A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-15 / 29. szám
INGMAR BERGMAN A kiváló svéd filmrendező, Ingmar Bergman hatvan évvel ezelőtt, 1918. július 14-én született Uppsalában. Apja protestáns lelkész volt, s ez a körülmény nagy mértékben befolyásolta a fiatal Bergman gondolkodásmódját. „Ha valaki egy pap otthonában születik és nevelkedik - nyilatkozta egyszer -, korán alkalma nyílik arra, hogy bepillantson élet és halál kulisszái mögé. Apa temet, apa esket, apa keresztel, apa prédikál. Korán ismeretséget köt az ember ilyenkor az ördöggel, és gyerek módra természetszerűleg konkrét alakba öltözteti." A gyermekkori élmények és emlékek több filmjében - például A hetedik pecsétben, az Úrvacsorában - fontos szerephez jutnak, s eltart egy ideig, amíg a morális és egzisztenciális kérdések vallásos insplrációjú tanulmányozásán végérvényesen túljut. Első filmjeit a negyvenes évek közepén forgatta, de ezekből az alkotásokból még aligha sejthető a későbbi Bergman. Már 15 film volt mögötte, amikor a nevét szárnyára kapta a világhír: Egy nyári éj mosolyai című „vigjátékát" Cannesban díjra méltónak találják. A film művészi értékei az idő múlásával ugyan megfakultak egy kissé, de kétségtelen érdeme, hogy visszaadta Bergmannak a már-már elveszített önbizalmát és a filmbe vetett hitet. Az első Igazán jelentős Bergman-fllm A hetedik pecsét, amelyet 1956-ban, közvetlenül az Egy nyári éj mosolyai után forgatott. Maga Bergman így jellemezte: „A hetedik pecsét modern költői kísérlet, amely egy modern ember életének tapasztalatait tolmácsolja, Igen szabadon kezelt középkori anyag közvetítésével. Filmemben a lovag (a rendező alteregója) úgy érkezik vissza egy keresztes hadjáratból, ahogy napjainkban egy katona tér haza a háborúból A középkorban a pestistől rettegtek az emberek. Ma az atomháborútól rettegnek. A hetedik pecsét allegória, amelynek roppant egyszerű a témája: oz ember örök istenkeresése, a halállal mint egyedüli bizonyossággal.” A hetedik pecsét nemcsak mondanivalójában, hanem megformálásában Is eltér a korábbi Bergmanfllmektől. A rendező erőteljes vizuális hatásokra törekszik, fény- és árnyeffektusokkal kísérli meg létrehozni azt a komor atmoszférát, amely a mondanivaló komolyságához illik. Következő filmjében, A nap végében ezt a módszert továbbfejleszti és mesterien egészíti ki az álom-technikával, amely ezentúl szinte minden Bergman-műben központi szerephez Jut. Míg A hetedik pecsét áttételesen, addig A nap vége közvetlenül fogalmazza meg a XX. század emberének önmarcangoló valóságfaggató kérdéseit. E két filmnek nem kis szerepe volt abban, hogy Bergmant mint az egzlsztenclonallzmus egyik kiemelkedő képviselőjét emlegették egy Időben. Kétségtelen, hogy műveiben kimutatható az egzisztenclonalista filozófia, mindenekelőtt Klrkegaard és Sartre írásainak hatása (egyébként maga Bergman Is elismeri ezt), de Bergman nem filozófus, hanem művész, s ezért elfogadhatatlan az a vélemyén, mely szerint filmjeit dramatizált egzisztenclonalista tézisekként kell értelmeznünk. Az 1958-ban forgatott Arc című filmje - elsősorban A hetedik pecsét és A nap vége kedvező visszhangja jóvoltából - még sikert arat a velencei filmfesztiválon, de néhány kritikusa már alkotói válságról beszél, s valóban: öt évnek kell eltelnie a következő nagy film, A csend megszületéséig. Természetesen a közbeeső Időszakban Is forgat, de az ez idő tájt keletkezett alkotásokról saját magának sincs nagy véleménye. A Szűzforrásról például ezt írta: „Meg kell mondjam, hogy a Szűzforrái: közlekedési baleset. Szép film, de szépsége turistáknak való, Kurosawa vacak utánzata. Ebben az Időben esküdtem a Japán filmre, és szinte magam Is szamuráj voltam kicsit!" Bergman a hatvanas évek elején döbbent rá arra, hogy mind a maga, mind pedig hősei számára kilátástalan perspektíva az istenkeresés. Ezt a felismerést - szinte jelképesen - Tomas Ericssonnal, az Úrvacsora lelkipásztor főhősével mondatja ki: „Eljátszottuk az egyetlen emberi lehetőséget, azt, hogy emberek között élünk. Ezért elhagyottak, szomorúak és szerencsétlenek vagyunk. És ez mind a régi isten bűne. .." Azé a régi istené, aki Ericsson-Bergman számára nincs többé. 1963-ban indul el (botrányokkal kísért) világhódító útjára, sorrendben 25. filmje, A csend, A megrökönyödést és a prüder tiltakozásokat a szexualitás problémáinak újszerű és merész ábrázolása váltotta ki. Ám ebben a filmben sokkal fontosabb az, ahogy Bergman mélyrehatóan elemzi a két nővér egymáshoz és a külvilághoz fűződő kapcsolatát. A film hangulatában és felépítésében egy zeneműre emlékeztet, s ezt csak megerősíti Bergman kijelentése, miszerint A csend alapgondolata Bartók Concertójának hallgatása közben született meg. A csendet jól megcsinált filmek sora követi, közülük elsősorban az 1966-ban forgatott Personát, s az 1972-ben készülj Suttogások, sikolyokat kell mindenképpen kiemelni. Míg A csendnek még konkrét, valóságos cselekménye van, addig a Personában már kibogozhatatlanul összekeveredik az álom, a látomás és a valóság, a Suttogások, sikolyok pedig csakis látomásként értelmezhető. Ingmar Bergman látszólag Indiferens háttér előtt mozgatja hőseit, a helyszín sokszor csupán egy szoba vagy kert. Pedig ezek a figurák nagyon is kézzelfogható, valóságos közegben élnek, csak éppen nem az értelmükkel, hanem az ösztöneikkel reagálnak a külvilág beavatkozásaira. „A filmjeim szereplői pontosan olyanok, mint és magam - mondja Bergman -, azaz ösztönök mozgatta állatok, és legjobb esetben csak olyankor gondolkodnak, amikor beszélnek. A testé a főszerep, kis lyuk benne a lélek." Ez a megállapítás azonban némiképp félrevezető, hiszen Ingmar Bergman nem ösztönös alkotó, amit tesz, azt nagyon is tudatosan teszi. A nyugati civilizációról például így summázza véleményét: „A leszálló ágon vagyunk. Lehetetlenség feltartóztatni ezt a folyamatot, amely már épp elég messzire jutott. Túlságosan elszigeteltek, rosszul szervezettek, védtelenek, ügyetlenek azok az erők, amelyek még gátat vethetnének ennek a folyamatnak. Nincs mit tenni többé - tudjuk, hogy a nyugati világ elkorhadt, és gyorsan hanyatlik." Bergman felismeri: a folyamat megállíthatatlan. Nem is akarja megállítani, csupán kegyetlen őszinteséggel beszámol az eseményekről. Ebben rejlik emberi és művészi nagysága. (lacza) CSÁKY KÁROLY: FÉLIG NYITOTT SZEMEK félig nyitott szemmel a napot hiába figyeled mert más az egek rendje és más a tied bizony van úgy hogy sosem érnek földet a fények s talán megérkezni sem könnyebb mint elindulni olykor lent is rövidlátó az ember bámul csak messzire de nem látja keserves tüzeknek halálroggyanását félig nyitott szemekből könnyek hullanak csak a hamvadó parázsra KÉPVAZLAT Alkonyodlk. Sötét tűhegyek varrják az est háloingét, mint hajdani takácsok mesebeli császárnak ruháját. Mire elfogynak a földi fények, csak az ég csillag-gombjai csalogatják a táj szerelmeseit. MOLNÁR LÁSZLÓ: ÉBREDÉS Por száll a vers országútján utas érkezik arc nélkül név nélkül hangot ad Fűzfasípon játszik a tavasz elindulsz visszaszólsz maradsz léted regényed kész költemény 11
