A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-16 / 38. szám
ÍGY MÚLIK EL AZ EMBER ÉLETE A fa rázkódott a téli szélben, göcsörtös ágaival a hamuszinű égre mutatott, amely alatt ember bandukolt a rónán. A mezei út két szélére ki volt varrva a hatalmas szántó: jég alatt, hó alatt volt az is. Az ember, Kovács Béla Ignác a falu felé lépdelt. Vállai ütemesen igazodtak a lépésekhez, cserzett arca másabb teleket is megért. Ahogy elhagyta az egyetlen akácfát, megfordult, mintha búcsúzni akart volna tőle. ötvenes férfi volt. Sok évet dolgozott erre, s akkor, azon a késői délutánon véres kézfejjel ballagott hazafelé. Nem gondolt a földre, az errefelé settenkedő árnyékos világra, mely ha változott is, nem az itt élő gazdák miatt változott. A nagy dolgokat inkább érezte, semmint értette az itteni ember. Nem. Nem gondolt ilyesmire. Ha az igazságot akarjuk: semmire sem gondolt. Csak lépdelt ütemesen. Az egész ember benne volt lépéseiben. Bal kezében a furkósbotot tartotta, a jobban a szerencsétlen vadnyulat, s ujjain, kézfején pikkelyekbe száradt a vér. A hó ráfagyott a kabátjára, belevésődött a szövetekbe, lesöpörni nem is lehetett. Miután elérte az Alsó Sort, nagy ívben megkerülte a falut, így nem láthatták terhét. A hó már alábbhagyott, a szél is csendesült, a közeli erdőből, a bozótos lápvidékről közelgett az este. Az ember lehajolt, hóval dörzsölte be kezét. A nyugati felhőket a lemenő nép vérszíne ülte meg, és nagyon közel a horizonthoz lecsepegett a hóra. Az erdőben, a parti fák között fellobogtak az utolsó lángok, de azután elcsendesedett minden; csak a temető felől hallatszott egy fertelmes vonítás. Űjra csönd lett. A3 ember megállt az ajtó előtt, megtisztult kezét a kilincsre tette, de meggondolta magát, és nem lépett be. Eleséget dobott lónak, tehénnek. Elbeszélgetett velük. Cigarettát csavart, körömig szívta, majd megnyúzta az állatot. Este volt már. Tudta: a házba mindenhogyan be kell lépnie. Tudta, ez elől nem me- R nekülhet el. Ráült a jászol végére, ; a repedezett választófalat bámulta. Ez a fal választotta el asszonyától. ! Negyvenötben, amikor őt az utolsó [• öldöklésre vitték, még csak ez az !; épület állott. Itt lakott az asszonya ; az apjával, s hogy később mesélték, egy kisebb hatáskörű bombát a kö- ; zeli határba dobtak, s az épület | mind a négy fala ketté vált, s a könyöknyi réseket rongyokkal tömködték be, hogy valahogy kibírják ; azt a pár napot, míg ő hazajön. Az ' édesapja már aggastyán volt, ereje, r kedve nem maradt a kétkezi munkához. Ahogy idáig jutott gondola- | taival, felállt, összeverte lábait, fáz- í.: tak. Amikor kilépett az udvarra, fel- fi hangzott a kutya vonítása. Félelmetesen, elnyújtottan nyüszített, hogy beléremegett az ember. Belépett a házba, lámpát gyújtott, majd egy kissé visszahúzta a kanó- r; cot. — Hol csavarogtál idáig? — nézett f; rá az asszony. Szemei üresen kopogtak. Nagyon- g nagyon öregnek látszott, s ahogy így elnézte az ijesztőre kopott arcot, maga is belerendült. — A munkámat végeztem ... Hidd | el, a teendőimet... Az asszony elfordította fejét. A férfi leseperte vánkosáról a kihullott hajszálakat, s mielőtt ellépett volna az ágytól, megsimogatta a mellette szundító gyereket. — Kaptam egy nyulat — hazudta íj a férfi —, megcsinálom neked. Attól : majd lábrakapsz... — Az asszony hallgatott. A férfi szenet rakott a tűzre, és I sokáig nézett az éledező lángokba. Ha ordítottak volna vele, megszo- j rongatták volna, a ruhájánál fogva megráncigálták volna ... De a csönd, az óriás-hallgatás még ettől is rettenetesebb volt. Ezerszer elviselhetetlenebb .. . Az asszony elfordulva feküdt. I Lassan, tompán távolodott tőle a • világ. Távolodott a fal, az ajtó, I a behajló-tántorgó mennyezet. Távolodott a párna, s úgy tűnt, hogy a ; kézfeje is egyre messzebbre esett. Mint egy aprócska csecsemő, bukott ŕ ki a párnahegy mögül, mint egy • összezsugorodott, élettelen csecse- i mő ... XXX — Te! — jött haza minap az asz- j; szony. — Ignác! Hallod? Mit babrálsz abban a szobában?... Gyeremár ki!... — No, mi az? ... — Mivel babráltál? — nézett rá a még mindig nagyon fiatal felesége. Mindössze harmincegy éves volt. 8 — A kályhát igazítottam be. A Iá- Jj bam már havat érez... — mondta Kovács Béla Ignác. — Te, a Sókyék odaadják az ólu- 1 kát. A tyúkólat... Fizetség nél- Íj kül... — Minden nélkül? ... — A nyári hajszára adják rá- g adásnak ... Csak egy kikötéssel... !■■ — Éspedig? ... — Ha jövőre elvállaljuk a két táb- i VAJKAI MIKLÓS la kukoricát... Persze, a részesedés íj épp úgy, mint az idén ... — Ez már beszéd — derült fel a jj férfi. — Ez már beszéd a jónehézsé- j git!... Délután mentek érte, sötétedés j. előtt. Kapkodtak, míg a lovasszekér- | re föltették, s az asszonyának egy tj kiálló szög felhasította a tenyerét. | — Mert te mindig oda nyulkálsz, jjj ahová nem kell!.. . — kiabált a fér- jj fi. — Sosem tudod a módját a teen- | dőknek, hogy az isten tenne akár- .*■ hová!... Egész este ezen civódtak. A férfi csak nem akart elhallgat- j ni, s az asszony meg nem hagyta g magát. Reggelre megdagadt az asszony jsj keze, estére már nagyon rosszul !: volt. Jajgatott, fájdította. Másnapra | megkékültek az ujjai, de a férfi nem engedte orvoshoz: — A pénzt!... A pénzt szórnád j a buszra, mi! ?... Az ember bele- R csikkad a munkába, ez meg csak szórná minden szíre-szóra a kereset- 1 jit.. • Meggyógyul az orvos nélkül is ... ■; Máskor is volt már így ... — Megdöglök, te marha! — visí- | tott az asszony. — Megdöglök nem ;; érted!?... A kisfiú ott sírdogált körülöttük, j — öreganyádat, te féleszű!... Tu- j dód mi az a halál?... Tudod, hogy j mi az?!... Azt hiszed, olyan könnyű meghalni!? ... xxx A férfi felállt. Felöltötte kabátját, kalapot tett a fejére. Indulóban volt már, de a felesége felült az ágyban. Kuszáit, fakó haja arcára-vállára omlott. Fénytelen, üres szemei megnyikordultak, ahogy a férfire emel- íj te. Megfogta ép kezét asszonyának, jj — A gyerekre majd jobban vi- | gyázz... — motyogta az asszony. A piroskockás konyhakövet nézte. íi A házat építették: minden munkában segédkezett. A férje sem volt ji mai gyerek, így hát együtt fáradoztak. Együtt izzadtak minden tégláért. ötvenháromban fejezték be, s annak már hét esztendeje. És most... és most el kellett búcsúznia... El a falaktól, amelyekben ott búvott a keze nyoma, ott a lehellete, izzadtsága, álmatlan éjjeleinek tucatszáma ... El kellett búcsúznia a gyerektől, a férjétől... — A gyerekre majd jobban vigyázz ... — mondta ki újra a kérést. Most már senkire sem nézett. Átkozni nem átkozhatott senkit, hiszen maga is hibás volt. Ott volt a ló, befoghatott volna. Abrakot dobott volna a kocsialjba, mint annyi más esetben a tizenkét év leforgása alatt. A tejcsarnok kocsijával is mehe- f tett volna, hiszen naponta járt Somorjába. Vagy esetleg a falu négyöt gazdájával: Kis Tóth Bélával, Horka Sándorral, vagy a többiekkel. Mennyi, mennyi elszalasztott lehetőség ... Uramisten, mennyi lehetőség! ... A férfi most emelte rá tán legelőször tekintetét. Szája megmozdult, de csak jóval később tudta kimondani, amit akart. Az asszony addigra már visszadőlt a püffedt párnák közé, szemeit | behunyta, úgy hallotta: — Bolondokat beszélsz, Mari... Arcán érezte az ismerős simítást, p — Én most elmegyek, mentőautót, |j orvost hozok, a világot leszedem, csak gyógyulj meg nekem!... Csak gyógyulj meg!. .. Kilépett az udvarra. Vénséges vén csönd, fülledt levegő fogadta. Havazott. Mintha az ég és a felhőtömeg lejjebb vonult volna. Mintha kiszorították volna a levegőt, a nagy üzekedésben. Botorkált a kertek alatt. Bakan- § csába befolyott a hó. A Kistelek j utca sarkán megállt, rágyújtott és | csak azután keltette fel a postást. — Ki nem jönnek... — mondta az öreg. De azért zokszó nélkül lépett ki a télbe, a téli világba. — Ki kell, hogy jöjjenek, mert a feleségem... A feleségem vérmérgezésben fekszik odahaza!... A temető felől felnyüszített a kutya, s az ijesztő hang végigfurakodott az utcán, falakhoz, ablakokhoz ütődve pottyant a párnapuha hóra. Megborzongtak mind a ketten. — Vérmérgezésben... Érti!?... — Magukat csak föl kéne akasztani !... Kifektetni egymás mellé a hóra!... A keserves jóanyját, hát milyen emberek maguk!?... — kiabált a postás. — Milyen emberek!?... És mi az úristennek jöttek a világra, ha csak rosszat tudnak ja tenni?!... Ha csak rosszat a testvé- R rüknek, asszonyuknak, gyereküknek, í felebarátjuknak ... Hát minek jöt- | tek a világra, mi a keserves isten- S nek???... Kissé visszafogta a hangját, úgy R mondta: — Tán nem emlékszem arra, hogy hogyan ment el az édesanyja?... Azt hiszi, hogy nem tudom? ... De j> most az egyszer csúnyán megjárja! — emelte fel vaskos kézfejét. — Ha meghal a felesége... ha meghal az a gyönyörű asszony... én magam ;■ vitetem el!... Ha a lábamat kell lejárnom, akkor is becsukatom!... Ha eszemet, erőmet veszik, akkor is!... Kinyitotta a postaépületet. Nem | nézett a parasztemberre, úgy szólott hozzá: — Aztán mit mondjak? ... — Hogy nagyon odavan . .. — Hol várja a mentőautót? ... — A templomnál... A hóban aligha lehetett volna tovább menni. A postás bement a fülkébe, sokáig telefonált. Kovács Béla Ignác pénzt rakott a kisablak pultjára, majd elindult a magányos templom irányába. Lassan, szemlesütve ballagott. XXX Egy évvel ezelőtt erdei munkán Ij volt a szövetkezettől. Azt mondták, van pénz a dologban. Fát fuvaroztak, hetekig eltartott. Volt vagy négyszáz ölre való, lehetett bőven rakodni. — Siessünk!... — nógatta traktorosát, aki a pótkocsi tetején dolgozott. És ő adogatta fel a dögnehéz!.! fákat. — Gyerünk, gyerünk, mert más-1 képpen nem visszük semmire!... Egy súlyosabb fával azután lepeckelte a kocsit-rakó fiút. Az egyik végét már feladta, a másik végét fi tolta volna felfelé, de valahol derék- ! ban elakadt, s már jött is vissza,•: zuhant lefelé, zuhant, káprázatosán, R hogy beleszédült az ember, és alat- ľ ta ... alatta volt a fiatalember ... De akkor óriási szerencséjük volt, mert a rönk keresztbevágódva repült s elakadt a pótkocsi szélében és a jóval magasabb farakásban. A legényért hajolt. A földön hevert, arca egy vér volt, nem lélegzett. Kiszorult belőle a levegő. Hát... Csak ennyi baj történt. XXX Megállt a templom előtt: — Akkor az volt, most meg ez... — gondolta. — A sors kioszt jót, rosszat. A közeli temetőnél újra felnyüszített a kutya. Kígyónyi hangja ott tekeredett az aprócska téren, melyet csak néhány ház alkotott. Az ember fázósan toporgott a hóesésben ... 10
