A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-07 / 41. szám
Esszéje további két fejezetében Fábry igazi elmeéllel fejtegeti, mennyiben jelenthet provincializmust a fiatal költők falusi származása: „A falu-determináltság, a gyökérhűség biztosító erő, de visszarántó, visszahúzó lényege is nyilvánvaló: a leülepedettség kényelme a köldöknézés veszélyét hozza, amikor a behunyt recehártyán a világ mint gondolat többé nem jelentkezik ... A provincializmus kísértő adottsága egymagában és önmagából is szűkítést eredményezhet. Falu, vidék, provincializmus egyjelentésű szavak, de - igaztalanul, mert a helykötöttségi adottság nem jelezhet általánosítható apriori szűkítést. Ha az lenne, akkor hány költő, író és művész kényszerülne predesztináltan, eleve elskatulyázottan — provincializmusra, kislátókörűségre! Minden a költőn múlik: önvilága, belvilága szűkülésén vagy tágulásán. A befogadóképesség intenzitásán és a kivetítettség erején." Majd némi leegyszerűsítéssel és a politika területére átugorva Hitler és Goebbels „mikrofonbölcsességét“ nevezi provincializmusnak. Ez utóbbit persze egészen másnak is lehetne nevezni, de Fábry alapvetően antifasiszta gondolkodására jellemző, hogy a neki nem tetsző jelenségeket a fasizmussal, a tetszőket pedig humanizmussal vagy antifasizmussal rokonítja. A két fejezetnyi elméleti fejtegetés után Fábry visszatér a „nyolcak" értékelésére, s a provincializmus ellentétét Tőzsér világba szóló kitörésében látja: „a világgal való azonosulás az adottság hitelével, provincializmust hatálytalanítón realizálódott". Az ellentétes példát Fecsó Pál költészetében látja: „A Falusi krónika estidőben - a görgői legényeknek ajánlva — a faluhűség, a muszájhűség megható adekvációja, mely azonban ugyanakkor e hűség, e szolgálat negatívumát is feltárja: a tapadás, a mellre ölelés elszorultságát, levegőtlenségét és a monotónia kivédhetetlenségét. Már többen hangoztatták, hogy a szlovákiai magyar irodalomtudomány keveset foglalkozik elméleti kérdésekkel, pedig, ha Fábry esszéinek, könyveinek bevezető és befejező részeit tanulmányozzuk, számos, rendkívül frappáns esztétikai és irodalomelméleti fejtegetést találunk. Ilyen a kisebbségi-nemzetiségi irodalmakat fokozott mértékben érintő provincializmus, nyelvhűség és az egyetemes irodalomba való bekapcsolódós problémája is. Kulcsár Tibor költészetét Fecsóénál elismerőbben értékeli, de ebből is elsősorban a hibákat sorolja fel. Végső konklúziója a kezdő költőről: „így a versek túl rendesek maradnak, túl illedelmesek, túl megcsináltak, túl szabályosak, túl szabványosak .. ." Petrik Józsefnek elsősorban szerelmes verseire figyel fel a kritikus. Az antológiában közölt első költeményét igazi, fiatalos költői programversnek tartja: „Azért vitázok, jajt idézek,/ zörgetek, hívok, jelt adok:/ a csókból, csatából részt kérek, csóknak, csatának itt vagyok!" A továbbiakról azonban úgy véli, hogy a versek elvesztik hatásukat, ellaposodnak: „Petrik e kötet moralistája. Amilyen ígéretes betoppanó versének lendülete és korparancsa, olyan lehangoló verseinek ellaposodása, lemorzsolódása. Jót akar, igazat mond, de költőnek, hogy hatni tudjon, ezt úgy kell megfogalmazni, mintha most hallottuk volna először." Kedvezőbben ítéli meg Zs. Nagy Lajos költészetét, noha - nem ok nélkül — az ő költészetével szemben is vannak fenntartásai. Nem tartja egészen őszintének azt a versét, amelyben a menetelő katonák közé vágyik — békében. Ezzel szemben a stószi Író Chaplint idézi, aki egész életében félt a katonáktól, majd Petőfi és Schiller antimilitarista kijelentéseit idézi. Erőszakoltnak tartja Zs. Nagy néhány lelkesedő versét is, de úgy véli, hogy az igazi élményből fakadó költeményei maradéktalanul kifejezőek. Legjobb költeményének a Fájdalom címűt tartja, melyben a költő öccse halálát siratja. A megállapításokból azt látjuk, hogy Fábry bírálatai teljesen realista központúak, szerinte az igazi élmény, a tökéletesen átélt valóság szüli a jó verset. Gyüre Lajos verseinek egy részéről kritikusunk úgy véli, hogy „fülsértőén fitymáló, affektáltan distanciáit erőszakoltság" van bennük. Talán túl szigorú is ez a vélemény a Kiáltás című versről, s a továbbiakban ezt Fábry azzal ellensúlyozza, hogy dicséri tájleíró és társadalmi témájú verseit, például a Könyörgés Dzsámit Buhired nevében címűt. Simkó Tibort Fábry formaművésznek tartja „e meghatározás minden erényével és kisértő, csábító veszélyével". A továbbiakban azt kifogásolja, hogy Simkó a békében az elégikus csend idilljét énekli meg, a kritikus ezzel szemben a békét elkötelezettségnek tartja, mert „realitását háborúnak hívják". Az antológia két leginkább KRITI figyelemre méltó költője Tőzsér Árpád és Cselényi László. Cselényi újszerű metaforáit a kritikus hasonlatoknak (!) nevezi, s úgy véli, hogy fiatalos dinamikáját legjobban a Keselylábú csikókorom című vers fejezi ki. A legeredetibb tehetséget Tőzsér „világgá táguló, pattanó dinamikájában" látja, a líráját így véli egybe Cselényiével: „Ha Cselényi után Tőzsér Árpád verseibe lapozunk, akkor ezek első pillanatra szürkébben, hangejtettebben, melódiaszegényebben hatnak, de ez akusztikai csalódás, mégha itt-ott prózába feledkező sorokra és strófákra is bukkanunk. Cselényit sokszor a szavak sodra viszi, az ifjúság csuhajos lendülete (de soha a semmi-játékba és sose öncélúan!), Tőzsér verse szóban, hangban, lendületben fukarabb, puritánabb. Száj, mely nehezebben nyílik, de a szó, mely itt kibuggyan, gyökösebb, sűritettebb, expresszionáltabb, mélyebbről jön és nehezebben oldódik. Míg a Rés poeticában Fábry a fiatal költők jelentkezését elemzi magas szintű szintézisben, másik kiváló esszéjében, Az igényesség műfajában (1960) a szlovákiai magyar elbeszélésekről nyújt rendkívül tanulságos áttekintést, összevetve a világirodalom és az első Csehszlovák Köztársaság magyar novellatermésének javával. A bevezetésben azt a vitatható állítást olvassuk, hogy a felszabadulás utáni szlovákiai magyar regény színvonalasabb a novellánál. A továbbiakban a mai novella válságáról értekezik, a műfajt pedig szintén esszéírói túlzással így határozza meg: „A novella a legnehezebb műfaj. A hangsúly a műfajon van. A műfaji nehézségen. A műfaji primátuson. Ha a novella irodalmunk leggyengébb pontja, akkor e gyengeség, e betegség okát elsősorban műfajilag kell kivizsgálni és meghatározni. Novellairodalmunkban a műfaji elégtelenség a legszembetűnőbb, és így a betegség csak műfajilag gyógyítható. Az itt következő beszámolókban igyekeztem részletesen, pontosan analizálva feltárni a beteg részeket, gyenge pontokat, hogy így CSANDA SÁNDOR meg lehessen határozni a helyes gyógymódot, melyet elbeszélőink a jövőben helyesen alkalmazhatnak. A műfaji hiba, a formahiány a kritikában végső soron a „hogyan" kalkulusából adódik." Az elméleti bevezetés után néhány jellegzetes alcímmel tagolja az újabb szlovákiai magyar elbeszélések elemzését. A lírai kitérőben Kónya József Dalol a Tátra című kötetéről ír, mely a „Tátra-szerelmet próbálja embertársaiba átplántálni. Tanító, tehát módszeresen és lelkesítőn magyarázó". Fábry maga is többször volt tátrai szanatóriumban, szimpátiával ír a témáról, de a könyvről találóan állapítja meg, hogy túlcsorduló líra, amely nem tud novellákká formálódni. A novella pontjai címmel Mács József Téli világjárói mond néhány érdekes és fontos megállapítást. Először azt konstatálja, hogy a Téli világ témája, légköre „minden mást kizárón a falu ... a hótakaró alá bújt és bújtatott, a megrekedt és mégis megállíthatatlan élet mondanivalója". Ezután azt fejtegeti, hogy a novellának egy pontra kell koncentrálnia, a végén tisztáznia a bonyodalmat - ez lényegében megfelel a klasszikus realista elbeszélés fő krité-KUSA riumának. „A novella nem világgá, kiáltó műfaj, de történetével, formával és tartalmával egy pontra sűrített világ: alkotás!" - mondja Fábry axiómaszerű tömörséggel. Kifogásolja, hogy Mácsnál a pont nem mindig a kijelentő mondatért van, „a pont csak akkor ül, ha maga az egész novella: egységes és töretlen kijelentés". A kritikus végső tanácsa itt is didaktikus jellegű: „Ha Mács a jövőben jobban ügyel a novella-pont adekvát és ökonomikus funkciójára, a végmondanivaló sűrítő és summázó hogyanjára, akkor kalkulusát igaz örömmel igazítjuk majd ki többre és jobbra." A novella gondolatjelei címmel Fábry Lovicsek Béla Haragosok című elbeszéléskötetéről ír találó és kritikus megjegyzéseket. Megállapítja, hogy Lovicsek is a falu írója, akárcsak Mács, de gyakran körülményesen, „nagy feneket kerítéssel" kezdi az egyszerű téma előadását is. Ügy véli, „a kevesebb több lett volna" érvényes mind Lovicsek elbeszéléseinek terjedelmére, mind a kötetben közölt írások számára vonatkozóan. Sikerült, Móricz Zsigmond-i plaszticitású novellának tartja a Nagyapám címűt, mely reálisan ad elő és forradalmi gesztussal fejez be egy régi, szociális történetet. Ebben a fejezetben kezd Fábry fokozottan hangsúlyozni egy újabb esztétikai kritériumot: az alkotó fantázia követelményét. „Az alkotó fantázia a novellában mindennél fontosabb, mert ez hozza és adja lényegét: a formát. Az alkotó fantázia a hogyant jelenti ... Az alkotó fantázia az adottság realitásának egyedül lehetséges egyéni és egyszeri megformálása. Alkotás, teremtés . .. Olvasóra maradandón csak alkotó fantáziával lehet hatni." Fontos meglátása ez Fábrynak a harmincas években hangoztatott valóságesztétikájával összehasonlítva, s hozzá tehetjük, hogy nemcsak a novellára, hanem az irodalom és a művészet egészére is érvényes. A novella titkai című fejezetben világirodalmi példákat és kiváló novellaelméleti fejtegetéseket idézget, itt találjuk a húszas évek német expresszionizmusának tömör meghatározását és kritikáját is. Azután - váratlanul - a regényt marasztalja el, ami azért feltűnő, mert előbb a novella kríziséről értekezett: „A regény: teljesség. És ha ezt a műfaji mértéket ritkán is ütötte meg, a teljesség annál gyakrabban nyilatkozott meg mint - terjengősség. Ez már így fogamzódott indítékában is." Figyelemre méltó, hogy Fábry a regényt elsősorban osztályszempontból bírálja, mint a polgár, a kapitalizmus műfaját. „A polgár meghódította magának a világot, és ez a legjobb esetben együtt járt a világ megismerésének vágyával és kényszerével. Az irodalom - Goethe célkitűzésében - nem véletlenül tágult éppen ekkor »Weltliteratur«-rá: világirodalommá! A mohó érdeklődés azonban a kapitalizmusban azonmód mohó érdekeltséggé változott, és az irodalom ennek megfelelően kedvteléssé, élvezetté, üzletté: a hosszú regénysorozatok és regényfolytatások a kényelmet szolgálták . . ." Fábry egyik legfontosabb értékelő kritériuma: az antifasizmus éppúgy megnyilvánul a harmincas évek elején, mint a felszabadulás után írt bírálataiban. Ebben látja Szabó Béla, Egri, de számos költőnk művének fő értékét. Néha azonban maga is sematikusan tesz egyenlőségjelet az eszmei mondanivaló és esztétikai érték közé, s ilyen vitatható megállapítást hangsúlyozgat: „A szocializmus humánum nélkül a fasizmus tekintetnélküliségével azonosul." összefügg ez azzal is, hogy publicista módszerrel gyakran napi politikai aktualitásokat vegyít esztétikai értékeléseibe. Például a szlovákiai magyar lírával kapcsolatban gyakran emleget Kínával, Vietnammal, Németországgal kapcsolatos időszerű eseményeket, melyek később - elvesztve időszerűségüket - a tárgytól idegennek, másrólbeszélésnek tűnnek. Másik nem következetesen használt kifejezése a vox humana, mely néha általános emberszeretetet, máskor szocialista humanizmust jelent, s élete vége felé olyan vitatható kritérium megalkotására ösztönzi, mint az erkölcsi realizmus, amit egyúttal a szocialista realizmussal azonosít. E két leggyakrabban emlegetett aspektusa alapján próbálta kialakítani trilógiáit is: a Korparancsot, a Fegyver s vitéz ellent, a Palackpostát az antifasizmus, A gondolat igazát, A béke igazát és a teljesen el nem készült Ady igazát pedig a vox humana trilógiájának nevezte. A felszabadulás után hangoztatott kritériumai között azonban van olyan is, amely régebbi avantgardista-expresszionista korszakából származik. Ez a költészet őrszerep voltának axiómája, mely rokon Ady jelszavával is: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán", mert az expreszszionizmus és a szimbolizmus között vannak érintkezési pontok. Néha az a veszély is kísért Fábry értékelésében, hogy kedvelt eszméit egészen különböző művekben is egyformán megtalálja: valóságköltőnek nevezi pl. Petőfit, Adyt, József Attilát, Forbáthot, Győry Dezsőt, de néha Thomas Mannt és Móricz Zsigmondot is. A vox humanót is egyformán megtalálja számos régebbi és újabb költőnk műveiben, pedig alaposabb egybevetés ezekről könnyen kimutathatná (pl. Győry Dezső és Bábi Tibor életművében), hogy gyakran különböző erkölcsi mentalitást fejeznek ki. Amint már Koncsol László megállapította Fábry 1945 után a hagyományokat vizsgálva felismert „egy mélyebb fenomént, amely egyetlen folytonosságban évezredek mozgalmain átsugárzik, s minden mozgalomnál előbbre mutat: a „szellem fenoménját, amelyhez Fábry értékrendjében hamarosan újabb, kiegészítő — vagy még pontosabban: körülhatároló - elem, az erkölcs fenoménja társult". Ezt a kritériumot fejezi ki a hagyományok értékelésében hangoztatott Fábry jelszó: „számadást adni háromezer év kultúrájáról". Kritikusunknak elsősorban rendkívül széleskörű olvasmányélményeiből származó jó irodalmi ízlése volt, s ehhez járult filozófiai és esztétikai axiómákat alkotó, eredeti gondolkodóképessége. A HARMADVIRÄGZÄS 14
