A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-30 / 40. szám

Az élménykifejezés gyakori hang­­súlyozása Fábry kritikáiban ösz­­szefügg a korábbi vatóságiroda­­lom esztétikájával, s lényegében a realizmus követelményével. A lírai realizmust regényekben is „meg­találja" (a személyes élmény hitelessé­ge), a névadásoa-pédig bizonyos ere­detiséget, a dolgoknak valódi nevükön való megnevezését érti, tehát a frázis­tól, a szokványos kifejezéstől való el­térést. Fábry régebbi terminológiájá­nak megváltozása, új szempontok hangsúlyozása azt is jelenti, hogy esz­tétikai nézetei változnak, fejlődnek. Élete utolsó évtizedében leggyakrab­ban az erkölcsi kritériu'mot hangsúlyoz­za, s ezt néha nem a művön belül, ha­nem a mű és alkotó viszonyában is keresi. így pl. Veres János és Gyurcsó költészetében elítéli a „szereplírát", s ezen azt érti, hogy olyasmiről is éne­kelnek, amit maguk személyesen nem tőnek se vegye el a kedvét a további alkotástól. Bábi Tibort erősen kiemeli, a legte­hetségesebbnek tartja e nemzedék köl­tői közül, fő kvalitásának az élmény erősségét tartja, s ez határozottan a realizmus kritériuma. Külön szimpátiát ébreszt a kritikusban az, hogy Bábi költészetében is megtalálja „a tegnapi neuralgikus pont utórezgését... a bur­­zsoá nacionalizmus magyar-némításá­nak" kifejezését, párhuzamosan a ma­­gyai nacionalizmus elítélésével. Hogy ez a kérdés mennyire érzékenyen érin­tette Fábryt, mutatja — A vádlott meg­szólalón kívül — az is, hogy Gyurcsó és Csontos Vilmos költészetéből is első­ként ezt az élményt emeli ki. Az él­mény elsődlegességét Bábi költészeté­ben kissé túlhangsúlyozza: „Az élmény erején dől meg minden. A realitáson." Feltűnő, hogy neki nem rója fel a frá­zisveszélyt sem, pedig ettől az akkori kon ritkán túljutó alkalmi verselést", majd képzavarait és Acfy-utánzatait idézi. A realizmus kritériumát itt — ko­rábbi expresszionizmusát feledve — bi­zonyos közérthetőséghez kapcsolja: „Ha egy költőnél töprengeni kell, mit és miért mondott, akkor a költészet íze, célja és hatása elveszett, a fogal­mazás, a névadás nem sikerült." Ugyanakkor némi fejlődési tendenciát is lát a költő lírájában: „Dénesnek ot} sikerül a névadás, ahol nem kell konst­­iuálni, komponálni, elemeket új vegyü­­letté gyúrni. Utolsó kötetéről azt mon­dottuk: Dénes György konstatáló köl­tő. Néz és lát: megállapít. Természet­nézése tökéletes, és ez nagy költői erény/ Olvassátok el Ősz című versét és velem együtt fejet fogtok hajtani a költő előtt. És van több ilyen verse vagy verssora." Gyurcsó Istvánban Fábry a munkás­költő jelentkezését üdvözli, de rögtön A HARMADVIRÄGZÄS KRITIKUSA éltek át. (Ez aligha lehet a vers mi­nőségét eldöntő kritérium, hiszen a ma­gyar költészetben általában előfordul, vitát kavart például már Petőfi költé­szetével kapcsolatban is.) Ezzel szem­ben későbbi kritikáiban egyre gyak­rabban hangsúlyozza az alkotó fantá­zia fontosságát is, s az Antisematizmus­­ban a költőt már nagyon magányos­nak, az őrszerep megtestesítőjének, prófétának, erkölcsi kinyifatkoztatónak nevezi. Minden persze azt is eredmé­nyezi, hogy kritikáiban ellentmondások is vannak, s fentebb idézett esztétikai általánosításai inkább a világirodalom költészetére, mint a szlovákiai magyar líra első, nagyrészt kezdetleges termé­keire vonatkoznak. Ezt gyakran maga Fábry is észreveszi, és számos későbbi kritikájában korrigálja előző kritikáinak néhány megállapítását. Időrendben Dénes verseskötete útón Gály Olgáé következett: Hajnali őrsé­gen (1953). Fábry szerint a két kötet között „különbség alig adódik. A tárgy­kör és megnyilatkozás majdnem egy: országépítés dicsérete és szépsége, a béke erősítése, a hála és hűség a Szovjet­unió iránt. Az új színt Gálynál a gye­rekihlette anyaversek adják." Majd azt írja, hogy természeti képeinek eredeti­sége bizonyítja költői adottságát. Egé­szében kedvezőbben ítéli meg ezt a kötetet, mint Dénesét, de végső követ­keztetése itt is hasonló: „Gály Olgának ki kell lábolnia a pátosz frázistermő hínárjából." A Harmadvirágzás követ­kező fejezetében Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János Három fiatal költő címmel kiadott közös kötetét elemzi a stószi kritikus. Joggal kifogá­solja, hogy nem három külön verses­füzetben adták ki, mert így egyik sem mondhatja magáénak. Török első hibá­jaként szintén a frázishínárt említi, majd megállapítja: „Nyers, ki nem da­lolt sorok váltakoznak lírai fogalmazás­sal." Feltűnő viszont, hogy Add nekem című versét tartja a legjobbnak, s en­nek bizonyítására prózaion leíró, rag­­rímes sorokat idéz: „Nézd a friss ta­vaszi teret, / a nyüzsgő embereket, / a lüktető új életet, / az égbe törő / gyár­kéményeket, / az iskolákat, / a zöld ve­téseket." Ozsvald Árpádnak egyszerű­ségét, pátosz nélküli őszinteségét di­cséri, de úgy véli, hogy ez könnyen egyhúrúsággá, modorossággá válhat. A kritikus itt nem veszi észre, hogy — hibái ellenére — Bábi mellett Ozsvald e csoport legtehetségesebb költője. Veres Jánosnak a mesterkéltséget, túl­zásai}, az irrealitásokat veti szemére, majd azt, hogy nem érleli ki eléggé elképzelését. Csupán „természetfelvé­teleit" (értsd: természeti képeit) találja kitűnőeknek. Érezhető e bírálatokból, hogy mindenkiről akar valami jót is mondani, tanácsot adni, hogy egy köl­Bábi-versek sem mentesek, amint ez egyebek között a Fábry idézte részle­tekből is kitűnik. A Harmadvirágzás befejező részéből az is kitűnik, hogy Fábry nemcsak kritikus, hanem filozó­fiai szintű gondolkodó is. Szintetikusan kapcsolja egybe a költői névadást a szellem teremtő erejével, az erkölcsi ítélőképességgel és az élménytartalom realizmusával. Főként a rövid, axióma­szerű megállapításai találóak és ma­radandó érvényűek. A Harmadvirágzás folytatásának te­kinthető az ugyancsak a Fáklyában közölt Kevesebb verset — több költé­szetet (1955) című tanulmány. Ezt is rövid, de rendkívül találó megállapítá­sokkal kezdi: „Kezdetben volt, van és lesz a líra. Újnak, kezdetnek, változás­nak, átváltásnak ennyi az azonos kife­jezési formája. A regény: összegezés, megállapodottság, eredmény. A líra: a folyamatban levő, a kialakulatlan, de teremtő köd, a teremtő ige. A költő szava: kristályosító pont, névadás. A szlovákiai magyarság, mely 1918 után került új helyzet elé, ez élménnyel vég­legesen — regény formájában — máig sem készült el, önkifejezési formája a líra volt és maradt.“ Itt kell megje­gyeznünk, hogy Fábry a választott té­mát szívesen „megemelte", jelentősé­gét túlhangsúlyozta: mint itt a regény­nyel szemben a lírát, később, Az igé­nyesség műfajában, a novellát emelte a regény fölé, „a legnehezebb műfaj­nak" nevezve. Újabb esszéjében há­rom költőnk önálló kötetével foglalko­zik: Dénes Györgyével, Gyurcsó Istvá­néval és Veres Jánoséval. Feltűnő konf­­rontálás, hogy it^ általános megállapí­tásaihoz kiváló klasszikus költőktől idéz példákat (Ovidius, Ady, József Attila, Tóth Arpád, Jin Wolker), s ezek mellett marasztalja el a kezdő, regionális ver­seskötetek hibáit. Kritikusunk Dénesről megállapítja, hogy tovább űzi „az ünnepi rigmuso-CSANDA SÁNDOR hozzáteszi, hogy alapvető stílushibák és képzavarok vannak verseiben. Poli­tikai költeményei szerinte gyakran is­kolás jellegűek, frázisosak, néhol pe­dig prózaiak. Mint szinte valamennyi verseskötet bírálatában, itt is elismétli, hogy a költő névadó, s ez szerinte Gyurcsó esetében akkor sikerül, amikor a magyar nemzetiséget diszkriminóló éveket idézi: „Lóg a lábunk, lóg unot­tan, akaratlan. A talpfák fölött ülünk, gyors vagonokban ... Beneš úr akarta és Masaryk Jankó . ..“ Fábry Veres Já­nos új kötetét (Ifjú szivem szerelmével) úgy jellemzi, mint a túláradó optimiz­mus megnyilatkozását: „Rózsaszínben látva mindent, szertelenné válik." Itt is kifogásolja a szerepjátszást, noha in­kább azt kellene kifogásolnia, hogy a költő rosszul játssza szerepeit, de Fáb­ry Horváth Jánostól eltérően és pontat­lanul határozza meg a jelenséget: „A szerepjátszás, a szerepbe-élés tipikus esetével állunk szemben, amikor a köl­tő a maga egyéni életét egészében nem meri, nem tudja, vagy nem akar­ja ugródeszkának használni. Veres Já­nos, önmaga legsajátosabb problémá­ját kikerülve, így hamis kraftmeiereske­­désbe lovalja magát, amiben persze közrejátszik az a megható igyekezet: mindenképpen eggyé válni az egész­séges, dolgozni tudó néppel. Ezért vál­lalja inkább a kaszáló paraszt és a kalapácsot forgató munkás hálás hősi szerepét, mely azonban így végered­ményében őszintelenséget, irrealitást eredményez. A költőnek önmaga fóku­szába kell gyűjteni a világot, és ön­magából kell kisugározni mondaniva­lóját. Ez, ennyi a költészet lényege. Aki elhagyja, mondanivalója hitelron­­tójává válik: verselővé, rigmusfaragó­vá." Fábry a felszabadulás utáni irodal­munkat bemutató kritikáiban helyesen eltalálja a biztató és bíráló kritikusi hangot, amelyre a kezdetnél valóban szükség volt. De itt is feltűnik néhány kritikusi hibája. Gyakran mondatokat, gondolatokat ragad ki csak a műből, s ezekhez fűzi észrevételeit, mondani­valóját. Az idézett részleteket néha nem a legszerencsésebben választja meg. Máskor pedig a szubjektív érté­kelés hibáját látjuk kritikájában, ami­kor saját témáját keresi mások művei­ben. így például idéz egy bizonyos Lé­vai Dezsőtől (azóta ismeretlen szerző) néhány sort a békegalambról: „ötéves kisöcsém galambot rajzol. Fehérre festi a tollát, csőrét pirosra. Kenyeret maj­szol . . . s eléje rakja a morzsát." Erről a kiragadott költői képről azt állítja: „Kész. Ez a négy sor az új szlovákiai magyar versírás legköltőibb, legmara­déktalanabb nyilatkozása." A nyolcak antológiája: a Fiatal szlo­vákiai magyar költők (1958) azonnal felkeltette kritikusunk figyelmét, s az Irodalmi Szemlének írt leveleiben hang­súlyozza, hogy a kötetről feltétlenül szeretne írni: „Egy másik feltétel volt, hogy a fiatal költőkről én írjak. A köny­vet viszont máig sem kaptam meg .. . A hallgatásból és az el nem küldésből azt kell kiéreznem, hogy o fiatol köl­tőkről nekem nem szabad írnom." (1958. XII. 18.) Ezt azonban csak be­teges érzékenysége sugallta neki, mert következő levelében már így írt: „A fia­tal költők antológiáját is csak most kezdem olvasni (közben a Palackposta előszaván dolgozgatok). Kérdés: mi az utolsó terminus az antológia-kritikára?" (1959. I. 14.) Az Ígért recenzión azután hónapokig dolgozott, s végül, 50 lapnyi tanulmány lett belőle. A bevezetésben a líraelméleti fejtegetések mellett azt is megoldja, miért tanúsított ennyire intenzív érdeklődést az antológia iránt: „A jövőről van szó: minden riadás és riasztás a jövőért van!... A vox hu­­mana és a magyar nyelv itteni jövője egyszerre és egyben kapott biztosíté­kot: létbizonylatot! A költészet minde­nekelőtt nyelvfenomén. E konstelláció­ban a fiatalok antológiája többet je­lent egy verskötetnél. Ez a könyv, a lí­ra általános funkciójához híven és a mi regionális helyzetünkben, folyama­tossági láncszem: add tovább." Ez a felfokozott érdeklődés azonban nem akadályozza meg írónkat abban, hogy szigorúan bírálja a zsenge verseket, a világirodalmi példák és a klasszikus idézetek mellett néhány induló költő­ről csupa elmarasztaló megállapításo­kat ír. Új kritérium Fábry értékelő rend­szerében az esszében többször is elő­forduló „a költészet nyelvfenomén", a­­mi bozonyára a zsenielmélettel rokon esztétikai aspektus. A nemzetiségi lírá­ra vonatkoztatva így fejti ki ezt az el­méletet: „A versfordítás legjob esetben is csak utánköltés lehet, újraköltés. A vers nyelvével ál! vagy bukik: a vers nyelvében nagy és utánozhatatlan . . . A szlovákiai magyar költő léte és jövő­je a szlovákiai magyar nyelv sorsától függ: az utódok elődökhöz méltó nyelvhűségétől." Az ilyen esszéisztikusan túlfűtött ér­zelmi megállapítások azután bizonyos egyoldalúsághoz vezetnek. Gyüre Lajos A Tarcaparti fűzfához című költeményét pl. azért dicséri, mert megtalálja ben­ne a nyelvvel és a néppel való azo­nosságot, s azután nem a verset elem­zi, hanem elméleti tételét fejtegeti to­vább: „Az anyanyelv gyökérszükség­let, gyökérnosztalgia, gyökértapadás. Az anyanyelv az elsodródás horgony­biztosítéka. De a költő világot néz és világot lát. A költészet: világszemlélet, és ha a költő hangja — visszhangbiz­tosítón — nem ütközik világhorizontba, akkor elfúl, önzsírjába fullad. Az anya­nyelv csak a világgal egyerő és világ­­korrespondeáló ritmusban leli meg tel­jesebb mondanivalóját — az emberi­ség anyanyelvét — és így visszhang­ját" — állapítja meg valóban eredeti esztétikai sarkigazságként. A továb­biakban Fábry adós marad Gyűre köl­tészetének értékelésével: Balázs Béla emigrációban írt verseit idézgeti a nyelvhűség és a világtudat példájaként, majd J. R. Becher meghatározását. (Folytatjuk) 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom