kiadói főként a Madách, az Európa, a Móra. Fordításait gyakran sugározza a budapesti rádió és a televízió. Beszélgetés közben nézegetem fordításainak bibliográfiáját s kijegyzek néhány szerzői nevet és könyveimet. A legelső a két háború közötti időben nagy feltűnést keltett regény, Turk Svätopluk „Gyárvár"-a. Fučíkot is fordította

(„Szeretjük nemzetünket", „Vádlók és vádlottak", „Rézinka és a jószívű végrehajtó" és más elbeszélések). Volt, ami önálló kötetben jelent meg, volt, ami válogatott elbeszélések keretében vagy folyóiratokban. Eduard Petiška két művel szerepel a jegyzékben: „Görög mondák és regék" s a nemrég megjelent „Nászéjszakák". Fordítói skálája igen széles, szerepelnek benne útirajzok (Norbert Frýd, Vladimír Stuchl) és gyermekmesék is, amelyek közül néhány (pl. Josef Čapek és Karel Čapek meséi) igényesebb feladatot rótt a fordítóra, mint sok felnőtt számára írott mű. K. Čapek prózái és drámái egyébként évtizedek óta férjét és pályatársát foglalkoztatják.

„Előny-e vagy hátrány, ha a műfordító élettársa is irodalmár?" — szegezem a kérdést a kávét felszolgáló háziasszonynak.

„Feltétlenül előny. Idestova harminc esztendeje, hogy amíg mások a hétvégét szórakozásai, kirándulással töltik, mi ketten ki-ki az íróasztalánál, de mégis együtt dolgozunk, ha kell, segítünk egymásnak, közösen örülünk egyegy nyelvi megoldásnak. De azért ne higgye, hogy megtagadunk magunktól mindent, lehetőségeink szerint szórakozunk is, és a gyerekeinknek is igyekeztünk megadni mindent, amit a modern ember sokoldalú formálódása megkíván."

A csodálatos itt Zádoréknál az, hogy Prága kellős közepén a cseh és a magyar nyelvvel egyforma szeretettel élnek. Cseh vendég jön váratlanul, s mindjárt a másik nyelvre váltunk, szinte észre sem vesszük. Csehül érdeklődöm tovább, hogyan lehetséges a magyar nyelvterülettől távol ennyire megőrizni, sőt elmélyíteni a nyelvtudást, bővíteni a szókincset, fejleszteni a stílust, a kifejezőkészséget.

„A műfordítónak céltudatosan kell palléroznia tudását. Ennek elsőrendű feltétele az olvasás. Jó íróktól sokat tanulok és jegyzek meg. Elengedhetetlen a magyarországi és hazai nyelvészeti szakmunkák tanulmányozása is. Azután a kapcsolatok, találkozások, tárgyalások, levelezés, amelyeket maga a fordítómunka nyújt. Például egy-egy Páral-mű vagy a „Hullaégető“ kemény próba elé állított, de éppen a nehéz nyelvi problémák sikeres megoldása tölti el a fordítót a jól végzett munka örömével."

„Mikor mondható igazán jónak a prózai fordítás? És még egy szakkérdés: mi a véleménye cseh nevek átültetéséről magyar fordításban?"

„A fordítást akkor tartom sikerültnek, ha magyarul úgy hangzik, mintha az eredeti mű írója magyarul írta volna, de nem mintha magyar író írta volna. Vagyis például a legmagyarabb Páral-fordításból is érződjék ki, hogy a mű írója Páral és nem - mondjuk - Moldova" - feleli Zádor Margit és folytatja: - „A neveket illetően az a nézetem, hogy eredeti alakjukban kell szerepelniük, nem szabad magyarítani őket, hogy a névvel is éreztessük a másnyelvű környezetet."

Azután arról beszélgetünk, van-e nálunk a műfordításnak kritikája. Általános tapasztalat, hogy a más nyelvből fordított könyvről közzétett bírálat vagy tanulmány legfeljebb egy-két sorban érinti a fordítást, önálló, szakavatott,

elemző fordításkritika csak egészen kivételesen jelenik meg, mintha ez senkit sem érdekelne.

„Előfordul azonban, s ez nagyon jólesik, hogy megfigyeléseikkel az olvasók jelentkeznek, néha ismeretlenek, néha magyarországi fordító- vagy könyvtáros-kollégák."

„Vajon mi a titka annak, hogy amibe belefog, az sikert jelent?" Erre a kérdésre vonakodik válaszolni, és így én mondom helyette, hogy bizonyára szerencsés kézzel választja ki és ajánlja fordításra a cseh írók munkáit.

„Talán igen" - jegyzi meg, de bizonyára az is szerepet játszik, hogy amint mondja, igyekszik alaposan megismerni a szerzőt, annak költői világát és gondolkodásmódját, elolvassa egyéb műveit. Ha kell, vele magával is tanácskozik. így volt ez nem is egy alkalommal Vladimír Páral esetében, akinek „A százszázalékos nő" c. regénye előtt már a „Vihar a lombikban" és a „Katapult" c. könyveit fordította. Ez az író különben férjét is megragadta, ő tolmácsolta magyarra a „Teljesült kívánságok vásárá"-t. Fuks regényein is megosztoztak, a férj fordítása a „Változatok sötét húrra", a többi viszont mind a feleség munkája: a

„Mundstock úr", „A hullaégető", „Az utolsó ügy", az „Utazás az Ígéret Földjére", a „Hang a sötétből“ és a legutóbb megjelent „Boldogultak bálja". Megtudtam, hogy ez a szerző is nem egyszer ült az én mai helyemen. Mi vonzotta annyira a fordítónőt ehhez az íróhoz, hogy éppen az ő könyveinek szentel annyit fordítóművészetéből.

„Fuks írásművészete oly lenyűgöző, hogy könyveinek fordítása a legélvezetesebb munka számomra. Igaz, hogy a nyelve stilizált nyelv, távol áll az életestül, de olyan mély belső törvényszerűség és logika tartja össze, hogy az ember érzi: minden szóárnyalatnak, minden mondatfűzésnek megvan a maga pontos funkciója, ami az elé az izgalmas feladat elé állítja a fordítót, hogy kipróbálja erejét, mennyire tud lépést tartani a szerzővel."

Minden író számontartja, ha könyve más nyelven is megjelenik. Ki tudja azonban, mennyire érdekli a cseh kiadókat, hogy a náluk megjelent könyveket magyarra is lefordítják - vetem fel. A háziasszonynak erre nézve is van némi tapasztalata: „A Mladá fronta kiadóban dolgozik egy Irena Zítková nevű szerkesztő. Kimondottan örül minden egyes magyar fordításnak, több ízben maga is ajánlott könyveket nekem fordításra, mondván, ezt olvassa el, meglátja, kedvet kap rá."

Kérdés kérdést követ, egy sem marad válasz nélkül, de sajnos mindre nincs elég hely. Hát legalább arról, hogy kik azok a cseh írók, akikkel a jövőben fordítóként foglalkozni szeretne. Megtudom, hogy most olvasta el Páral legújabb könyvét az „Általános csodá“-t (Generálni zázrak), és szívesen lefordítaná. Vissza-visszatér a Čapek fivérek írásaihoz és Vladislav Vančura is vonzza éppúgy, mint a harmincas évek néhány további írója, például a poetista-szürrealista Karel Konrád és mások, leginkább azok, akik a formával, nyelvvel kísérleteznek; de örömmel tolmácsolná a nem kísérletező Karel Poláček magyarul eddig még meg nem jelent műveit is.

„Hogy ezekből az elképzelésekből mi valósul meg, az persze a kiadóktól függ." De nem titkolja, hogy szaktudását és idejét alaposan igénybevevő főfoglalkozása mellett még sokat szeretne dolgozni a műfordítás területén.

SZÁNTÓ GYÖRGY

A SZÁZSZÁZALÉKOS NŰ

14