A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
WNagy dologról van szó, nagy elkésettségről : negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. (. . .) Két nemzedéknek nem volt kristályosító pontja: irodalmi folyóirata. Ha most van, akkor ez a magyar fiatalok első számú ügyévé lép elő. Az ő kezükben van — tolláik hegyén, írógépeik billentyűjén — a vox humana népének mondanivalója és jövője. A szlovákiai magyarság irodalmával áll vagy bukik. Negyven év nehézségét, súlyát, letagadhatatlanságát, kötelezettségét adom tovább: az emberség ügyét és hangját, létének legbiztosabb zálogát" — írta Fábry Zoltán húsz évvel ezelőtt az oly rég várt és végülis életrehívott folyóirat, az Irodalmi Szemle első számának bevezető — s nem túlzás, ha azt mondom: programadó — cikkében, melynek jelképes címét — „Ideje már bizony" — egy Ady-versből kölcsönözte. irodalmi SZEMIjE Irodalmi *• kritikai (olyólral XXI évfolyam. 1*78 má|ua 5 1978 Szlovák írók versei és prózája Dél-Szlovákiáról Vendégünk az Üj Aurora Kisebbség és nemzetiség gyár irodalomnak 1958 szeptemberéig nem volt igazi önálló fóruma. Az Irodalmi Szemle indulása óta eltelt két évtized azonban nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalomban hozott örvendetes fejlődést, hanem szellemi életünk más területein is. Az írók mellett egyre többször kértek szót a történészek, néprajzosok, sőt a műszaki és természettudományos képzettségű értelmiségiek is, akik — önálló fórum híján — az Irodalmi Szemle lapjain kaptak lehetőséget. Igaz, csupán korlátozott lehetőséget, hiszen a folyóirat eredeti küldetését sem tudja már maradéktalanul teljesíteni. A szerkesztők asztalán egyre halmozódnak a megjelenésre alkalmas, de helyszűke miatt kényszerpihenőre kárhoztatott kéziratok. Sok érdekes és jó cikket pedig vissza is kell adni, mert tartalmuknál fogva a legjobb szándék ellenére sem illenek a lapba. Az Irodalmi Szemlének AZ IRODALMI Egy folyóirat, melyről még azt sem gyanítani, milyen is lesz valójában, s szerkesztőinek máris negyven esztendő mulasztását kell bepótolniuk és elfeledtetniük. S talán még ennél is fontosabb kötelesség: olyan irodalmat teremteni, amely nemcsak maradandó értékeket hoz létre, hanem megtartó erőként hat a csehszlovákiai magyarság körében. Az Irodalmi Szemle életrehívóinak óhatatlanul szembe kellett nézniök ezekkel a feladatokkal, ha nem akarták, hogy a szándék időnap előtt dugába dőljön. Ez az őszinte felelősségtudat, az elhatározásnak ez a komolysága különböztette meg az Irodalmi Szemle indulását annyi más múltbeli lapindítástól, mint ahogy a folyóirat körül bábáskodók sem voltak hasonlíthatók holmi divatos irányzatokat vagy áramlatokat követő irodalmi csoportosulások tagjaihoz. Nem kérészéletű lapot és nem szócsövet akartak létrehozni, hanem egy olyan fórumot, amely valamennyi író számára nyitva áll, függetlenül attól, kinek milyen a művészi felfogása és mi az irodalommal kapcsolatos elképzelése. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi folyóirat — az Irodalmi Szemle húszéves léte is ezt igazolja — összetartó ereje jóvoltából megteremti egy irodalom kibontakozásának alapvető feltételeit, pezsgést visz az irodalmi életbe, ugyanakkor hű képet ad az irodalom mindenkori helyzetéről. Az Irodalmi Szemle húsz esztendeje a szeizmográf szerepét tölti be a csehszlovákiai magyar irodalomban. Aki belelapoz néhány egymást követő számába, rögtön tudja, hányadán áll novellisztikánk, írói utánpótlásunk, drámaírásunk, értekező prózánk stb. Magára hagyatott lap — ez a megállapítás is jellemző lehet rá időnként. Sokszor megfeledkezünk arról, hogy az Irodalmi Szemle sorsáért nemcsak az a néhány ember felelős, aki szerkeszti, hanem valamennyi csehszlovákiai magyar, írók és olvasók egyaránt. Szinte megdöbbentő, mennyire visszhangtalan némely száma: az olvasók, de sokszor maguk az írók sem méltányolják kellőképp a szerkesztők igyekezetét. Máskor meg a türelmetlenség és a felületesség jellemzi a róla kialakított véleményeket, s igen kevés a segíteni akaró, a hibák mögül is az eredményekre pillantó bírálat. Feladatköre az elmúlt húsz év folyamán jelentős mértékben kiszélesedett. Életrehívói annak idején szinte kizárólag irodalmi és kritikai folyóiratnak szánták, annál is inkább, mivel a csehszlovákiai ma-LACZA TIHAMÉR nem kevés szerepe volt abban, hogy határokon innen és túl felfigyeltek a csehszlovákiai magyar irodalomra. Fábry Zoltán 1958-ban — jogos keserűséggel — még így ír: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott. (. . .) Mostohagyerekek voltunk és maradtunk — határon innen és túl egyaránt —, mostohagyerekek, kik sose éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget." Az Irodalmi Szemle mindig vállalta ezt a nem könnyű és néha hálátlannak is tűnő „hídszerepet", sokat tett azért, hogy a Közép- Európában élő írók és költők műveit megismerhessék a magyar olvasók, s ez az őszinte és lankadatlan igyekezete elismerésre talált Budapesten és Prágában egyaránt. Az Irodalmi Szemle mindig tükör és mérce volt, viszonyítási alap, s bízunk benne, hogy továbbra is az marad. Húszéves léte és tevékenysége bizonyítja, hogy a csehszlovákiai magyarság nem „leírt vagyontétel" (ahogy Fábry nevezte annak idején), épp ellenkezőleg: önerejéből is képes a fennmaradásra és gyarapodásra. Van jövője, mint ahogy irodalmának és kultúrájának is vannak távlatai. MIRE JÓ A TÖRTÉNELMI DRÁMA? Felnőttként, fölemelt fejjel címen közöl — Zelei Miklós jóvoltából — számunkra is sok tanulságot nyújtó interjút az ismert romániai magyar irodalom- és színikritikussal, Kántor Lajossal az Elet és Irodalom 39. száma. A beszélgetés témája a romániai színjátszás, ezen belül is főleg a történelmi dráma, amelynek fokozott szerepe, nagy súlya volt, van és lesz a nemzeti-nemzetiségi önismeret, a reális történelmi önszemlélet megteremtésében, a hamis nemzeti illúziókkal való leszámolásban, a néptestvériség gondolatának erősítésében és terjesztésében, az igazság — a marxista értékkritériumokat kiálló történelmi igazság — kimondásában és szétvisszhangzásában. A szepsiszentgyörgyi első nemzetiségi színházi kollokvium legnagyobb eredménye Kántor Lajos szerint éppen az volt, hogy szakmai kérdések mellett napirendre kerültek életnek és irodalomnak, sorsnak és színházművészetnek az etikai vonatkozásai, köztük az a szerep is, melyet a színháznak mint nemzetiségi intézménynek kell betöltenie a maga nemzetisége körében, hirdetve az egység a különbözőségben és a különbözőség az egységben elvek dialektikáját. Miről is van szó? Arról, hogy Románia nemzetiségei egyek a román néppel a szocializmus igenlésében és építésében; „pihenésüket, szórakozásukat, műveltségük alkotó továbbfejlesztését vjszont . . . nemzetiségre való különbséggel, képzelik el, s igyekeznek megszervezni”. Teljes joggal, hiszen egy saját nemzeti kulturális örökség hordozói, ugyanakkor fogyasztói az önkörükből kitermelődött — kitermelődő nemzetiségi, anyanyelvű kultúrának is. Tarthatatlan, mert történelmietlen, következésképpen nem marxista és afféle gondolkodás — ebben Kántor Lajos szerint a „hazafias” verseket író Adrian Päunescu jeleskedett legújabban —, amely a „magyarokat, németeket és »másokat« gondolatban és érzésben románokként aposztrofálta” a tévé nagy, országos nyilvánossága előtt. A romániai magyarság nem „magyarul beszélő románok” csoportja, hanem egy sajátos, önálló nemzetiség, melynek létérdeke azt kívánja, hogy sajátos és önálló kultúrája legyen és lehessen. A romániai magyar színház nem „magyarul beszélő román színészek” (sic!), s nem is „magyarul értő román nézők" (sic!) színháza, hanem olyan intézmény, amely a többség és kisebbség érdekeit egyforma súllyal képviseli azáltal, hogy egyidejűleg két funkciót tölt be: 1. a magyar nemzetiséget „a hazafiság, a román néppel való testvériség”, 2. és .......a szocialista nemzetiségi öntudat szellemében neveli” a művészet sajátos eszközeivel. Annak a cáfolhatatlan igazságnak, miszerint az internacionalizmus mindig kölcsönös kell hogy legyen, többek között az is akadályozza a térhódítását, hogy akad színház, amely nevel, s akad, amely — félrenevel. Az utóbbira Kántor Lajos az Avran láncú című történelmi drámát hozza föl példaként. Ebben olyan motívumok kaptak helyet — nyilván torz történelemszemléletet ébresztve a nézőben —, melyekről még a román történészeknek sincs tudomásuk. Az Avram láncú ellen szervezett, Kossuth és Bem által kiötlött merénylet nem más, mint a történelmi hűségtől elrugaszkodott írói fantázia szüleménye. Fantazmagória. De: levegőt mérgez, kapcsolatokat rombol, bizalmat oszlat, azt sugallván a történelmet nem szakmabeliként szemlélő-ismerő átlagnézőnek: lám, a 48-as magyar forradalom vezetői így, ilyen orvul próbálták „megoldani” — vagyis elodázni, anullálni — a nemzetiségi kérdést, a román nép jogos anyanyelvi, iskolaügyi és kulturális követeléseit. „Hiszem — írja e nemzetek közé éket verő szemléletet vétózva Kántor Lajos —, hogy akár a múltról, akár a jelenről szóljunk, akkor szolgáljuk a mindnyájunk számára oly fontos ügyet, ha őszintén nézünk szembe a dolgokkal.” A szembenézés példáját Veress Dánielben, a romániai magyar drámaíróban látja és láttatja meg, aki nyíltan és kritikusan leplezte le azokat a tévedéseket, melyeket az 1848-as forradalom vezetői a nemzetiségi kérdés megoldatlanságával követtek el. Az Örvényben című Veress-drámában Kemény Zsigmond ezt vágja Kossuth arcába: „A forradalmi kormány is azt teszi a más anyanyelvűekkel, amit eddig velünk az osztrákok tettek. Hirdették, fíogy a műveltség meghonosítása csakis a német nyelv segítségével lehetséges. Az elv állampolitikai rangra emelkedett, s a kisdedóvóktól a felső tanintézetig megkezdődött a németesítés. Most? Tegye a német helyébe azt, hogy magyar. Mivel tisztességesebb ez? A tévedés — végzetes.” Ady óta tudjuk: az önostorozás — történelmi tisztánlátás. Ez tölti fel aktuális jelentéssel a Veress-darabot is, amely azt sugározza, marja, égeti múltból-nem-okult agyakba, tévedésekre-érzéketlen szívekbe, hogy végzetes — félelmet, bizonytalanságot, ellenszenvet szülőn végzetes —, ha az anyanyelv — akár rosszul értelmezett pedagógiai, akár „állampolitikai” okokból — bármiféle más, bármiféle nagyobb nyelv gyarmatává szegényedik, martalékává nyomorodik, olyanná, melynek szellemisége és kultúrája — eszközök híján — nem képes, nem lehet képes újratermelni önmagát... ZALABAI ZSIGMOND 14
