A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-07 / 41. szám

A természet mindig meg tudja lepni az embert. Azt hisszük, lehullanak a levelek, s ezzel mindennek vége, csak kopár ágak maradnak. De ha idő jártával (néhány évtized elég hozzá) jobban körülnézünk, észrevesszük, mi minden maradt a kopár ágakon, mennyi egyéni és jellemző dolog. Kezdjük akár a kérgen, amely lehet barnásvörös, mint a somé, zöld, mint a zanóté, sárga, mint a fűzfáé, fehér, mint a nyírfáé, ezüstszürke, mint a bükké, azonkívül lehet barna, fahéjszínű, okkersárga vagy feketés, sima, feszes, hogy csak úgy csillog, ráncos, barázdált, pikkelyes, repedezett vagy hámló - minden vesszőn megismerszik, miből hajtott ki, mindegyik magán viseli az egész fa vagy bokor jellegét. Hátha még az ágrendszert és a korona felépítését vizsgáljuk! Egy egész szótár kevés hozzá, hogy pontos kifejezést találjunk a növekedés és az ágrendszer minden változatára. Vannak szerteágazó, oldalra nyúló, girbegurbái és ádázul meredező ágak, van, amelyik egyenesen, van, amelyik könyökszerűen tör elő a törzsből vagy a vázágakból, mások elegáns könnyedséggel, folyamatoson hajtanak ki, egymás mellett, mintha megfésülték volna őket, megint mások merőlegesen szöknek a magasba, és vannak

terpedtek is, akadnak csüngő ágak, mereven kiállók, fonadékszerűek, elterebélyesedők, izmosak és csontszikárak vagy üstökszerűek; bársonyosan lágyak és húsosak, vagy kemények és szárazok, mint a rőzse. Minden bokor, minden fa mást hoz létre a maga fajának és fajtájának megfelelően. Csak a lombhullás után vehetjük tüzetesen szemügyre a természetnek ezt a végtelen változatosságát, és még inkább akkor, amikor a fákat, bokrokat belepte a zúzmara.

Pedig még nem szóltam a gyökerekről, arról, hogy ott milyen csodálatos és fajra, fajtára jellemző különbségek vannak színben, növekedésben, a hajszálgyökerek mennyiségében, a fásodásban, a sarjképzésben és a gyökérkiterjedésben. Ezt már az ember nem is tudjai kellőképp méltányolni, talán csak a teremtő nézi kedvteléssel, és mondja elégedetten, hogy micsoda gyönyörű gyökérkoronája van ennek a fának, amannak a cserjének. Milyen szép föld alatti ország, gondolja hozzá.

De egyáltalán emberi, azaz helytelen szemléletre vall, amikor ilyen és ehhez hasonló balgaságokat mondunk: ősszel a természet sorsába beletörődve elhalálozik. Először is a természetnek jó, mert az esetek túlnyomó részében nem hal meg; másodszor egyáltalán nem esik abba az érzelgős gyengeségbe, hogy csak úgy beletörődne sorsába. Ellenkezőleg, nagyon is aktívan és eltökélten vág neki a télnek, mintha így vélekedne: Micsoda beszéd, fel kell készülnünk! összeszedjük és mozgósítjuk minden erőnket, hogy ellen tudjunk állni. Áldozatok nélkül persze nem megy; lemondunk minden lombról, levélről, korlátozzuk az anyagcserét, a cukrot, a keményítőt, valamennyi vegyi anyagot kivonjuk a forgalomból, s elraktározzuk a gyökerekben. Lássunk csak dologhoz, mit sem segít, ha csak nézünk és siránkozunk; minden pillanatban ránk törhet a hideg, nos, így már érett fával fogadjuk, amely ki is áll valamit, de arra is képes lesz, hogy újra sarkadjon, új virágot hozzon, mihelyt kievickélünk a nemszeretem télből. Tartsunk ki, és készítsünk össze mindent a tavaszra - ez most a jelszó.

Amint látjuk, ha mond valamit ősszel a természet, az aztán igazán nem beletörődés, hanem inkább férfias bátorítás.

Egy éjjel aztán váratlanul gorombán rálehel mindenre a fagy. Szürkés zúzmara borítja be a fákat. A kopár ágak páratlan szépsége, amit eddig nem eléggé vettünk észre, egyszerre jól láthatóan kirajzolódik. Milyen merev, rideg és szigorú lett egyszeriben minden, csoda, hogy nem csörömpöl vaspálcák, acélhuzalok módjára. Minden kész, minden egyes csupasz kemény ág páncélos erőd, amelyen belül védi magát az élet. Csupasz ágakról beszélünk, a valóság pedig a védő páncélba öltözött növényvilág.

(1934)

A KÖZELMÚLTBAN JELENT MEG A MADACH KIADÓ GONDOZÁSÁBAN - MAYER JUDIT FORDÍTÁSÁBAN - KAREL ČAPEK ÉVSZAKOK

című gyűjteményes

KÖNYVE: A VÁLOGATÁSBA FELVETT ÍRÁSOK ČAPEK SOKOLDALÚSÁGÁT, KIVÉTELES MEGFIGYELÖKÉPESSÉGÉT BIZONYÍTJÁK. KEVÉS SZÓVAL, TALÁLÓAN JELLEMZI AZ ÉV JELENSÉGEIT, AZ ÉVSZAKOK ESEMÉNYEIT, A TERMÉSZET EZER ARCÁT, SOHASEM FELEDKEZVE MEG AZ EMBERRŐL. ÍZELÍTŐÜL MOST KÉT RÖVID ÍRÁST ADUNK KÖZRE A KÖTETBŐL: TERMÉSZETESEN MINDKETTŐ A CSODALATOS ŐSZRŐL SZÓL.

FOTO: KONOZSI

f A fl J » i j

M/

í IC

tn

1/ II

/

L|jj ■ A ]

1

Hí ŠM

Hi. mm

% 1

•| ‘ | ft

■1

am ml-Hí Hl

ý

A

i HS fPl

■ - i

!- * . iii|f jjfifu

5|BjE , flk

ľ : jA ; ■ §jS|f mfw

>Ví

A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös, kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, buzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, sötét ibolyakék. Vonatunk a Kárpátok erdői közt robog. Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, amikor rásüt a nap. A bükkök széliében messze szórják apró narancsszínű lángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó, de gyönyörű ez!

Érzelgősségnek hat, de mit tegyek: ha az ember elnézi a természetet ez ünnepélyes percében, az egyéb eseményeket egy kicsit távolinak, színtelennek érzi. Bizonyos, hogy talmi nagyságok szerencsecsillaga nem tud olyan szépen lehullani, mint a diófalevél. Ha a kormány megbukik, nem koppan olyan

hangulatkeltőén, mint a fáról lepottyanó érett gesztenye - bumm, és a felhasodt zöld tokból kikukkant a pirosló szem. A valuta sem esik olyan elégikusan, olyan magasztos fenséggel, mint az aranyszínű lomb. Aranyszín, narancsszín, barna, vörös.

Szentelj megi engem, régi dolgok csodálatos izzása! Szemtől szemben a természettel, ne is tagadjuk, végtelenül konzervatív érzések támadnak az emberben. Legyen áldott a régi dolgok és örök érvényű szabályok maradandósága. Legyen áldott, ami az emberben nem korszakalkotó és úttörő, nem tegnapi és mai, hanem örök és megváltozhatatlan. Tehát: az ifjúság, az öregség, a pihenés, a szeretet, a jó étel, a hit, a hősiesség, az alvás és néhány más régi és bölcs dolog. Előttetek, tűzszínű erdők, nem sokat ér az én irodalmi tevékenységem, de szemtől szemben állva veletek elégedett vagyok néhány ősz hajszálammal, a fáradtságommal és az erőmmel. Mert minden úgy van rendjén, ahogy öröktől fogva rendeltetett. Arany és zöld, fehér és fekete.

De ami különösen szép októberben: a falvak. Valahogy megejtő kedvesen, játékosan beburkolóztak sárgálló meg pirosló almafáikba, sárga hárs- és gesztenyefáikba. Piros tetők, szürke tetők, fölöttük egy kis kékesen bodorodó füst. Istenem, milyen erős, milyen bizto^ léptekkel halad át a falun az esztendő. Milyen egyszerű, áldott biztonsággal tanyázik ott minden évszak. Nálunk, a városokban, az ember nehezen veszi észre, hogy valami történik, valami változik. Tavasz és nyár, ősz és tél: felvesszük és levetjük a felöltőt, az esernyő a sarokba kerül, kesztyűt húzunk. Ennyi az egész. Nem állítottuk meg az időt, csak egy kicsit valahogy elmostuk a léptei nyomát, öregszünk, de ebben nincsen ritmus. Megint

eltelt egy év az életünkből, de az nem négy évszak volt, csak egy esztendő.

Arany, vörös, kékes, barna. Száraz levelek. A természet hihetetlenül tékozló, hiszen maga formált, csipkézett, fodrozott, rovátkolt minden egyes szép levelet, s most elhajítja, szétszaggatja, összezúzza őket, hogy ismét mindent újrakezdjen. Hogy mindent újrakezdjen. De én, aki nem kezdem újra, én is formálok, csipkézek, fodrozok és rovátkolok minden egyes teleírt papírlapot, s a holnap elhajítja és bezúzza őket. Aztán valaki más kezdi a formálást, csipkézést, rováitkolást. Ez így van rendjén. S az a jó, ami rendjén megy. Zöld, sárga és vörös. Száraz levelek.

Még vannak sárga és lila virágok a mezsgyén, még illatozik a nyirkos földön a karcsú szárú, gyenge pereszkegomba, még piroslik a fákon kései alma. Istenem, ha megöregszem, ha egészen öreg leszek, add meg nekem a virág és a gyümölcs szívós kitartását. Adj nekem sárga és lila virágokat, hadd virágozzam csendes, fényes kis csillagokat; add, hogy életem fája sok kemény piros almát teremjen, amelyek megmaradnak az ablak közt télen át. S amikor már van új termés, amikor már érik a cseresznye, az utolsó almák kivárják ezt; összeasznak persze, de megvárják az új kort, keményen, barnapirosan. Hadd teremjek hát én is egyszer tömör piros almát, amely áttelel, s megmarad az új tavaszig, ámen.

Arany, vörös, tört fényű barna. Köszönöm neked, Uram, a szép utat, amelyet az év folyamán megtettem.

(1922)

10