A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-28 / 44. szám

Berkesi András Küszöbök című művé­ből folytatásos tévéjátékot forgat Mé­száros Gyula rendező. A felvételek már befejeződtek, a budapesti Pannónia Filmstúdióban már az utómunkálatok­nál tartanak. A képen: a tévéjáték két szereplője, Tóth Éva és Hűvösvölgyi Berlinben vagy 120 múzeum van, köz­tük olyan egyedülállók is, mint pl. a Cukormúzeum. A legújabb a szépmivü gázlámpák múzeuma a közismert Tier­garten parkban. Elizabeth Taylor 1976 decemberében kötött házasságot John Warnerrel, az USA volt tengerészeti miniszterével. „Órákig képes vagyok ülni és hallgatni Johnt. Nagyon jó mesélő, és jobb a humora, mint az enyém. És több pénze van, mint nekem - nyilatkozta a világ­sztár - ... Olyan boldog vagyok!" Közben azért más minőségben is hallat magáról: hol arról írnak a lapok, hogy pereskedik gyémántjain Richard Bur­­tonnel, hol arról, hogy ismét forgat: Victoria királynő szerepére készül, és örül, hogy nem kell leadnia 77 kilójá- Az ősz örömei: Sárkányeregetés a Sze ból a szerep kedvéért. pességben ... Egy londoni női folyóirat felhívására vagy húszezer textildarab gyűlt össze, amelyekből szorgos asszonyok hatal­mas szőnyeget varrtak. 120 darabra Szándékozzák vágni, hogy gyermek­kórházaknak és -otthonoknak küldjék szét. 0 A világ legrégebbi nemzeti himnu­sza a japán himnusz, amely a 9. szá­zadban keletkezett. A leghosszabb nem­zeti himnusz a görögöké: 158 sorból áll. Ezzel szemben a japán himnusz alig négysoros. Ugyancsak rövid Jordá­nia és San Marino himnusza is. Mexikóban film készül egy indián és egy városlakó barátságáról. A két világban élő embereket a Sasszárny nevű ló hozza közel egymáshoz. A VEN SIPOS Sok koldust ismertem. Volt belőlük elég a szülőfalumban is, de máshon­nan jöttek még többen. Mostanában gyakran „találkozom“ velük, mert ahogy múlnak az évek, egyre többet hazaálmodom magam a Csilizközbe. a zsombékok közé. Laposok mentén szedem, tömöm a pipacsot, kákicsot, fiatal repcét a csóványzsákba, hogy vasárnap délután ne kelljen kihajta­nom a libákat a legelőr^, pedig rette­netesen unom a vasárnap délutánokat. Mind egyformán eseménytelenek, olyan rémítő a csönd, csak a nagy diófák terpeszkednek a sövény mögött, alat­tuk nyeszlett szívvirág, meg vékony ágú labdarózsa. Sehol egy teremtett lélek, az emberek pihennek. Annál szebb a vasárnap délelőtt, mert minden háznál nagy a nyüzsgés, ilyenkor járnak a koldusok is, kúdú­­sok. ahogy nálunk mondják. Lesem, várom őket, én adom nekik az ala­mizsnát. Karaj kenyeret, aprópénzt, és örülök, ha hálálkodva mennek ki az udvarunkból, pedig nekünk sem telik bőven adakozásra. Tőlünk sose ment ki egy sem üres kézzel. Érdekes volt hallgatni, ahogy mormogják a miatyánkot, már az elején rájöttem, melyik vallás híve a jövevény. Akadt közöttük bolondos figura is, ki tudja ma már, alakoskodott-e, vagy tényleg hibbant volt. Jöttek egymás után sza­porán, egyik sem akart lemaradni. Különösen kedveltem egyet a sok közül, az öreg sípost. Nem sípot fújt ugyan, hanem klarinétot, dehát ki te­het róla, ha nálunk minden fúvós­hangszer neve síp volt? Ha meghallot­tam a hangját, rohantam lélekszakad­va, még Simonrétből is. otthagyva libáim közprédájára a kepét, álló­búzát. De szép muzsika volt az öreg síposé! Mindig azt fújta: „Giling galang, szól a harang, boldogságom határtalan, a nyáradi határban minden áldott va­sárnap pacsirta szól.“ Azt hiszem, nemcsak a dallam tet­szett csupán, az is, hogy igazat mond. Mert amikor jött a vén zenész, mindig sütött a nap. tengerkék volt az ég és tavasszal énekelt a pacsirta. Megálltam az öreg előtt, néztem, csodáltam, hogy tud eligazodni a sok különféle alakú billentyű között. Pe­dig a keze úgy reszketett, hogy két­szer kellett tenyerébe tenni a fillért, mert először kiesett belőle. A koldus játékát elhallgattam volna akár estig is. Nem szólt akkortájt mifelénk az övén kívül más zene, rádiónak híre sem volt, csak búcsúkor a Júka ban­dája cincogott a kocsmában. Élveztem, ahogy bugyborékoltak a hangok, hol mélyen, hol rikongatva, megbotlottak, csukladoztak és mégis valahogy össze­verődtek. A magas, szikár öreg vékony pergamenarca felfújódott, mint a gumi­labda, nagy lélegzeteket vett, kapko­dott a levegő után, mint a kergetőzés­ben elfáradt gyerek. Ilyenkor elhall­gatott a síp egy pillanatra, aztán még nagyobb erővel kibuggyant belőle: giling, galang. tú-tu-tu-tu, és én úgy éreztem, nekem szól, boldogabb igazán nem lehettem volna. Mikor véget ért, váratlanul rászóltam a bácsira: Még! Unokája, aki az öreg rongyos kabát­jába kapaszkodott, megrántotta nagy­apja karját. Az nem tudta, mire vélje, szaporán zihált a melle, de kérésemre lehúzta a hangszer nyelvének kupak­ját, újra a szájához illesztette a fúvó­kát, és rázendített: Tú-tu-tu-tu, tú-tu­­tu-tu ... Édesanyám kijött a konyhából, rám­nézett, aztán megérintette a koldus vállát és azt mondta neki csendesen: — Köszönjük szépen, elég volt. Az öreg meg az unokája alázatosan megköszönték az adományt és kibotor­káltak az udvarból. Az unoka lépdelt elöl, az öreg tétován utána, úgy emel­gette a lábát, mint ha mindig lépcsőre akart volna hágni. Édesanyám szemre­hányó hangja riasztott fel. — Hagy jutott eszedbe ezt a szegény öregembert kínozni? — Én nem kínoztam — tiltakoztam. — Hát ő nem boldog, ha sípol? — Hogy lenne az boldog kisfiam, aki éhes is, meg beteg is? Látod, hogy vak a szerencsétlen, meg alighanem tüdőbajos. Ezen már az sem segít, ha nyugdíjat kap. Kis híján harminc éve már ennek. Mégis mindig tisztán látom őt, ahogy apró szürke szemével bámul a sem­mibe és minden áldott vasárnap fújja rozoga hangszerén: Giling, galang, szól a harang__ CSICSAY ALAJOS RÁGÓGUMI ES TORNERO Fél négy. Ácsorgók. Napégette aszfal­ton, fedetlen buszmegállóban a menet­rendet tartó sárga vasoszlop árnyék­csíkján. Bözsi nénit nem izgatja túl­ságosan, hogy a busznak már tizenöt perce itt kellett volna lennie. Csomag­jait eligazítja maga mellett, szoknyáit maga alá simítja és leül a lábamnál a járdaszélen. Hátát kényelmesen a vasoszlopnak támasztja. Odább héttagú csoport ácsorog. Ne­kem semmi kifogásom a kimosott far­mernadrág, a feliratos trikó és a vas­tagtalpú cipők ellen. Tudom, hogy a gyolcsing gyűrötten elegáns. Ha tiszta, friss illatú. Ezért most gyorsan elfor­dítom a fejem__ Bözsi néni ültében száraz kiflit maj­szolva a betonkockán, flanelt fejken­dőjének csomóját gyakorlott mozdu­lattal félkézzel meglazítja az álla alatt, hogy jobban csússzék a falat, aztán hüvelykujjával az odább ácsorgók felé bök: — Látja — mondja büszkén —, az az én lánkám. A Mari. Odanézek. Három fiú és három lány áll ott együtt. Fogalmam sincs, melyik lehet a Mari. A hetedik nemét nem tudom megállapítani. — Látom — mondom. — Álló hétig nyúzott a büdös, hogy vegyek neki ilyen magnetofont. Bo­londja a magnetofonnak. Fiatal, hagy örüljön az életnek. Most már tudom, melyik a „lánka“, akit észre kellett volna vennem, vagy legalább is illett volna felismernem. A göndör szőke, aki kazettás magnóját magához ölelve nyúzza a rágógumit, így örül az életnek. Hiszen fiatal ... Itt a busz. Csak néhány szabad hely van. A héttagú csoport előrefurakodik. A srácok ügyesebbek, így a Mari hátra marad. Mögötte Bözsi néni. Ki hitte volna, hogy ezek ilyen szoros rokoni kapcsolatban állnak egymással. Végül feljutok én is. A hét fiatal közül most hárman le­ülnek. Az egyik lány hellyel kínálja Bözsi nénit, ö visszautasítja, mondván, inkább áll. Hadd pihenjenek a fiatalok, nem igaz? Helyébe levágódik Mari. Magnója az ölében. Egy kattintás, és jaj nekem! Felhangzik a Tornero. Majd a Hinta a „Kati és a kerek pe­rec“ előadásában, félelmetes orrhan­gon fuvolázva... S még egynéhány hasonló sláger. A társaság nevetgél. Mari önfeledten húzogatja szájából a gumiját és szó­rakozott pillantást vet anyja, Bözsi néni felé. Bözsi néni hálás. Mosolyog ő is. Közben a busz megállótól meg­állóig zötyög tovább. KISS PÉNTEK JÓZSEF I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom