A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
Nem kell megijedni! A „boldog öregek völgye" csak a Dárday István rendezte új magyar filmben, a Harcmodorban létezik. „Csak addig vállalok szerepeket, ameddig ez a hivatás szórakoztat. Ha eljön majd az a pillanat, amikor megunom a színészpályát, visszavonhatatlanul mást fogok csinálni. Nem óhajtok komplexumokkal küzdő idegvéglénnyé válni..- jelentette ki a népszerű Robert Redford 1977 őszén a Globe and Mail munkatársának. Képünkön: Robert Redford a Jeremiah Johnson című filmben. A londoni Piccadilly Circuson olyan automatát szereltek fel, amely gombnyomásra fényképet készít a turistáról a főváros legismertebb terén. Ha sikeré lesz, várható, hogy jövőre Európa sok más nevezetes pontján is megjelenik ez a műszaki újdonság. 0 Újabb föld alatti labirintusokat fedeztek fel az 1051-ben alapított kijevi barlang-kolostorban, a Pecserszkaja Lavraban. Amikor a régészek vizsgálni kezdték a járatokat, kiderült, hogy a kolostor legősibb templomába vezet. A föld alatti templom öt .méter mélységben helyezkedik el, és jó állapotban megmaradt freskók díszítik. A kijevi 'tudósok szerint a templom is, a falfestmények is a XI. századból származnak. 0 Indiában október 3-án megszületett a világ második „lombikbébije". A Calcuttái televízió jelentése szerint a 3350 grammos kislány három orvos közreműködésével jött világra. Az anya kilétét az orvosok nem közölték, tekintettel arra, hogy szigorúan konzervatív hindusztáni család tagja. A zebrák legerősebb köteléke a család: a zebracsalád. Roman Polanski hat hónappal ezelőtt egy 13 éves kislánnyal folytatott viszonyának következményeitől tartva megszökött az USA-ból. Most Párizsban él, filmet forgat. A film forgatókönyve Thomas Hardy az Egy tiszta nő című regényének alapján készült. A főszerepet Klaus Kinski tizenhét éves lánya, Nastassia alakítja. ZS. NAGY LAJOS CERUZASOROK AZ ÍRÓGÉP Giziké néniről jutott ismét eszembe a régi közhely, hogy az ember szeretetre született, méghozzá talán elsősorban nem is arra, hogy őt szeressék, hanem, hogy ő szerethessen. Szeretni sok mindent lehet: embert, állatot, növényt, van, aki a felebarátait szereti, van aki a kiskutyáját, más valaki a virágot. Giziké néni az írógépét. Giziké néni valamikor gépírónő volt, sokat dolgozott különféle hivatalokban, különböző írógépeken, de volt saját gépe is, egy súlyos, sokatpróbált Underwood, és ő gyakran otthon is vállalt írnivalót, mert jól jött a „mellékes“ a nem épp túl nagy fizetéshez. De Giziké néni ma már nyolcvannégy éves, s noha viszonylag még jó egészségnek örvend, a szeme sajnos már felmondta a szolgálatot, a legerősebb szemüveggel is alig lát, így a gépírásról teljesen le kellett mondania. Amiről azonban még egy nyolcvannégy éves nyugdíjas gépírónő sem mondhat le, az (hogy előkelőén fejezzem ki magam): a táplálkozás. S Giziké néninek a szemén kívül a fogai is romlani kezdtek. Viszont Giziké néninek van egy kedves fogorvosnő rokona, aki néhány nap alatt rendbe tette az idős hölgy fogazatát. Talán említenem sem kellene, hogy „bérmentesen“. Csakhogy épp ez a dolog idegesítette Giziké nénit. Kicsi nyugdíjából ..rendesen“ nem tudta volna megfizetni a doktornőt. Giziké néni viszont semmit sem kapott ingyen ebben az életben, tehát azt sem tudta elviselni, hogy az ő fogazatát úgymond ingyen javítsa meg valaki. A régi elpusztíthatatlan s immáron hasznavehetetlen írógépet így ajándékozta oda a kedves és önzetlen fogorvosnőnek, aki eleinte tiltakozott az „ajándék“ miatt, de végül mégiscsak elfogadta. És most következik az, amit e sorok írója csak ezzel a közhellyel tud magyarázni: a tárgyak szeretete. Ugyanis Giziké néni azóta, ahogy írógépét a doktornőnek adta, állandó álmatlanságban szenved. Éjjel két órakor felkel, átmegy a szomszédos „dolgozószobába“, végigtapogatja íróasztalát és ... sírvafakad. Az íróasztalról hiányzik az írógép. Nem találja az X, az Y, a W és a többi betűt. Hetvenéves unokahugával él egy lakásban. Hajnalonta ő kíséri vissza zokogó unokanővérét az ágyába, vigasztalva ahogy lehet. És mivel a fogorvosnő Csehországban lakik, Giziké néni hetvenéves unokahuga másnaponként adja fel leveleit a kis csehországi városba: „Drága Margitkám, ha nem akarod, hogy szegény Giziké nénéd elpusztuljon, küldd neki vissza minél előbb azt az írógépet, amit a múltkor Neked ajándékozott, mert úgy látszik akkor nagyon meggondolatlanul cselekedett. És kérlek, nagyon jól csomagold be, nehogy valami baja essék útközben! A kezelési díjat, ha egyáltalán igényt tartanál rá, valahogy majd csak kifizetjük a nyugdíjunkból. Csókollak stb.“ S e sorok írója is reméli, az írógép már úton van Gizi néni dolgozószobája felé. A PECSÉT Ügy adódott, hogy nemrégiben egy sofőrrel és két rakodómunkással egy búzavetőmaggal megrakott teherautón döckölődtem végig jó fél napot. Hideg, ködös reggel volt, amikor a hetvenkilós zsákokat felpakolták a teherkocsira, hogy a vetőmag idejében eljusson oda, ahol így az őszi vetések idején szükség van rá. Induláskor nem is volt különösebb baj. Az első pecsétet ugyanis a raktáros minden különösebb bonyodalom nélkül ráütötte a szállítólevélre. A sűrű köd ellenére jókedvűen ültünk be a teherautó fülkéjébe, s ha nagyokat zökkenve is a nem mindig sima úton, de közeledtünk kitűzött célunk felé. Alig másfél órás út után meg is érkeztünk annak az egységes földművesszövetkezetnek a telepére, amely a szállítólevél szerint a vetőmagot megrendelte. De — amint azt az irodában megtudtuk — a megrendelőlapon szereplő helyiség a szövetkezet „központja“; a vetőmagot a következő, „alig“ tizenöt kilométerre fekvő faluba kell szállítani, mert ott az egyesült szövetkezet raktára, ott veszik át a küldeményt. A teherkocsi vezetőjének, s a két rakodómunkásnak az iménti derűs hangulata érezhetően megcsappant. De se morgás, se káromkodás! Visszaültünk a fülkébe, s indultunk a következő falu irányába, megkeresni a raktárt s a raktárost. Mire odaértünk, felszállt a köd, s ragyogóan sütött az októberi nap. A nehéz teherkocsi odafarolt a gabonaraktár bejáratához, a munkások nekiláttak a hetvenöt kilós zsákok behordásához. A raktárban tébláboló helybéli szövetkezeti tagok még segítettek is nekik. A kis kétkerekű targoncákkal egy-kettőre behordták a raktérről a hetven zsákot. Már csak az átvételt igazoló aláírás s egy pecsét hiányzott, hogy indulhassunk visszafelé. Az aláírás oda is került a szállítólevélre, de a pecsét nem. Ugyanis a raktárosnak nem volt pecsétnyomója. Ebből következett, hogy vissza kellett autóznunk a „központba“, igazoltatni a hetven zsák átvételét, mert a szabály az szabály ... Persze a pecsét végülis rákerült a szállítólevélre, de legalább harminc kilométerrel több utat kellett megtennünk érte, s legalább egy órányi idő volt a veszteségünk. Egyetlen pecsét miatt, amelynek ráütése egyébként pár másodpercnyi időt igényel. Hogy egy ilyen hiábavaló „kitérőnek“ pénzben mi az értéke, nem tudom. De biztosan nem fillérekben számolják. Hogy országos méretekben naponta hány ilyen felesleges órát és felesleges harminc kilométert kell megtenni egy-egy pecsét miatt, azt sem tudom. De meggyőződésem, hogy nem percekről és méterekről van szó. Inkább elvesztegetett munkanapokról és százkilométerekről. Pedig ezeket a feleslegesen elpocsékolt és felettébb drága — órákat, kilométereket jócskán csökkenteni lehetne. Azzal, például, ha mindazokon a helyeken, ahol árut adnak ki és árut vesznek át, tartanának pecsétnyomót. Amint azt az említett példa is mutatja, különösen fontos lenne ez az egyesült szövetkezeteknél, ahol a . központon“ kívül négy-öt, sőt olykor több üzemegység is működik. Úgy vélem, ezeket a rájuk ruházott felelősség mellett a bizalom is megilletné. Hogy joguk legyen odaütni egy-egy szállítólevélre az átvételt vagy kiadást igazoló pecsétet. GÁL SÁNDOR 9
