A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-09 / 50. szám
MILAN RÜFUST KÖSZÖNTJÜK December 10-án tölti be ötvenedik életévét Milan Rúfus, a költő, aki „dalainak" legtisztább forrását a szegénység „gyönyörű emberségében" találta meg; a költő, aki már egészen fiatalon „istenhozzádot" mondott „Baudelaire úrnak", az individuális gyönyörök és fájdalmak ihlette költészetnek, és szívvel-lélekkel, ifjúságának minden lelkesedésével a szocializmus oldalára állt. ....... a szocializmus tulajdonképpen emberség, az emberség minden megnyilvánulási formájában" — vallotta később. Milan Rúfus azok közé a költők közé tartozik, akik emberréérésük és művészi érlelődésük idején (a negyvenes és ötvenes évek fordulóján) nem egyszerű történelmi adottságként fogadták el a szocializmust, hanem nagyszerű lehetőséget láttak benne: annak a lehetőségét, hogy maguk is részt vegyenek az új világ megteremtésében (Rúfus például részt vett az Ifjúsági Vasútvonal építésében), a szocialista embertípus formálásában. „Baudelaire úr" individualizmusát elvetve a közösségi életben lelte meg élete értelmét és mindenekelőtt Laco Novomeský szocialista költészetében talált követendő példára: „A világháború idején értünk emberré, amely mindent bonyolulttá tett azzal, hogy megszakította a szerves fejlődést. . . Nemzedékünk abban a korban lépett be az irodalomba, amikor a szlovák napilapok tele voltak »szürrealista módra“ csinált versekkel, de ugyanakkor éreztük, hogy ez a poétika nem fejezi ki a mi életérzésünket. A korigény támasztotta bennünk a közvetlenebb kifejezésmód szükségességét" - írja Mi volt számunkra a költő című esszéjében, ahol Laco Novomeský lírájáról egyebek között megállapítja, hogy „abszorbálta az újkori poétika vívmányait, átolvasztva mindezt egy új, magasabbrendű egyszerűségbe". A szocialista költészet elsősorban közösségi költészet. Milan Rúfus közössége pedig az egész emberiség. A Vietnami koporsók ugyanúgy fájnak neki, mint a Koreai betlehemesek földre csöppenő vére. Strófák című költeményének néhány sorát költészete mottójául is elfogadhatnánk: „E dalokban más könnye ragyog. Számon mások sebe, idegen seb." Vagy: „De míg gaztettekre könny pereg, s hullát vetnek a meszesgödörbe, mindörökre sírok, reszketek." Az öncélú szépséget Rúfus kereken elutasítja. Az igazi vers szerinte szövetség, az igazság és a szépség megbonthatatlan szövetsége, hatalmas testvériség, amely jobbá tesz bennünket. Meggyőződése, hogy a szépség az igazság édesgyermeke, s hogy e nélkül az igazság-anya nélkül a költészetre sem várhat más, mint a szerencsétlen árva sorsa - öltöztethetik bármilyen divatos ruhába. Rúfus tehát mindenekelőtt azt kívánja a verstől, hogy újra meg újra kimondjon valami lényegeset, valami igazat a valóságról meg az emberről. Mert igazság nélkül a legparádésabb, legmodernebb vers is üres, semmitmondó. Az ő közössége az egész emberiség — mondtuk az imént Rúfusról, s ezzel korántsem azt akartuk mondani, hogy Rúfus költészete afféle kozmopolita líra. A költő, miközben a világra figyel, és a világ sebei sajognak neki, szülőföldjéhez kötődik, szülőföldje talaján áll, egy pillanatra sem szakad el tőle. (S legalább zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy kevés költőt ismerünk, aki Rúfusnál gyakrabban és szebben vallana szülőföldjéről.) „ ... ahol a művészet van, ott. . . mindig megtalálni . . . azt a pontos ízt, hangot, zenét, tónust, amelyről bátran mondhatjuk: a szülőföld hangja" — írja, elválaszthatatlanul összekötve ezzel művészetet és szülőföldet. Eddig csak Rúfusról, a költőről beszéltünk. Meg kell azonban említenünk, hogy - bár a magyar olvasók csak válogatott költeményeit ismerhetik (ezeket a Madách adta ki 1973-ban) - Milan Rúfus nemcsak költő, hanem kitűnő esszéíró (eddig három esszékötete jelent meg) és műfordító is (egyebek között Ibsen Peer Gyntjét és Lermontov Álarcosbálját tolmácsolta a szlovák közönségnek). Ezen kívül pedagógus, a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészkara szlovák tanszékének docense. ötvenedik születésnapja alkalmából e'őt, egészséget, töretlen alkotókedvet kívánunk Milan Rúfusnak, a mai szlovák irodalom egyik legnagyobb alakjának. VARGA ERZSÉBET MILAN RÚFUS versei: A HATÁRBAN OTT ÜL... A határban ott ül a kicsiny ősz homályos ezüst, álmos égen. Rézhuzalokra fűzi, s elidőz fecskék kék korallja körében. Rézsútos nap tejes lénnyel vakit, a nappal dús mohába dermed. Veréb lopja máklejek gömbjeit, s a répa zsíros sörényére repked. Ismerős előjel, rég ismerős. Ú, csavargások sok, sok ősze! A konyhában anyám — szomorú, ősz — útravalóm készíti össze. Szelíd magányában — jól tudom azt — meglátogatja őt a bánat. Útravalóul kalácsot dagaszt, s a könnye hull belé kovásznak. HAZATÉRÉS Senki sem várt rád, csak egy vén fenyő zúgott a tetők rőt nyája lelett. Messze — a teremtő roppant üstöké — havat csillantottak a hegyek. A lagyos-harmatos ösvény két szélét tehénkék állták tele. Várták, hogy lelszáradjon a fű. Szállt róluk az ól melege. Az állat néma, válasza nincsen. Tétován eléd lépeget. Nem téged, köpönyegedet nézi síkosra nyalja kezed. Félénken megpendül benned egy húr, a gyermekkor szava. S alázatosan beismered, hogy az elveszettek térnek Így haza. (Tözsér Árpád fordítása) ÉS MA... Olajos földekről a szél fújdogál. Zápor zúdult a széles rónaságra. 5 bennem ismét az a régi seb fáj. Mennyit készülődtél, fiú, a messzi útra, messzi utak csípős illatára . . . És ma egész más jár vissza álmaidban: Otthonod kicsi verme, és belecsurran a zab, akár az olaj. (Ozsvald Árpád fordítása) Ml A KÖLTEMÉNY Asztalra tenni valamit, valami pontosat, akár a kenyér vagy a viz, vagy a kétujj közé csípett só. Ez a költemény S közben nem lépni a másik sarkára. S lábujjhegyre sem állni. Ráérni. Mélyből húzni a vödröt, s a forrásra nem építeni üzletet, sőt templomot sem. S ha lehanyatlik, elszürkül a lény, s alkonyat ül a puszta házon, szivében motoz bolondos remény, és még egy tányért hoz a vacsorához. S ha majd tele lesz hallal a Jordán, nem vásárolni horgászbotokat, vélve, hogy a folyóvíz halból áll, tudni: annyival több az a halnál, amennyivel a jó vers nagyobb a szónál. Ürességét nézi, remélve még mosolyog, de könnyeit ontja. Vörös fáklyákkal kialszik az ég.Kutyánk vonit a csillagokra. Nem sár, nem kemény élettelen kő. — Szobor, Nő. Lót felesége — ez a költemény. (Hajnal Gábor fordítása) (Tőzsér Árpád fordítása) 11
