A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-23 / 39. szám

Következő számunk tartalmából: Neumann János portréja BRANISLAV KOREŇ SZÍNMŰVÉSZRŐL Keszeli Ferenc: SZÍNEK KÖZÖTT VÁLOGATVA AZ ÖRDÖG MEG AZ ANYÓSA (Szádelöi mondák) Zs. Nagy Lajos: EGY FÉLÓRA A POKOLBAN Móser Zoltán: KÉT „SZOMSZÉD" VÁR AZ IPOLY MENTE NÉPI ÉPÍTÉSZETE Címlapunkon E. Mesková, a 24. oldalon Prandl Sándor felvételei A CSEMADOK Központi Bizott­ságának képes hetilapja. Meg­jelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob­chodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS — Ústredná expedí­cia tlače, 884 19 Bratislava, Gott­­waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­kézbesítő. Kéziratokat nem őr­­zünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49;íH1. Nyilvántartási szám: SÜTF'á/46. A foglyok által „halálblokknak" nevezett 11-es számú épület alagsorának egyik vasrácsos cel­laajtaja előtt nő térdepel, összekulcsolt kézzel, lehorgasztott fővel imát mormol. Közben fel-feltekint, és ráncos arcán könnycseppek futnak végig. Ötvenöt év körüli lehet. Vajon kiért mondja most imáját? Apjáért, anyjáért, testvéreiért, vagy cellatársaiért? Vagy azért a négy­millió emberért, akik Auschwitz halál­gyárában pusztultak el? Nem tudom. De látva ezt az asszonyt, a legszíve­sebben én is mellé térdelnék, elrebeg­­nék egy fohászt, ha hinném, hogy ez enyhíthetne az itt elpusztult milliók hozzátartozóinak máig is égető fájdal­mán, hogy szétkergetné Spanyolország­ban, Nyugat-Némelországban és má­sutt az újfasiszták provokációs gyűlé­seit, megállítaná a fegyverkezési haj­szát, kitépné a szivekből a fajgyűlöle­tet .. . A fohász ehhez kevés. Tettekre van szükség. Erre intenek Auschwitz vö­rös virágai . . . Miért nem hagysz már békén, Victor Hugo, és le is, te proli-lángész, József ’Attila, aki ennek a franciának a ver­sét anyanyelvemre átültetted!? „Elpusztult az emberi értelem.” Még itt a krematórium odúajtaján is besurran velem ez a verstöredék-fuval­­lat. töméntelenül sok emlék utal, felfoko­zott formában, hogyan fosztottak meg véres kezű hóhérok milliókat emberi méltóságuktól s végül életüktől is. Miért is jöttem hát ide? Azért, mert amíg be nem léptem a Konzentrations­lager Auschwitz „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) feliratot vi­selő kapuján, nem láttam a kremató­rium gázkemencéit, a „halálblokkot", az „állócellákat", addig egyszerűen nem hittem, nem akartam elhinni, hogy Auschwitz létezett, hogy milliókat kül­dött hidegvérrel a halálba a tábor „parancsnoka", a minden emberi ér­zésből kivetkőzött náci hóhér. Pedig tudtam, hogy Auschwitz történelmi tény, olvastam az innen szabadultak vissza­emlékezéseit, láttam róla filmeket, fény­képeket. És mégsem akartam hinni. Még most is, a saját felvételeimet né­zegetve, a cella előtt imát mormoló nőre gondolva, az a gyermekes és naiv gondolat lesz rajtam úrrá, hogy mind­ez nem igaz, nem lehet igaz. Hogy ezt a haláltábor-kirakat-csúfságot csak valaki unalmában megrendezte és föl­építette az utókornak. Hogy békés vá­rosok pletykáskedvű, fecsegő borbé­lyaitól hordták ide azl a több tonna hajat, nem pedig a táborba érkezésük­kor nyírták le az akkor még mit sem sejtő foglyok millióiról; és most a haj­tömeg egy része az egyik barakkban látható, üveg alatt. Hogy a 348 820 Auschwitz piros virágad „Elpusztult az emberi értelem." Úgy csap belém, mint a költőbe Ba­latonszárszón, hogy egyenesen a ke­rekek borzalmába lökje öt. És most még szikár, csontos arca is rám me­red a „magyar blokk" emléktermében. Radnóti Miklós, Gelléri Andor Endre, Szerb Antal társaságában. Mert az ő halálukért is a fasizmus, a hitleri té­boly a felelős. S ez csak négy név hirtelenjében, akiknek „nevük" volt. De hány névtelen kisember, hány semmi­ről sem tudó, ártatlan zsidó, magyar és görög, orosz és ukrán, német és francia, olasz és lengyel, szlovák és belga, aggastány- és csecsemőarc me­red Auschwitz háromszoros drótkeríté­sei között a tíz- és százmilliónyi ide érkező látogatóra? Akárcsak a meg­számlálhatatlan mennyiségű és fajtá­jú, de mind vörös színben pompázó vi­rág. Azok is azt írják az ablakpárkány­ra, a szögesdrót rozsdájára, a kilin­csekre, a gázkamrák sivár placcára, a „halálfalra” : „Elpusztult az emberi értelem." Farmernadrágos, hosszú hajú, hátizsá­kot cipelő fiatalok mennek előttem. Utánam egy idősebb idegenvezető ma­gyaráz az épp soron levő csoportnak. Rossz az idő, szemerkél az eső, borús, szürke az ég, még nyomasztóbbá té­ve az amúgy is nyomasztó hangulatot. De teli most is a tábor. A parkolóban Európa szinte minden országából lát­ni kocsikat. A kíváncsi tömeg az év minden napján özönlik a városkába, a táborba. Én miért jöttem? — elmélke­­dek magamban Krakkóból jövet az au­tóbuszban. A látvány, a látnivaló miatt? Hiszen még az úton elgázolt fogolyfióka látványától is megborzong­tam, kegyetlen erőszakot, gyilkolást még filmeken, s a tévében, fényképe­ken sem bírok látni. S itt minderre „DANTE POKLA EHHEZ KÉPEST VA LÖSÁGOS VÍGJÁTÉK. NEM OK NÉLKÜL NEVEZIK AUSCHWITZOT HALÁLTÁBORNAK..." (Johann Kremer, SS-orvos) Emlékszobor a moziterem bejáratánál. A moziban félóránként vetítik a tábor leiszabadulása alkalmával készített fil­met. öltözet férfiruhát, a 836 525 öltözet női ruhát, mert rongyosak, összeszakado­­zotlak, kiselejtezték a gyárak, az üzle­tek, az emberek s ha már másra nem, hát itt mutogatni jó lesz. És azt a ren­geteg cipőt, fogkefét, szemüveget, mű­végtagot, borotvapamacsot, kötőtűt is azért hozták ide, mert nincs rá senki­nek szüksége: van szebb, jobb, újabb. Pedig Auschwitz szívszorító valóság, amit később, a nürnbergi törvényszék előtt, 1947. januára 11-én maga Rudolf Höss is bevallott: „...a végsőkig ki­tartottam minden számomra kijelölt he­lyen, s buzgón végrehajtottam minden utasítást, bár a koncentrációs táborok­ban végzett munkán láttam, hogy em­bertelen dolgok történnek ott. . .” ■ ■ ■ . . . Auschwitz még mindig időszerű fel­kiáltójel. Valami olyanra figyelmeztet, amire még nem volt példa az embe­riség történelmében. Volt már az ókor­ban is rabszolgamunka, korbácsolás és gyilkolás. Volt már akkor is robot, kény­szermunka, és a római császárok ké­­nye-kedve szerint végrehajtott öldöklés a cirkuszban: oroszlánokkal lépettek szét embereket — közönség előtt. Vol­tak véres háborúk, lömegmészárlások, de Auschwitz meg a többi, csaknem ezer náci haláltábor nem. E „fényes" század kezdetén az újsá­gok előbb apró betűkkel kezdik írni Adolf Hitler tizedes — korábban festő és mázoló nevét, majd egyre nagyob­bak lesznek a betűk, egyre jobban kö­zeleg az 1938. november 9-ről 10-re virradó „krislályéjszaka", a nevezetes zsidóellenes akció. De ekkor már futó­tűzként terjednek a hitleri agyrémek. Bekövetkezik 1939. szeptember elseje; 4 óra 45 percet mutatnak az órák, ami­kor megindulnak a teuton hordák: a második világégés kezdete. Aztán már feltartóztathatatlanul rohannak az ese-2

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom