A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-30 / 53. szám

A SZÁLLÓIGE ÉRTELMEZÉSE Az állampolgárság valóban létező, útlevéllel dokumentált tény. Az ok­mány, eredeti rendeltetésén túl arra a praktikus gondolkodásra is utal, mely a hercegekkel kötött első szerződés óta csiszolódott, a XIII. századtól napjain­kig, s amely a Pireneusoktól délre szállóige formájában él: „megjátssza az andorrait“ — mondják a furfangos emberre. Nos, az állam pezetában — spanyol pénzben — számol költség­­vetést is, az üzletekben is, a tévé­antennák Spanyolország felé ágaskod­nak, egyáltalán a Seu d’Urgell-i püs­pök közelebbinek tűnik a szívekhez és nyelvhez, mint a co-principátus francia tagja, Giscar d’Estaing „herceg“. De az andorrai polgár — nem a spanyol! — a francia diplomácia védelmében uta­zik külföldre. A gyakorlati érzékre vezethető vissza az a szembetűnő tény is, amely a meg­érkezés után nyomban felmerül az emberben, akár délről jött, akár észak­ról: miért szuggerálják a „vidéki or­szág“ képet, miért nem építenek to­­ronyházakat? Nem azért, ami válasz kívánkozna: biztos, sok a szabad terü­let. Egyszerűen 24 méternél nem sza­bad feljebb húzni a falakat — állítólag a természet szép megőrzése miatt. Tiszteletre méltó szándék, tanúsítha­tom, elsősorban is azzal, hogy a szál­lodai szobámból kitekintve, csak he­gyet láthattam és sohasem tűzfalat. Marc Vila Riba úr, felhatalmazta titkárát, hogy a parlament kapuját nyissa meg előttem. A PARLAMENT ÖNELLÁTÓ VOLT A kulcs, amit viszünk, az egykori lakatos optimizmusát hirdeti: bazilika ajtajába való. Ez a ház, amelynek udvarába bolthajtásos kapun me­gyünk be, tizenhétszer huszonkét mé­teres, kétemeletes kőrakás, melynek egyik sarkát bástyaszerű toronnyal erősítették meg. Az ajtó fölött kék-sárga-piros zászló. Andorra politikai közigazgatási és igazságszolgáltatási központjába lépünk most be. A parlament bejárata — Ez itt az istálló — kezdi Antoni Morell titkár —, minthogy a régi an­dorrai házakat úgy építették, hogy először az istállóba lépett be a gazda. Végigjárjuk a szobákat, megnézzük mindazt, ami fontos: ebben a kamara­­színházra emlékeztető kisteremben az igazság érdekében üléseznek, amott, ahol három vaskondér lóg láncon, s oldalt még kormos a kandalló, a konyhát vehetjük szemügyre. — A Főtanács tagjai utoljára 1930- ban főztek itt. Akkor még nem voltak jó utak Andorrában, így aztán ön­ellátásra kellett berendezkedni a ta­nácstagoknak is. A második emeleten vannak a háló­szobák, de a nagytekintélyű tanácsosok kettesével aludtak az ágyban, mert szűk a hely ... A konyhából egyetlen ajtónyitással a Főtanács tiszteletet parancsoló tanács­termébe lehet jutni. Bársonnyal lebo­rított asztal uralja a szobát, az asztal mögött annyi szék, hogy az elnök és a két helyettese elfér. Két fénykép a falon, a társhercegeké. Bal oldalt a spanyol, jobb oldalt a francia her­ceg. Az utóbbi, amikor még Charles de Gaulle-nak hívták, meglátogatta andorrai „alattvalóit“, s akkor az elnök helyére ültették, mert a hercegeknek nincs állandó helye a tanácsban ... BÖRTÖN A PARLAMENT MELLETT Minthogy az egyetlen börtön, amely Andorrában található, alattunk volt, vagyis a parlament mellett, a Főtanács épületében, szóba került a büntető­­törvény is. (Ez időben három rabot tar­tottak nyilván, rendőrrel való vereke­désért, illetve lopásért.) Andorrában, természetesen írott Büntető Törvény­­könyv sem létezik. A büntetőjog úgy­nevezett prétori, vagyis írott szabályok nélküli. Egy furcsa procedura végén hozzák meg az ítéletet. A kihallgatá­sokat — sürgős ügyek kivételével — szeptember és május között tartják, s a szokásnak megfelelően három nappal előtte trombitaszóval adják hírül. Az ítéletet köztéren hirdetik ki. A leggyakoribb büntetés a pénzbírság, s ez gyakorlati érzékre vall. Fegyház és kényszermunka ügyben Francia­­ország nyújt segítő kezet. Az utolsó halálos ítéletet 1943-ban hozták, s a vádlottat — miután meghallgatta az ítéletet — temetőbe kísérte a kivégző­osztag. Most ilyen nincs — mondja Vila Riba — a rabokat óvadék ellené­ben szabadon bocsátják. Egyébként a szemben lévő szálloda konyhájáról gondoskodnak az ellátásukról. A rend­őrség — huszonöt fő összesen — sze­repét csak a jelen határozza meg: a közlekedés, meg a spanyol vendég­­munkások kordában- és nyilvántartása. A múlt, a szokás erre vonatkozóan nem adhatott felvilágosítást, nem is szerepel az 1748-ban összeállított szo­kásgyűjteményben, melyet az andorrai élet kézikönyveként emlegetnek. A HÁGÓKAT BOZÓTOSSÁ KELL TENNI A szabályok, a maximák, a minden­napi élethez adnak tanácsokat, „elvi irányítást“, a következőképpen: 18. szabály: „El kell kerülni a her­cegek küldötteivel való vitát és mene­külni kell a kellemetlen és zavartkeltő bírói perpatvaroktól is.“ Ügy vélem, célszerű még két maximát idézni. A 44. szabály szerint: „Az utakat jó állapotban kell tartani.“ A 45. szabály­ban viszont ez olvasható: „A hágókat nem kell jó állapotban tartani, hanem inkább hepehupássá és bozótossá kell tenni azért, hogy ne lehessen könnyen átkelni rajtuk. Kommentár: így elke­rülhetjük a csapatátkeléseket, különö­sen a Francia- és Spanyolország kö­zötti háború esetén. Ha ugyanis az utak jó állapotban vannak, ki vagyunk téve az átvonulásnak és mindannak, amit a háború okoz. Völgyeink a leg­rövidebb utat jelentik, át a Pireneuso­­kon, s a háború esetén bizony nem tartanák tiszteletben azokat az , elő­jogainkat, amelyek a francia királyok­kal szemben megilletnek bennün­ket ...“ Elképzelem, hogy milyen jól mulat­tak az andorrai pásztorok — mondjuk a harmincas években — azokon az egyébként kitűnően öltözött francia turistákon, akik kocsijuk felforrt vizű, füstölgő motorjánál állva szidták az őstermészetet... De aztán erősebbek lettek az autók, s a természet hozzá­kezdett az átalakuláshoz: az ötvenes évek elején még százezer körül volt a vendégek száma, ma már több mint 3 millió turista jár Andorrában! Ilyen nagy lenne a „középkor“ iránti nosztalgia? Nem tudom, hogy akik csakugyan azért jönnek ide, találkoznak-e vele egyáltalán?... Ha nem, nos akkor sem mennek üres kézzel: a történelmi múlthoz és a természet pompájához új érték kapcsolódik az adózást nem ismerő Andorrában — s ez a helyzetet ironikussá teszi. A múltban — még a fölfedezés előtt — az ország — úgy­mond — a dohánycsempészek révén gazdagodott, akiknek nem kellett tér­kép ahhoz, hogy merre vezet az út Spanyolországba, meg a francia földre. Jöhetnek most már az útépítők, a fran­cia meg a spanyol vámot majd be­csapják a saját állampolgáraik. A szerző felvételei SZERETETSZOMJ II. A szülők és a gyámhatóság között évek óta sorozatos huzavona folyik Zsuzsika ügyében. Igen ám, csakhogy a szülők: L. József és Irén is perben állnak egymással. A hatóság is, a szülők is — főképpen L. József — a maguk igazát bizonyítják; mindenki Zsuzsika érdekeivel érvel. Zsuzsikában közben kártyavárként omlik össze mindaz, amit a zavartalan családi körülmények között nevelkedő csöppségeknél gyermeki szeretetnek, rajongásnak tartunk. Ehelyett egy bántó, szorongó érzés alakul ki benne, amire csupán egyetlen találó kifejezé­sünk van: szeretetszomj... Csaknem tíz éve, hogy L. József be­vonult katonának a Prága környéki laktanyák egyikébe. Ha kimenőt ka­pott, cimboráival együtt általában a fővárosba mentek. — Többnyire sörözni jártunk, minde­nütt nagyszerű sört csapolnak arrafelé — mondja. — A lányok viszont kissé bizalmatlanok a katonákkal szemben, legalábbis én sokáig nem tudtam ismeretséget találni. Végülis apróhirde­tés útján ismerkedtem meg Irénnel. Annyira megtetszett, hogy a legszíve­sebben mindig mellette lettem volna .. . Előfordult, hogy engedély nélkül is távoztam a kaszárnyából, csakhogy együtt lehessünk. Valamelyik fiú egy­szer beköpött, úgyhogy a tényleges katonaidő lejártával még tíz napot rá kellett szolgálnom. Alighogy leszerel­tem, meghalt az édesanyám. Apám akkor már négy éve halott volt, úgy­hogy sürgősen szükségem volt valakire. Ügy éreztem, Irénben megbízhatok, összeházasodtunk és betegeskedő bá­tyámmal együtt a szülői örökségként ránk maradt lakásba költöztünk. Né­hány hónappal később megszületett Zsuzsika. Kitanult szerszámlakatos va­gyok, de Zsuzsi megszületése után munkahelyet változtattam. Egy építke­zési vállalat tehergépkocsivezetője let­tem. Lényegesen többet kerestem így havonta. Gondoltam, szükségünk lesz a pénzre, elvégre mégsem lakhatunk örökké egy lakásban a bátyámmal. Előfordult, hogy több napos szolgálati utakra is kellett mennem és Irén vissza­élt a kínálkozó alkalommal... Családi fényképalbum. Mosolygó menyasszony, vidám vőle­gény. A téma oldalakon át ismétlődik. A boldog ifjú pór profilból, elölről, egymásra tekintve, állva, egyedül és a tanúkkal ... A következő lapokon egy dundi cse­csemő: Zsuzsika. Aztán egy, majd két gyertyás szüle­tésnapi tortával a kislány. Családi nyaralás, közös kirándulások emlékei.. Később... később semmi! Vége a derűs felvételek sorának. Az utolsó közös „fellépéseket" már senki sem örökíti meg. Legföljebb csak az emlé­kezet. És néhány bírósági vagy gyám­­hatósági perirat. Jóska - sajnos - igazat állít Irénről. A csinos, huszonkét éves fiatalasszony férje távollétében gyakran kötött alkal­mi ismeretségeket, különböző futó kalandok női főszereplője lett. Különö­sen a konyakot és a higgadtabb, középkorú férfiakat kedvelte. Zsuzsikát ilyenkor a sógorára bízta, vagy ha ő sem volt otthon, egyszerűen rázárta kislányára a lakást. A gyermek­­orvosi rendelőintézetből érkezett idézé­seket sem vette komolyan. Zsuzsika - szerencsére — kerekarcú, pufók csöpp­ség volt és makkegészséges. A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN EMBERI SORSOK Irén egy alkalommal otthon rende­zett - férje távollétében — amolyan kisebb „baráti összejövetelt". . . Már javában folyt a hangos szórakozás, amikor a jelenlévők közül valaki meg­jegyezte: Zsuzsikának talán árt a sűrű cigarettafüst. Irén felöltöztette az akkor egyéves kislányt és a gyerekkocsiban kitette őt levegőzni a bérház udvarára. A mulatozás lassan a tetőpontjára hágott, Irén szeme csillogott, feje kó­válygott az italtól — és régen meg­feledkezett az udvaron síró Zsuzsiról, aki egy óvatlan pillanatban kiesett a gyerekkocsiból. Szerencsére nem történt komolyabb baja, csak megütötte magát és termé­szetesen megijedt. A szomszédasszony karjára vette Zsuzsit és becsöngetett Irénékhez, de nem nyitott ajtót senki. A kislány így egészen másnap regge­lig nála maradt, és délelőtt pedig be­jelentést tett Irén ellen a körzeti nemzeti bizottságon. Ezzel megindult a lavina. Jóska és Irén házassága felbomlott, különösen azután, hogy Irénről az is kiderült, hogy már nem büntetlen előéletű: tizennyolc éves korában már kapott egyszer hat hónapi börtönbüntetést - élősködésért! Természetesen, most már a gyám­hatóság is bekapcsolódott az ügybe és Jóska gyakori szolgálati útjai, illet­ve Irén életmódjára való tekintettel Zsuzsikát azonnali hatállyal gyermek­­otthonba helyezték. Ekkor érdekes fordulat állt be az ügyben: Jóska és Irén közösen léptek fel a hatósági döntés ellen. Fellebbe­zést nyújtottak be és megtagadták, hogy hozzájárulást fizessenek a kislány intézeti neveléséhez. Rendszeresen, együtt jártak meglátogatni Zsuzsikát és sohasem jöttek üres kézzel. Úgy tűnt, hogy ebben az esetben is - mint az életben annyiszor - a gyerek fogja megmenteni a zátonyra futott házasságot. Irén újra munkaviszonyba állt és Jós­ka is szépen keresett. A fellebbviteli bíróság hitelt adott a szülők könnyes szemmel tett ígéretének és hatálytalanította az elsőfokú bíróság döntését, „csupán" gyámhatósági fel­ügyeletet rendelt el az ügyben. Zsuzsika otthon, szülei körében ünne­pelhette második születésnapját. Néhány héttel később azonban az események új irányba terelődtek. Irén visszatért régebbi életmódjához, több esetben hiányzott a munkahelyéről is; Jóska pedig nem tehetett mást, mint­hogy heti óvodában helyezte el Zsuzsi­kát. Ha korábban végzett, meglátogat­ta a kislányt és minden pénteken ő ment érte. Irén rövidesen két sorsdöntő lépésre szánta magát: kilépett a munkahelyé­ről és egy tíz évvel idősebb férfi olda­tán elhagyta családját. A karácsonyt Zsuzsika már újból a gyermekotthonban várta. (Folytatjuk) 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom