A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-09 / 50. szám

ORDÓDY KATALIN KEREKES KÚT- A biztosítóban osztály­­vezető. Még szegény Gyula * bácsi volt a főnöke, nála kezdte. Emlékszel talán Gyula bácsira, Géza?- Hogyne emlékeznék. Két levelet is őrzök tőle. Mind a kettőben arról akart meggyőzni, hogy jöjjek haza. Biztosított róla, hogy itt is folytathatom egyetemi tanulmányaimat, és biztos jövő vár rám. Én akkoriban találkoztam kint néhány fiatallal, akik illegális úton hagyták el az országot, mert nem jutottak be a főiskolákra. Aztán anyánk is akkoriban állandóan arról írt leveleiben, hogy jöjjek haza látogatóba. Értitek, csak látogatóba hívott, sosem kért arra, hogy térjek végleg haza. Én ebből arra következtettem, hogy talán jobb lesz, ha nem hallgatok Gyula bácsira. Feltűnt a ház tornya, befordultak a kapun. — Proccos hely lehetett, mikor a szü­léink beleköltöztek, az már igaz - mondta Vera csúfondárosan. — Ma már inkább szánalmasnak hat. — Stílustalan, toldott-foldott szörny­építmény — tette hozzá Géza. — Mégis az otthonunk volt, gyermek­korunk színhelye — próbálta védeni Imre.- Káderszempontból nem ártott ne­ked? — heccelődött a bátyja.- Amint látod. — De mi lesz vele most? — kérdezte hirtelen fordulattal Vera. — Mi lesz az öreg házzal? És mi lesz Murikával? Ezt kell majd együttesen eldöntenünk.- Gondolom, erről helyénvalóbb lesz a temetés után beszélni — vélte Géza. Imre már tudta, milyen sors vár a házra. Furcsán érezte magát, mikor vagy fél évvel ezelőtt szóba került a járáson. Az új terveket nézegették, amelyben az ő keze is benne volt. A Sári-patak szabályozása, az út ki­­szélesítése, az új híd. Ezzel mind egyet­értett. Több tervrajzot néztek át, meg­vitatták az egyes megoldásokat, szám­ba vették előnyeiket, hátrányaikat, összeállították a költségvetést. Felme­rült egy olyan elképzelés is — ez a falvakat összekötő autóbuszjáratok, illetve a járáson belüli tömegközleke­dés szempontjából volt rendkívül ügyes -, amely szerint út szelte át a Kerekes kutat, levágta a háznak több mint a felét. Maga sem tudja, miért, egy kicsit belesápadt. Elhallgatott, a többiek vitáját figyelte, s alig maradt kétsége afelől, hogy emellett teszik le a garast, öten voltak, egyedül Toman mérnök pendítette meg, hogy az erre a célra rendelkezésükre álló pénzből aligha futja majd, mert a rövidítések túlságosan is sok egészen új útszakasz építését követelik, mégpedig a leg­munkaigényesebb talajon. „Pedig min­dent egybevetve ez a legoptimálisabb megoldás" — mondta a minisztériumból kiküldött szakértő. „Nincs rá mód, hogy valamiképpen áthidalják az esetleges pénzügyi nehézségeket?" - kérdezte a járási nemzeti bizottság elnökétől. Az a fejét vakarta. Két dolog segíthet, mondta egy kis gondolkodás után. „Az egyik, hogy két szakaszban realizáljuk a tervet. Az első szakaszt az ez idén rendelkezésünkre álló összeg felhasz­nálásával építjük ki, amire pedig nem futja, azt a jövő évi költségvetésből fedezzük. De hát ebbe Öllé elvtársnak is van beleszólása, ő a kivitelező - fordult feléje az elnök. Aztán még hozzátette: — Ha ez a kétszakaszos megoldás valami komoly nehézséget jelent munkaerő-biztosítás, anyagbe­szerzés vagy raktározás, esetleg valami más szempontból, hát csak ki vele!" „Én is ezt látom a legoptimálisabb megoldásnak, és gondolom, a kétsza­kaszos építkezés nem okoz majd külö­nösebb nehézséget. Persze nem látha­tok előre mindent. Először a felméré­seket, a talajvizsgát végezzük el, az útépítő vállalattal is meg kell hányni­­vetni a dolgot... És - fordult a mi­nisztériumi ember felé - meg kellene próbálni valami kis külön szubvenciót kipréselni a minisztériumból.“ „Ezt iga­zán nem tudom megígérni, de hát pró­bálkozzanak meg vele" — felelte az. A dolog lényegileg tehát eldőlt. Szó nélkül megszavazta a szóban forgó ter­vet, mert valóban azt látta a legjobb­nak. Kerekes kút eltűnik, de hát ez nem lehet szempont. A tervet azóta minden szinten jóvá­hagyták. A szülői ház sorsa tehát vég­érvényesen eldőlt. Míg ez meg nem történt, említést sem akart tenni róla. Minek izgatta volna anyát vagy Margi­­tot. Anya miatt rágta magát főleg. Súlyos betegen, az ágyhoz kötve, körül­véve az évek óta megszokott dolgokkal, a megszokott környezetben . . . A házba visszatérve Margit elhelyezte a vendégeket. — Nektek, Géza, mint a legmesszebb­­ről jöttéknek, a vendégszobát készítet­tem el a toronyban. Mikor szegény anyátok betegeskedni kezdett, és egyre többet nyomta az ágyat, apátok költö­zött bele, hogy ne zavarja a felesége nyugalmát. — Margit néni — fordult Emmi a háziasszonyhoz —, talán jobb is lenne, ha mi hazamennénk. A köd felszállt, az este szépnek ígérkezik, harminc per­cig sem tart az út, és otthon vagyunk. — Mi jut eszedbe - tiltakozott Mar­git. — Már mindent elkészítettem a volt gyermekszobában. Ákos ugyan csak a földön kap helyet, de a matracok jó vastagok. Benneteket, Veruska, anyátok szobájában helyeztelek el. Ott éppen két fekhely van. Vera nem szívesen gondolt rá, hogy az éjszakát anyja ágyában töltse, de nem tudott semmi elfogadható érvet felhozni ellene. Csak nem vallhatja be, hogy valami félelmet érez? Nevetsé­ges. Nem is félelem, hanem olyan .. . tudja a csuda, miféle érzés. Mindegy, ezt a két éjszakát ki kell bírni. Mindnyájan, anélkül hogy valaki fel­szólította volna őket, egymás után át­lépték Zsófia szobájának küszöbét, csöndesen, szinte lábujjhegyen, mintha kegyeletsértés volna még itt a hangos szó, itt, ahol minden a halott emléké­vel volt tele. Még Imréék és Veráék is, akik jól ismerték a szobát, úgy néze­gették körül, mintha ismeretlen múzeu­mi tárgyak vették volna őket körül. Géza szeme felcsillant. Az ágy mel­letti asztalkán felfedezte a tavaly kül­dött fényképüket, melyen Erzsébet és Gerda a fonott kerti székeken ülnek, Gerda ölében a dán dog feje, ő pedig kissé a háttérben, amint éppen pipára gyújt. Szerette ezt a képet. A jólét biz­tonsága, a kiegyensúlyozottság áradt róla. Akkoriban lett a reklámiroda igazgatóhelyettese. Negyvenhat éves volt akkor, tudta, hogy elérte a legma­gasabb elérhető pozíciót. Egyetlen le­hetséges ugrás volt még előtte: ha ön­állósítja magát. A kedvező pillanatot azonban hat év előtt elszalasztottá. Későn ismerte fel a helyzetet, s talán két évig is tartott, amíg túl tudta tenni magát rajta. Ma már nem gondol rá mint komoly lehetőségre. Negyvenhét évesen odakünn már kockázatos dolog komoly tőke nélkül fejest ugrani egy vállalkozásba, még akkor is, ha gazdag szakmai tapasztalatokkal és biztos klientúrával rendelkezik is az ember. Biztos? Hát éppen ez az, hogy sosem biztos. így a jövedelme bizonyos hatá­rok között mozog, viszont kényelme­sebb, mert a kockázat nem az övé.- Anya itt tartotta ezt a képet min­dig a szeme előtt? — kérdezte csönde­sen, meghatottan Margittól. Margit csak szó nélkül bólintott, és elpirult, mert észrevette Vera kérdő tekintetét, aki jól tudta, hogy a kép sosem volt ott, csak az utolsó napok­ban kerülhetett oda. De azt már Vera sem tudja, hogy csak Zsófia halála után. Kinn közben besötétedett, a fák rü­gyező ágai beleolvadtak a szürkületbe. Körülülték a vacsoraasztalt. A vacsora vége felé megjelent az ajtóban Firtuszné, és megállt a küszö­bön.- Én már mennék haza, Margit kis­asszony. Nem szeretek késő este az erdőn átvágni. Margit fölállt és kiment. — Nem volna kedve inkább itt alud­ni? Hiszen szükségem lesz magára, Annuska, holnap is meg holnapután is. — Alvásról nem volt szó, az uram várni fog. — De hiszen van az őrházban tele­fon. Felhívjuk. Jó? Ha nem is nagy lelkesedéssel, de az asszony beleegyezett. — Na, régen nem volt így tele a ház - mondta Margit, mikor visszajött. - Firtusznét is itt tartottam éjszakára. Ott ágyazok meg neki a konyha melletti munkaszobában. Imrében felébredtek a régi emlékek, ma már másodszor. Az időbeli távlat adta nyugodt tárgyilagossággal gondolt mindarra, ami akkor történt, s ami ta­lán döntő jelentőségű volt fejlődésére. Äzt a délutánt azonban ma is oly éle­sen őrzi emlékezete, mintha csak most, tegnap, tegnapelőtt élte volna át. Lent a hallban, igen, ebben a helyi­ségben, ahol most körülülik az asztalt, babrálgatott egy tornyocskán, amilye­neket az edőben látott, a vadászok másztak fel oda vadlesre. Hurkapálci­kákból gondos ragasztással igyekezett összeállítani a leshelyet, de a munka alaposan próbára tette a türelmét. Be­jött a macska, felugrott melléje, hogy szokás szerint hízelkedve hozzádörgö­­lőzzön, és közben feldöntötte a ragasz­tót. Rá akart sózni az ügyetlenre, de az felismerve a veszélyt, idejében meg­ugrott, ő utána, s közben felborított egy széket. Akkor szólalt meg anya föntről. — Ki van odalent? Anyának akkor még nem volt csen­gője. — Én vagyok, anya - kiáltott felfelé, abbahagyva a macska üldözését. — Te vagy, Imrikém? — hallotta anya hangját, mely most különösen fáradt­nak, gyengének tűnt. „Imrikém", ez a megszólítás átmelegítette, ritkán be­cézte őt ilyen gyengéden. Csupa kész­ség volt, mikor felkiáltott: — Szükséged van valamire? Mit csi­náljak? — Nem láttad apát? Az előbb mintha a hangját hallottam volna. — Apát? - csodálkozott. - Ilyenkor? Hiszen még dolgozik. Biztosan tévedtél. — Igen, lehet — mondta anya meg­győződés nélkül, aztán nyugtalankodva hozzátette: — Te Imri, nem kellene ne­ked most hegedűórán lenned? Hát ez az anya! Hogy így számon tart mindent! Füllenteni akart valamit, de semmi okos dolgot nem tudott hir­­telenében kitalálni, fent meg várták a választ. — Igen, de . . . mikor eszembe jutott, már elkéstem, és. .. — hebegett. Anyja nem is volt kíváncsi a magya­rázatra, csak sóhajtott. — Elhanyagolod a kötelességedet. .. Hiába költjük rád a sok pénzt. Milyen ember lesz belőled, ha megnősz? Égő füllel hallgatta a szemrehányást, bosszankodott, hogy miért nem maradt inkább valahol hallótávolon kívül. Téb­­lábolt még egy kicsit, már elment a kedve a munka folytatásától, össze­szedte a holmiját, na tessék, a ki­ömlött ragasztó ... Nagyon szépen meg kell kérnie Margit nénit, tisztítsa meg az asztalterítőt, és ne szóljon róla anyának. Indult kifelé, hogy Margitot nyomban megkérje, tüntesse el a nyo­mokat, még mielőtt apa is hazajön. Bekukkantott a konyhába, Margitot a leggyakrabban ott lehetett megtalálni. De nem volt ott, üres volt Margit szo­bája is. Akkor már nem lehet máshol, gondolta, csak a veteményesben. De nem találta a kertben sem. Tanácstalan volt, hol keresse tovább. Majd csak előkerül valahonnan, vont vállat. Ácsor­­gott a kertben, szeme megakadt az almafán. Gyakorlott mozdulatokkal kú­szott fel az ágak közé, azzal a szán­dékkal, hogy nemcsak a saját hirtelen ébredt étvágyát elégíti ki, de néhány különösen szép almával anyát is meg­próbálja kiengesztelni, meg a vacsorá­hoz is szed a gyümölcsöstálba. Margit meghatódik majd ennyi figyelemtől, hiszen olyan vajszívű, és gyorsan ki­tisztítja a térítőből a ragasztó foltjait. (folytatjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom