A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-14 / 42. szám

Régi berber erőd az El-Golea oázisban sziklafal pereméről egy óriási szikla­hasadék mélyén megpillantjuk El-Golea zöld pálmaligeteit. Késő délután érkezünk meg az oázisba. A minaret körbefutó erkélyéről a müezzin imára szólítja az igazhívőket, a négy világtáj felé zengve Allah dicsé­retét. Az oázis szélén egy hatalmas sziklakúp tetején ősi berber fellegvár (kszár) ezer esztendős romjai meredez­­nek az ég felé. Huszonnégy óra alatt 900 kilométerre hatoltunk be a Szaharába. Az éjszakát nyugtalanul töltjük a nagy hőség miatt. Reggel bizony megviselt állapotban készülődünk az útra: nagy mennyiségű víz és üzemanyag kerül a tartályokba. Hatvan kilométer után, El-Golea ho­mokos teknőjéből a Tademajt fekete homok- és kőfennsíkjára kapaszkodunk föl. Az utat elhajigált gumiabroncsok és kocsironcsok szegélyezik. A fenn­síkot a tevekaravánok idején „halál­fennsíknak" hívták. Ma azonban kitűnő aszfaltút szeli át. Egyre erősebben tűz a nap a fel­hőtlen égről. A napszemüveg is alig nyújt védelmet az erős sugárzással szemben. Egyszerre víztükör csillan fel a távolban ... Tó a sivatagban? Jó darab utat teszünk meg, de a víztükör továbbra is ott csillog vagy inkább lebeg a messzeségben, sőt most már nemcsak előttünk, de jobbra is, balra is. A kavicstakaró felett átforrósodott levegő játszik velünk! Csalóka délibáb ez a tünemény, amely az eltévedt teve­­karavánokat oly sokszor megtévesztette már. Magunk mögött hagyjuk a Tademajt­­fennsíkot, mely az Ain-el-Hadzsadzs sza­kadékkal végződik, és rövidesen elérjük utunk legforróbb oázisát, In-Szalahot. Rövid keresés után megtaláljuk a szállo­dát, melynek klimatizált éttermében nagy mennyiségű üdítő itallal próbál­juk szomjunkat oltani. Az utcákon mindenütt homok, homok és homok. Pedig az egész oázist - s a nagyobb épületeket is - magas, foga­zott fal keríti, de ez sem nyújt kellő védelmet a finom homokkal szemben. A homok színe: lilába hajló vörös. Ebből a homokból vannak az ún. szu­­dáni stílusban épült, négyszögletes, tetőteraszos házak is. A vert agyagból és homokból döngölt falakból előbuk­kan a bordázatul szolgáló pílmageren­dák vége. Az oázis - noha öt éve nem látott esőt - elég vizet kap az artézi kutakból. Kellemes meglepetésben volt itt ré­szünk: találkoztunk a délnek tartó autóút kimérésén dolgozó csehszlovák mérnökökkel, s aztán 120 kilométerrel délre meglátogattuk a táborukat. In-Szalahnál véget ér az aszfaltút. Innen kezdve útnak már csak jóakarat­tal nevezhető sivatagi ösvényen, ún. piszten lehet tovább haladni. Üt formá­ja csak attól van, hogy a köves része­ken földgyaluval távolították el a na­gyobb köveket. Az út szélét jelző tör­melékszegély időnként kupaccá nő, aminek redzsem vagy gemira a neve. A piszten a hullámos „rollónak" ne­vezett szakaszok homokos tereppel váltják egymást. A gépkocsik és mű­szerek nagyon szenvednek az állandó rázkódástól: nincs más megoldás, gyor­san kell hajtani. A kerekek így a hul­lámsor tetején száguldanak, s az uta­zás elviselhetőbb. A következő napon elérjük a Mujdir­­hegységet. Itt véget ér a szabad szá­guldozás, és vissza kel'l térni az ös­vényre. Rövidesen az Arciki-szoros ötven kilométeres kanyonján kelünk át. Végre június 14-én megérkezünk Ta­­manrasszetbe. Az oázis — a luaregek székhelye — a Hoggar-hecjység lábánál fekszik. Állandó lakóinak száma három­ezer, de gyakran háromszor ennyi ember tartózkodik az oázisban. A no­mádok, akik a Hoggar lankáit járják, gyakran látogatják meg Vamanressze­­tet, hogy itt eladják állataikat és be­vásároljanak az élénk forgalmú piacon. Utunk legnehezebb rész'S még csak most következik. Tamanrasuzet és Aga­­desz között 950 kilométer a távolság, s útközben egyetlen üze manyagtöltő állomás és ivóvizet adó kút sincs. Elöl a személykocsival keressük a legjárhatóbb utat. Gyakran kisebb­­nagyobb kitérőket kell lennünk a ho­mokdűnék fekvése szerint. Néhányszor ki kell szállnunk a kocsiból ás tolni egy darabon, amíg átjutunk a „Ihomokpata­­kon". Gyilkos erőpróba ez a tűző na­pon. Délután lépjük át a határt - minden formalitás nélkül. Asszamaka erődoázis az első megállónk Niger Köztársaság területén. Egy kis ennivalót próbálunk elfogyasztani — nem sok sikerrel. Alig van étvágyunk, a .vízzel azo nban alig bírunk betelni. A vízfogyasztó s naponta tíz litert tesz ki, bár a legnagyobb hő­ségben se izzadunk. Ennek az a ma­gyarázata, hogy a teljesen s;:áraz, pá­ratlan forróságban az egész testfelület párolog, a szervezet vízveszte sége pe­dig olyan nagyfokú, hogy megfelelő mennyiségű folyadék-utánpótl ás híján az ember igen hamar a szomjanhalás küszöbére juthat. A szürkületig már csak egy rövid szakaszt teszünk meg a nehéz, homokos - de vaskarókkal kijelölt útból. Egy út­elágazásnak vélt helyen táboro zunk le. (Fo lytatjuk) (A szerző fe Ivételei) GENGSZTER­GALERI A gengszterizmus jogilag is, társa­dalmilag is a legveszélyesebb s leg­­elítélendőbb bűntettek sorába tartozik. Hazánkban ezért a bíróságok az efféle kíméletlen banditizmust szigorú bünte­tésekkel sújtják. És rögtön tegyük hozzá, hogy joggal, hiszen a kisebb­­nagyobb rablóbandák tagjai minden­nemű eszközt: fosztogatást, megveszte­getést, zsarolást és a testi épség ve­szélyeztetését is alkalmazzák törvény­­szegő tetteik során; sőt, olykor még a gyilkosságtól sem riadnak vissza! Vannak, akik a gengszterizmust job­bára a nagyvárosok „privilégiumának“ tartják, mondván, az itt élő emberek sokaságában könnyebb névtelenül a tö­megbe vegyülni mint a kisebb váro­sokban, ahol mindenki — úgyszólván — még egymás fazekába is bele-bele­­lát.. . Valószínű, hogy nagy általános­ságban ez így is van, ám olykor — sajnos — éppen egy-egy kivétel erősíti a szabályt: tavaly nyáron és a kora­őszi hónapokban Nové Mesto nad Vá­­hom (Vágújhely) lakosságát tartotta rettegésben egy gengsztergaleri garáz­dálkodása. Rendőri kézrekerítésük után a közelmúltban Bratislavában a Kerü­leti Bíróság büntetőtanácsa tárgyalta ügyüket. Az államügyész, a több napos tár­gyalássorozat „nyitányaként“ súlyos váddal illette a többnyire fiatalokból álló rablóbanda tagjait. Fiatalokból, mert a fővádlott: Ján Koronthály mindössze huszonkilenc éves, a bandi­tavezér „helyettese“: Mikuláš Krenek egy évvel fiatalabb; a népes galeri többi tagja pedig alig töltötte be hu­szadik életévét, vagy éppenséggel még fiatalkorúnak számít — mármint az életkorát tekintve ... § § § Tavaly, egy kellemes júniusi délutá­non érdekes asztaltársaság verődött össze a vágújhelyi lakások egyikében. Az asztalfőn Ján Koronthály ült, mel­lette Mikuláš Krenek, a heverőn és a többi széken jópár fiatalkorú fiú és lány foglalt helyet. Az alkalmi össze­jövetel egyetlen programpontja ivászat volt. Ivászat, mégpedig a javából; amolyan „ki meddig bírja, addig vedel“ alapon... A társaság becsületére le­gyen mondva, hogy már az előzőkben is keményen „edzhettek“, mert reme­kül bírták a tempót, nem is volt elég, amit a vendéglátó házigazda bekészí­tett. Mit tesz ilyenkor egy talpraesett vagány? Megbíz valakit a társaságból, hogy gondoskodjon az utánpótlásról. Koronthály sem gondolkozott sokáig, hanem a további ital beszerzését a je­lenlévők közül egy fiúra és egy lányra bízta. Hogy miképpen szerezzék be az italt, arra vonatkozóan nem adott uta­sítást, csak a mennyiségre és a be­szerzés „ajánlott“ időpontjára tett eré­lyes célzást... Szigorának meg is lett a foganatja: a két küldönc rövidesen hozta is az újabb vodkát! Sőt, egy izgalmas hírrel is szolgáltak: kiszemeltek egy idősebb (mint később kiderült, 64 éves) férfit, akinél sejtésük szerint legalább 70 ezer koronát lehetne zsákmányolni, ha ... Koronthály csettintett, ami azt jelen­tette, hogy tetszik neki az ötlet. Tölte­tett egy kört a poharakba, és azonnal indultak, hogy még időben utolérjék az idős férfit, nehogy nyoma vesszen a pénzeszsáknak. Egy darabig csöndben követték a férfit, aztán egy homályos, kihalt sa­rok mögött Koronthály hirtelen utol­érte. Erőszakkal megragadta a vállát, maga felé fordította és akár egy profi boxolót megszégyenítő, határozott jobb­egyenessel arcul ütötte. A „direkt“ erős volt és pontos. A férfi, akit teljesen váratlanul ért a támadás, egy pillanatra megtántoro­­dott, aztán egy zsákként a földre zu­hant. Koronthály azonban látta, hogy egyelőre még „csak“ a fájdalom tor­zítja az arcát, hogy egyelőre még eset­leg megjegyezhetné támadói kilétét. Vad haragra gerjedt hát és ott ütötte­­rúgta áldozatát, ahol csak érte ... míg­nem az öreg az eszméletét vesztette. Ekkor intett: a galeri addig „spanyol­falat“ álló többi tagja is odajöhetett és átkutatták a férfi zsebeit. Megdöbbe­nésükre s főképpen bosszúságukra nem találtak nála több pénzt néhány fillér­nél! Koronthályban különösen forrt a mé­reg. Elvette az áldozat igazolványát és a zsebében talált kulcscsomót s elhatá­rozta, hogy többedmagával elnéz az illető lakásába, hátha ott rejtegeti a pénzét... Előbb azonban a tetthelyen kellett „rendet“ teremteni. A vezér egy gyakorlott banditafőnök határozottságával adta ki parancsait: ketten megragadták az idős férfi kezét­­lábát és a bokrok mögé, a közeli ka­vicstöltés árkába cipelték a teljesen magatehetetlen testet, nehogy esetleg idő előtt rábukkanjon valaki; néhá­­nyan pedig a szakadt gombokat és egyéb áruló jeleket szedték össze. § § § Ügy tűnik, Koronthály túlságosan ki­merültnek és idegesnek érezhette ma­gát egy azonnali „házkutatáshoz“, mert nem az imént zsákmányolt címre, ha­nem a galeri délutáni tanyahelyéül szolgáló lakásba vezényelte a társasá­got, ahol izgalomlevezetésképpen éj­szakába nyúlva folytatták az ivászatot. Ezen még M. Krenek is csodálkozott, de részben nem akart beleszólni a fő­nök dolgába; részben pedig az ital is megtette a magáét: egyre kevesebbet gondolt az árokban eszméletlenül he­verő férfire... Talán tizenegy óra is lehetett már, amikor Ján Koronthály akcióra szánta magát. Kreneket kinevezte szobafőnök­nek. ő maga pedig három társat vá­lasztva — két fiút és egy lányt — el­indult, hogy utánanézzen a remélt pénznek ... Percek alatt a helyszínre értek és nesztelenül a lakásba léptek. Koronthály mindenkit külön feladat­tal bízott meg, így pillanatok alatt fel­forgatták az összes szekrényt és fiókot. A jó szervezés és az alapos munka azonban nem hozta meg a kívánt ered­ményt: mindössze 650 korona kész­pénzt találtak... Ez már valóban fel­bőszítette Koronthályt és dühében csak a társait küldte vissza; ő a lakásban maradt, hogy reggel, nappali fényben is átkutathasson még egyszer mindent. Bosszúságára azonban a reggeli ház­kutatás sem hozott eredményt. Az eset rendőrségi kivizsgálása során a gangsztergaleri mind a négy tagja bevallotta ezt az éjszakai kirándulást. Az eszméletlenül fekvő férfi testére csak másnap reggel, egy földgyalu ke­zelője bukkant rá. Azonnal helyszínre érkezett a rendőrség és percek alatt megjöttek a mentők is. A 64 éves fér­fit, súlyos állapota láttán, a legköze­lebbi kórház intenzív osztályára szállí­tották, ahol az orvosok napokig küz­döttek életéért. Sajnos, hiába! Tíz napi élet-halál harc után, a fosz­togató rablótámadás során elszenvedett sérülések következtében, meghalt. BORSAI M. PÉTER (Folytatjuk) 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom