A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-30 / 40. szám
lelői mondák) hente ki fáradalmait. A környék nagyon sok mondát őriz Béla királyról. A völgy egyik legszebb szik la-alak illata a Túrókő vagy Cukorsüveg. Ennek keletkezéséhez több monda is fűződik. A monda szerint élt valamikor egy juhász, aki senkit nem szeretett, összeférhetetlen természete volt, egy lényhez vonzódott a maga módján, a kutyájához. Egyszer azokban haragjában megverte a kutyáját, s ez elbujdosott. Sokáig kereste a juhász, s egyszer a mély szakadékban tálá'lta meg a tetemét. Attól kezdve nem volt se éjjele, se nappala. Egy javasasszony azt tanácsolta', hogy emeljen a kutyája fölé emléket, s akkor megnyugszik, de magasabb legyen egy toronynál is. A juhász törte a fejét, hogy mit csináljon, nincs neki semmije, csak túrója, de az sok. Ezt kezdte hordani, emelkedett a túróhegy, már a szakadék tetejét is elérte, s egyszercsak az egész kővé vált, fönt a szakadék peremén pedig a juhász. Ma is látni a kővé vált juhászt bötjára támaszkodva, amint lenéz a völgybe. Nem messze a Túrókőtől, a meredek sziklafalon párhuzamos mélyedés látható, mintha szekérnyom lenne. Ez az ördög útja. Vidám történet fűződik hozzá. Mielőtt még a Szádelői-völgy létezett volna, helyén egy hatalmas hegy emelkedett, pontosan a pokol fölött. Ahogy a görög istenek is a földre jártaik házasodni, Belzebúb fiának is kedve szottyant földi asszonyt vinni haza féleségnek. Begyújtott hát a pokolban úgy, hogy a föld megrepedt, a keletkezett nyíláson szépen kikocsizott a fődre. Sikerült is magához való menyecskét találni, összeházasodtak, s a lagzi után levitte az asszonyt a pokolba. Egyszer, amikor az ördögfi látogatóban volt az anyósánál, ez orra kérte őt, hogy vigye le magával földalatti birodalmába, szeretné látni, hol és hogyan el a lánya. Felülitette hát az ördögfi a szekerére s hajtott vele árkon bokron keresztül, arra számítva, hogy csak kirázza anyósát a szekérből. De az csak kapaszkodott jó erősen, tűrte a bukdácsoló utazást. Amikor a szádelői szakadék széléhez értek, az ördög lemutatott a mélybe s így szólít: „No itt a pokol kapuja, menjünk-e öreganyám?" — „Persze, hogy menjünk, vő uram!" — „No hát okkor kapaszkodjék kend!" Azzal közécsapatt a lovaknak és hajrá, le végig a meredek sziklafalon, még ma is látszik az ördög szekerének nyoma. Az anyósnak felette megtetszett veje új birodalma, s bizony ott ragadt a nyakán. Szegény ördögnek most már két asszonnyal volt baja, s hogy legalább néha-néha legyen egy kis nyugalma, csinált a Szádelői-völgy egy elrejtett helyén egy kenyérsütő kemencét, s míg az asszonyok kenyeret sütöttek, nyugodtan pipázhatott odahaza. A kemencét ma is Banyakemence néven ismerik. , FECSÓ PÁL (L. Deneš és Szelley J. (3) felvételei) Gyerekkoromban mindig ilyennek képzeltem a poklot: mindenfelé füst és korom, bordó, lila és vörös lángnyelvek, amelyek között nyávogva, nyüszítve és sercegve égnek az elkárhozott lelkek. Fekete ördögöket is odaképzeltem, akik vasvillákkal böködik a bűnösöket s piszkafákkal szítják-élesztik a tüzet. Azt azonban sosem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer majd egy bordó Zsigulin rohanok be egy ilyen pokolba. N. járási székhely közelében történt az eset. A napot váratlanul sötét, gomolygó füstfelhő takarta el, s vezetőnknek lassítania kellett, mert a szemét irgalmatlanul csípni kezdte a füst. Előbb még azt hittük, valamiféle hadgyakorlat folyik körülöttünk, ahol a katonák könnyfakasztó gránátokat hajigáinak, riadtan pislogtunk egymásra, rémüldözve, nem ront-e ránk valahonnan egy harckocsi, de azután megnyugodtunk. Ez mégiscsak a pokol. Mi viszont nem vagyunk bűnös lelkek. De azért megálltunk. Egyrészt azért, mert fényképészünknek nagyon megtetszettek a csapkodó lángok, másrészt, mint mondottam, gépkocsivezetőnk nem látta az utat. Egy perc múlva motorbiciklin megérkezett a főördög, civilben alighanem agronómus vagy csoportvezető. — Szépen ég! — szóltam hozzá lelkesen és a teljes elismerés hangján. — Szépen — válaszolta kurtán — de mi közük hozzá? — Nem kár ezért a szalmáért? — Ugyan kérem, kinek van erre szüksége. Hiszen ma már a katonák sem alszanak szalmazsákon. — Es takarmányuk van elég? — érdeklődöm bátortalanul és talán illetlenül is, hiszen már egyszer megkérdezte a főördög, hogy mi közöm hozzá. — Ahhoz magának semmi köze! — Annyira rossz ez a szalma, hogy semmire se használható? — kíváncsiskodom tovább, beismerem, eléggé szemtelenül. — Nézze — kiált rám ördögi erélylyel — én nem tudom kik maguk, de nem is érdekel, mi engedélyt, sőt parancsot kaptunk, hogy égessük el ezt a szalmát... — Talán csak a tarlót — vágok közbe határtalan pimaszsággal, gondolom, mert a motorbiciklis arca eltorzul. — Parancsot kaptunk, hogy égessük el és mi teljesítjük ezt a parancsot I — kiáltja dühösen, azután berúgta a motort és faképnél hagy bennünket. Indulnánk tovább, de a fotósunk nincs sehol, eltűnt a nyárvégi pokol valamelyik bugyrában. Keresésére indulok. Jobbra ment, tehát én is felmászok a jobboldali dombra. Csak most látom, milyen hatalmas területen égetik a szalmát. Ha a füstöt néha elsodorja a szél, lelátok a völgybe, ahol apró házak húzódnak meg, azt hiszem, diófák alatt. Csak valami nagyobb vihar ne kerekedjék, fohászkodom, hiszen semmifélé óvintézkedést nem látok. Ellenben végre megpillantom a kollégámat a motorbiciklis Nemtudomki társaságában. Fehér inge már szép lassan feketedik a pernyétől. A lángok szinte körülölelik őket. De a főördög mintha már szelídebb lenne. — Tudja — fordul felém, amikor hozzájuk lépek — ha mi ezt a sok ledőlt szalmát mind fel akarnánk gyűjteni, karácsonyig se végeznénk. Az őszi talajelőkészítő munkát viszont el kell végeznünk. Méghozzá addig, amíg az idő engedi. — Én még emlékszem arra — mondom félénken, mert még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen megszelidült-e —, hogy ebből a járásból tavaly, amikor lényegesen jobb volt a termés, mint az idén, sok szövetkezet és állami gazdaság kénytelen volt Csehországban szalmát vásárolni s onnan hazaszállítani... Benzinnel, vagy olajjal gyújtják fel ezt a szalmát? Ismét méregbe gurul: — Ugyan kérem! Látom, hogy egyáltalán nem ért hozzá. Az egész mindössze húsz fillérbe, azaz egy skatulya gyufába kerüli Lenyűgöző érv, nem mondom. Húsz filléres akció! S munkaerőt, pénzt, gondot, fáradságot takarítanak meg vele, a munkaszervezés felelősségét is nagyvonalúan lerázzák a vállukról. Hogy a járásban még jószerivel üresek a silótornyok, a szénáscsűrökről nem is beszélve, az ugye, kit érdekel. A járási mezőgazdasági igazgatóságot nyilvánvalóan nem, ha engedélyt adott a szalma égetésére, holott jól tudja, hogy csak a gabona gombafertőzése esetén lehet róla szó. Sercegnek a szalmaszálak, mint a pokol elkárhozott lelkei. Még egy utolsó kérdésem lenne a motorbiciklishez, aki nem hajlandó bemutatkozni: — Ha, tegyük fel, fölgyújtanám egyik szalmakazlukat, mit csinálnának velem? Rámnéz ingerülten és kissé tán szomorúan is ‘lehet, hogy mégse ő a főördög? — Tudja jól, hogy megbüntetnék. De most már hagyjanak békén, dolgom van. Egyébként ha kedvük van, eljöhetnek hozzánk szalmát gyűjteni. Mert maeerálni, ugye, legkönnyebb az embert! Köszönés nélkül elrobog, s én elismerem magamban, hogy utolsó mondata jó visszavágás volt. Elindulunk, hiszen nekünk is (más) dolgunk van. ZS. NAGY LAJOS (Prondl Sándor felvétele) 13
