A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-28 / 44. szám
ALLOTTIJK LVASTUK Attijk kiállítás Művészfotók Az észak-morvaországi kerületben járva, Opaván ellátogattam a Sziléziai Múzeumba, ahol éppen akkor volt látható a FOTART '78 néven megrendezett művészfotó-kiállitás. Ezen 53 hivatásos és amatőr fényképész 238 válogatott felvételében gyönyörködhetett a közönség. A felvételek közös vonása: a kerület életét tükrözik. És ami fölöttébb tetszett: nemcsak a jellegzetes tájat, hanem az embert, a dolgozó, alkotó, szórakozó és pihenő embert ábrázolják. Tetszettek Fedor Gabčan tájképei, Vlasta Novák riportképei, Antonin VHek portréi, Bohumil Bélica derűs hangulatú pillanatképei. Meglepett Milan Borovička több felvétele, mert még nem láttam a technikai fogások alkalmazásával készített, tudatosan megszerkesztett ilyen hatásos képeket. Művészileg is kiemelkedőnek ítéltem meg az Ostravában élő Nagy Miklós „Olvasztár" című felvételét. Később a katalógust nézegetve igazolva láttam ítéletem helyességét: dijat nyert ez a felvétel. Stanislav Kiiiek „Hegesztő", Pavel Čajka „Kokszolóban" cimü felvétele és Mojmir Genzer tájképei nem nyertek ugyan dijat, csak helyezést, de nekem tetszettek. Észrevette érdeklődésemet Arnoit Pustka, a múzeum munkatársa, a kiállítás rendezője. Kísérőmül szegődött, ha kérdeztem, szívesen tájékoztatott, s közben elmondta, hogy más-más címmel minden évben rendeznek hasonló kiállítást. Mégpedig pályázatszerűén. Az ideire 65 fényképész 314 felvételt küldött be. Ezek közül választották ki a legsikerültebbeket. És amikor befejeztem a szemlélődést, meglepett ezzel a javaslattal: Most pedig jöjjön, nézze meg a fotóművészek múzeumát. Első kérdésem persze ez volt: Ilyen is van? Válasz helyett elvezetett egy másik terembe, azután egy harmadikba. Persze, közben lejárt múzeumlátogatásra szánt időm, félbehagytam a nézelődést, de megtudtam: Prágában, az Iparművészeti Múzeumban látható hasonló, 13 000 felvételt bemutató gyűjtemény, valamivel kisebb a Morvaországi Galériában s a harmadik ilyen itt. A fotóművészek pályázatszerű kiállításainak rendezését 1963- ban kezdték meg, azóta 359 képet és 32 sorozatot kaptak ajándékba, ezekhez vásároltak 548 művészi felvételt és 41 sorozatot. Hajdú András HANGLEMEZ Citeraszó Divatja van ismét a citerának, kultusza az eredeti népi hangszereken előadott népzenének, az olyan muzsikának, amely évszázadokon keresztül kivül maradt ugyan a hangversenytermek és szalonok falain, de mindig is a legnagyobb népességű tömegek között élt és fejlődött, s játszott a nép életében korántsem lebecsülendő szerepet. Az igazi népi muzsika eme üdvözlendő új reneszánsza remélhetőleg a legtekintélyesebb zenei értékeket hozza vissza ismét a nép, tehát a legszélesebb körű zenei hallgatóság életébe. Az elmúlt esztendők során sokszor láttam igazolódni az eredeti népzene hatását, életképességét s az iránta való tömegigényt, de soha olyan egyértelműen, mint tavaly nyáron, az Alföldön, egy egytantermes tanyasi iskolában. A Kecskeméti Népzenei Találkozó alkalmával volt szerencsém elvetődíni egy csángó énekes házaspárral és Pribojszky Mátyás citeramüvésszel a tanyasi nebulók közé, ahol természetesen a felnőtt tanyalakó emberek is megjelentek. A népművészek előadásának hatása leírhatatlan volt, - számomra egy életen keresztül elfelejthetetlen. Egyszerű dolog történt: visszavitték a népzenét oda, ahonnan az ered; s ami az érdekes, hangversenyteremből vitték vissza, ahová oly szerencsés és meglepő módon újabban befészkelte magát. Ügy találtam: azokat az egyszerű tanyasi embereket -semmivel sem lehetett volna lélekben olyannyira telrázni, mint azzal a muzsikával, amely másfél órára boldogabbá, lélekben nemesebbé tudta tenni az embereket, akik közül talán nem keveset hirtelen az „akácosát" hamis nosztalgiájától is elhódított ez a muzsika. Mindezt Pribojszky Mátyás citeraművész most megjelent „Citeraszó“ című nagylemezének kapcsán mondom s ajánlom ezt a csodálatos élményt szolgáltató hanglemezt mindazoknak, akik szeretik az igazi citeramuzsikát s azoknak persze, akik még nem ismerik . . . (keszeli) KÖNYV Komlós Aladár: Problémák a Nyugat körül Hetven évvel ezelőtt indult meg a XX. századi magyar irodalom bölcsőiéként számontartott folyóirat a Nyugat, és annak ellenére, hogy az irodalomtörténeti munkák 1905-től, tehát Ady merész színrelépésétől számítják a magyar avantgárd indulását, mégis csak ez a folyóirat adott lehetőséget az új irányzatok rendszeres térhódításának. Nyitást jelentett ez a magyar parlag számára nemcsak az európai műveltség folyamatos befogadása felé, hanem a forradalmi gondolkodás irányába is. Ha csak az itt debütáló és jelentkező írókat nézzük (Ady, Móricz, Babits, Karinthy, Balázs Béla, Szabó Dezső, Kaffka Margit stb. egészen József Attiláig vagy Illyés Gyuláig), már a felsorolás is jellemzője lehet. Tény viszont, hogy - különösen az ötvenes években — sok támadás érte utólag a lapot, érdemét mégsem ezekben a vitákban tudjuk lemérni igazán, hanem a megjelenésekor ért támadások erőpróbájában való helytállásán. Mert nem kisebb ellenféllel küzdöttek, mint a hatalmon lévő reakciós propagandával, amelynek nem fájt a magyar valóság és így ellenszegült a változást akaróknak. „A Nyugat íróinak műveit az maga még nem tette értékessé, hogy őszinték, szubjektíve becsületesek és jól voltak megcsinálva, még az sem, hogy a nemzet nagy tömegeit fejezték ki, hanem az, hogy emberségesek és igazak, hogy új szépségeket hoztak, s a lélek és társadalom feltáratlan rétegeibe világítottak be." Komlós Aladár könyve nem foglalkozik az elemi ismeretek teljes felsorolásával és értékelésével, hanem inkább olyan problémákat tár elénk, amelyek mindig sarkkövei voltak a Nyugat körüli polemikának. Azok szempontjából közelít a lap felé, akik szerkesztették és védelmezték, Ignotus, Ady, Schöpflin és Osvát szerepe felől.' Olyan értékes kitételekkel és idézetekkel, amelyeket gyakorta mellőznek a nagykönyvek is. Mert amikor Ignotust a l’art pour l’art vádjával illetik, elfelejtik azt, hogy mennyire nem „művészet a művészetért"-ről van szó, hanem inkább a művészet védelméről, hiszen az a kijelentése, hogy „a közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, amelyik ízlik neki", vajon nem a művészet társadalmi funkciójával függ-e össze. Külön fejezet foglalkozik a kényben a Nyugat második nemzedékével, ahová többek között Szabó Lőrincz, Kodolányi János, Lengyel József, Déry Tibor, Illés Béla és e tanulmány szerzője is tartozott. Ez határozza meg ennek a fejezetnek a hangvételét írói közvetlenséggel szólva azokról, akiket mi csak műveik által ismerhetünk. A Nyugat évfordulóján megjelent könyvecske olyan adalék számunkra, amit érdemes megismernünk. (Magvető, Gyorsuló idő) Molnár László A díjnyertes ló (KAZAH ELBESZÉLŐK) Tizenhárom mai kazah író egy-egy elbeszélését tartalmazza a kötet,' melyet a Modern Könyvtár sorozatban jelentetett meg az Európa Könyvkiadó. A tartalmilag és tematikailag gazdag, művészi és esztétikai szempontból színvonalas írások egy távoli világgal ismertetik meg az olvasót. Valamennyi mű a valóság reális tükörképe. A legtöbb elbeszélésben egyszerre jelenik meg a táj és az ember. Elénk tárul a Pamir hegység, a szirdarjai síkság, a Kizil-Kum sivatag: és mindenütt jelen vannak a táj lakói is. Ember és természet egymásra utaltságának szép példáival találkozhatunk az írásokban. Mert hisz egyik a másiknak segítséget, menedéket nyújt, csak érteni kell egymás nyelvét, meg kell találni a közeledés módját. Enaur Elimzsanov elbeszélése pl. arról győz meg bennünket, hogy makacs szivósággal és elszántsággal a Pamir legkietlenebb sziklái közt is lehet életet teremteni, követ termővé tenni. „E hegyek, e sziklák csak első látásra tűnnek zordaknak. Csak azok számára félelmetesek, akik nem értik a nyelvüket. Valójában ezek jó hegyek. Ugyanúgy beszélnek, mint az emberek. Zord időben megvédtek gazdáikat az idegen támadóktól. Az emberek pedig úgy szeretik őket, mint saját fiaikat. Szeretik hazájuk minden egyes kövét" - mondja az iró. Orazbek Szerszenbajev hősei a sivatag homokföldjén néznek szembe a valósággal: itt teljesednek önmagukat és hazájukat becsülni tudó emberekké. Doszzsanov és Muratbekov novellájában a kazah pásztorok erkölcs- és szokásrendjéről, azok életmódjáról olvashatunk. Az aulok múltja és jelene villan fel előttünk, miközben tanúi lehetünk a pusztai nomád élet meg a modern kor törvényszerű találkozásának, egybeolvadásának. Ebu Szerszenbajev frontharcos novellahőse a háború kegyetlenségeit leplezi le, s meghatóan beszél a népek barátságáról, emberi közeledéséről. A művek olvasása közben az is kiderül, hogy a kötet novelláiról a szovjet társadalom tevékeny tagjai, az élet szigorú figyelői, éleslátású kritikusai, akik bátran leleplezik az emberi fonákságokat és gyarlóságokat is. Csáky Károly 'Bár Glenda Jacksont és George Segalt begipszelt lábbal ábrázolja képünk, a valóságban semmi bajuk: a mankók csak a Lost and Found cimü új közös filmjüknek a kellékei. Hogy az emberek mit ki nem találnak! Ez a repülőgép alakú „szerkentyű" például nem más, mint teáskancsó. 0 Egy New York-i épület tizenhetedik emeleti teraszáról lezuhant egy 35 éves nő: egy furgonra esett, s a tetejét átszakítva a padozatára csapódott. Meglepetésre túlélte a zuhanást, sőt, még beszélni is tudott a helyszínre érkezett tűzoltókkal és rendőrökkel, akik kihúzták az „életmentő" járműből. A hölgy több mint százkilós és mindössze 160 centiméter magas. 0 A holland parlamentben nemrég képviselői interpelláció tárgya volt a közutakon való görkorcsolyázás. A közlekedési miniszter nyilatkozata szerint a görkorcsolyázók zavarják a közúti forgalmat és még baleseteket is okoznak. Ezért a kormány kénytelen volt betiltani a görkorcsolyán való közlekedést. A svéd Bengt Carlsson megunta a szállodákat: 1947-es Fordjára kis faházat épített, szabadon járja a természetet. Ott áll meg, ahol akar, és nem zavarja a szomszéd szoba vendégének horkolása. 8
