A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-09 / 37. szám

ft

CSURKA ISTVÁN:

...

HÁZUNK

FI

IA

Mustos Imre, fiatalnak mondható magyar értelmiségi 1967. július 24-én megszökött az egyik vidéki elmegyógyintézetből. Orvosai, az intézet vezetői néhány óra múlva már pontosan tudtak szökése tényéről és körülményeiről, de nem tettek semmit visszahozatala érdekében, magyarán szólva, futni hagyták. Két okból pedig. Először is tudva tudták, hogy Mustos Imre Pestre szökik fel, hiszen elmebajának kifejlődése éppen abból a tényből származott, hogy vidéken kellett élnie, hogy neki mint fiatal magyar értelmiséginek nem sikerült felkerülnie a fővárosba — mint normálisnak. Az elmeorvosok, akik maguk is nyomasztónak találták vidéki létezésüket és szerettek volna felkerülni Budapestre, bosszú gyanánt szabadították rá tehát Mustos Imrét a fővárosra, „egy bolonddal több vagy kevesebb, édes mindegy, és fel sem tűnik" — felkiáltással. A másik ok és szempont, amiért futni hagyták, szigorúan orvosi és tudományos jellegű volt: Mustos Imre rögeszmés

elmebaja ugyanis igen alkalmasnak látszott egy újszerű kísérletre: javul-e, romlik-e állapota, ha beilleszkedik a normális emberek társadalmába. Az intézetben alkalmazott munkaterápia ugyanis nem segített szegény Mustos Imrén, mert vidéki munka volt. Hátha Pest meggyógyítja.

A beilleszkedés a főváros életébe Mustos Imrének fényesen és egy csapásra sikerült: röviddel felérkezése

után már kényelmes, jól fizetett és neki való, szakképzettségének megfelelő állást is kapott az egyik akadémiai intézetnél. Szórakozásszociológióval kellett foglalkoznia. Kik, hányán és miért járnak színházba, moziba, focimeccsre és uszodába. Statisztikákat kellett készítenie és készíttetnie, és ezeket gondosan elemezni, időt álló következtetéseket kellett megalkotnia mind a szórakozás, mind a szórakoztatás színvonalára vonatkozólag, Eleinte albérletben lakott, de idővel, ahogy a munkája végzése közben egyre tágult ismeretségi köre, sikerült egy jópofa szövetkezeti lakásra szert tennie és már az újranősülés - előző felesége gáládul elhagyta, amikor beszállították a bolondokházába - gondolatával is foglalkozott, persze csa,k óvatosan és titkosan, nehogy emiatt lelepleződjék.

Mindez így előadva természetesen légből kapottnak és célzatosan szatirikusnak hat, mintha bizony Budapesten semmi sem gátolná a hülyék érvényesülését. Ez azonban nem így van. Először si sok minden gátolja, másodszor pedig nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Mustos Imre elmebaja egy módfelett sajátságos eset volt: Mustos Imre hajszálra normálisnak látszott. Munkáját tökéletesen ellátta, a társas érintkezésben tapintatos és következetes, tökéletesen tisztában volt a saját lehetőségeivel és határaival.

Magát a kalamajkát is egy ugyancsak épeszű, egészséges emberre valló körülmény okozta: Mustos Imre komolyan vette a munkáját. Szórakozásszociológiai felmérései soránt azt tapasztalta', hogy a főváros közönségének szórakozási intenzitásgörbéje lefelé konyul.

Az index is egyre csökken. Unalom, tespedés, érdektelenség. Ezek a kifejezések kezdtek felhalmozódni a tanulmányaiban, melyeket házi használatra készített feletteseinek, továbbelemzés céljából. Felettesei minden alkalommal részletesen tovább elemezték dolgozatait és ezeket a szavakat kihúzták belőle, az indexeket pedig feljavították. Mustos azonban nem tért meg, rendületlenül bombázta őket valószerű, pontos adatokon alapuló felméréseivel és az ezekből fakadó, sötétnek mondható következtetéseivel. Később már - években beszélhetünk - minden dolgozata így végződött: „A helyzeten sürgősen változtatni kell." Aláírás: Mustos Imre

tud. kút. Csakhogy ennek az égvilágon semmi következménye nem lett, minden maradt a régiben, s Mustos Imre kezdte rosszul érezni magát.

Erőt vett hát magán, egy hétre abbahagyta hivatali munkáját, és saját magát, a saját életét tette elemzés tárgyává. Egy hétig csak magával foglalkozott. Minden rendelkezésére álló adatot összeírt, mindent, amit tudott magáról, s gondos, szakszerű munkával kielemezte önmagát. Az eredmény lehangoló volt. Kiderült, hogy ha így folytatja, nemcsak hogy lelepleződik, de még az önmagába vetett és mostanáig pislákoló hitét is elveszti, s ha visszakerül az elmegyógyintézetbe, többé nem szökik meg. Az elemzés mindössze egyetlen kivezető utat jelzett, igaz, csak homályosan és bizonytalanul: Mustos Imre rádöbbent, hogy neki sürgősen valami önmagához méltó tettet kell végrehajtania. Elkezdeni, elindítani, kitalálni valami olyan dolgot, ami másnak, normálisnak eszébe sem juthat. Az elemzés azt mutatta, hogy neki most már meg kell harcolnia a harcát, el kell érnie, hogy bolondnak tartsák, különben ő maga összeomlik, ő ismeri be magáról a szomorú igazságot, és az végzetes. Éppen ezen a héten nagy termelési értekezletet tartottak az intézetben. Ezen, mindenki megrökönyödésére, a vitaindító beszámoló elhangzása után Mustos Imre rögvest szólásra jelentkezett, s egy olyan parázs témát hajított bele az értekezlet dögunalmába, hogy akarva, akaratlan végig főszereplője maradt az értekezletnek. Mit akart Mustos Imre? Egyszerűen azt, hogy tartsák egy kicsit bolondnak. Nem sikerült elérnie.

Az ötlet egy néhány nappal korábbi élményből született. Vasárnap lévén,

éppen futballszociológiai vizsgálatot végzett az egyik fővárosi pályán, ahol éppen egy úgynevezett rangadómérkőzést játszottak. Éppen, amikor a nézők megszámolásónak számára alapvető fontosságú műveletét elvégezte, vagyis

az első félidő harmadik percében, s amikor már éppen arra gondolt, hogy elvégzi az ellenőrző felmérést is, azaz visszafele is elszámol ötszáztizenháromig, hogy minden bizonytalankodást

kiszűrve cáfolhassa majd a hétfői újságok több ezer nézőről szóló jelentéseit, a pólyán egy megszokott, de a szokásosnál mégis durvábban végrehajtott esemény történt: az egyik játékos fellökte, szinte felöklelte a másik

csapat kapusát. A közönség felhördült, és az ötszáztizenharmadik néző, akinek arcára Mustos Imre mutatóujja éppen rá volt szegezve, tekintetével együtt természetesen, azt a meglepő, de mégis szinte véleményerejű megjegyzést tette a felháborító esetre, hogy: Bikaviadal.

Ettől Mustos Imrének valahogyan odaragadt ró a mutatóujja és a tekintete, és nem ugrott vissza az ötszáztizenkettedik nézőre, majd az ötszáztizenegyedikre. Nem tudott ugyanis megszabadulni attól a képzettársítástól, hogy ha itt most bikaviadal folyna valóban, akkor neki az ötszáztizenharmadik nézőről most nem visszafelé kellene számolnia, hanem előre. Sokáig csak előre. Esetleg tele lenne az aréna.

Nos, ez az emlék buggyant fel most o termelési értekezlet unalmában Mustos Imrében. Ahogy aztán előadta az egészet, az már szükségképpen következett a körülményekből. Először is az egész magyar szórakoztatásszociológia válságáról, majd ezzel kapcsolatosan az egész magyar szórakoztatás válságáról kezdett beszélni. Előadta azt a koncepcióját, miszerint nem is lehet egészséges

az a szórakozásszociológia, amelyik beteg szórakozást vizsgál. Megkockáztatta azt az igen merész állítást, hogy az egész magyar nép unatkozik. Ebben persze tévedett és túlzott, mert például amint ezt kimondta, ott az értekezleten már senki nem unatkozott.

Az osztályvezető azonban, látva a feszült érdeklődést és a fiatalabb munkatársak szemében a cinkos egyetértést és az anarchikus lázadásra való készséget, bele akarta fojtani a szót Mustosba, mondván, hogy mindez felelőtlen demogógia, úgynevezett konkrét javaslatok, az úgynevezett kivezető út felvázolása nélkül. Mustos azonban nem ijedt meg. Ne szórakozásszociológiával foglalkozzék az intézet, javasolta nyomban, hanem magát a szórakozást gyógyítsa meg. Az osztályvezető rá rivollt:- Konkrétan, Mustos elvtárs!

Mustosnak a szeme sem rebbent:- Konkrétan a magyar bikaviadal bevezetésére gondolok, osztályvezető elvtárs - mondta határozottan, magabiztosan, óriási felkészültséget és megfontoltságot éreztetve ezzel a határozottsággal.

Az osztályvezető megrettent. El sem tudta képzelni, hogy Mustosnak ilyesmi magától eszébe juthat, hogy ennek a javaslatnak a megtételére semmilyen felsőbb szervtől vagy felsőbb beosztású személyiségtől nem kapott utasítást, egyszóval, hogy senki nem áll a háta mögött. Pillanatnyi habozás után azonban magára talált és feltette Mustosnak a mindent megvilágító keresztkérdést, mely keresztkérdéssel mór oly sok hasonló, sejtelmes és első pillanatban felülről támogatottnak látszó,- ifjúi javaslat vitorlájából sikerült kifognia a szelet.- Kísérleti bikaviadalra gondol, Mustos elvtárs? - Ha ugyanis erre Mustos igennel válaszol, és csillog a szeme, akkor az egészet el lehet söpörni. Ami ugyanis „kísérleti", az az osztályvezető tapasztalatai szerint alulról indul ki, az ifjúsági, az egy elszánt lélekből pattan ki, azt csak egy, vagy csak egy-két lelkes egyén óhajtja, azt el lehet söpörni, sőt, tanácsos elsöpörni.

Mustos azonban kerek perec visszautasította a kísérletiséget, mint értelmetlenséget, és alapos előtanulmányokat sejtetve magyarázta meg, hogy a bikaviadal a természeténél fogva nem is lehet kísérleti. Hogyan? - tette fel a kérdést —, ökrökkel talán?

Szegény Mustos! Naná, hogy nem sejtette, micsoda zuhatagot szabadított a saját nyakába ezzel a szellemesnek látszó, de voltaképp léha visszavágással: rövidesen kinevezték ugyanis -nem ezen az értekezleten, hanem hónapokig tartó huzavona, de a történelem szempontjából mégiscsak rövidnek nevezhető idő múltán - az intézet keretében működő szórakozásfelújító stúdió vezetőjévé, azzal a határozott kutatási feladattal, hogy a jövendő magyar bikaviadalt elméletileg alapozza meg, és a gyakorlati előkészítésnek határozott irányelveket adjon a kezébe.

Hogyan lehet a legolcsóbban és a legkisebb kockázattal megvalósítani a magyar bikaviadalt? Szegény Mustos állandóan az ökörproblematikábo ütközött.

Egyéni élete azonban biztatóan alakult. Lelki válsága megszűnt. Még ott az értekezlet után megkapta mosolygó kollégáitól azokat a barátságos hátbaveregetéseket, egy-egy „bolond vagy te,

Mustos" kíséretében, melyekre annyira nagy szüksége volt, s amelyek megnyugvással töltötték el. „Most már nem kerülök vissza soha" - gondolta. De mi legyen a bikaviadallal? Kinevezése után egyre kevésbé érdekelte. A zsúfolt és őrjöngő aréna távolabbra került, mint valaha.

A bikaviadal ügye ugyanis belekerült a köztudatba. Kis színesekkel kezdődött, azaz apró, hejretyutyutyúsan előadott cikkecskékkel, melyek arról tudósították a nyájas olvasót, hogy él, mozog és szervez már „a magyar bikaviadal apostola". Mustos Imre, természetesen. Majd tárgyilagosságra törekvő riportok jelentek meg a stúdió munkájáról, majd Mustos Imre a televízió széles nyilvánossága előtt is vázolhatta elképzeléseit egy újítókról és szenvedélyes őrültekről szóló dokumentumműsorban. Ezután országos vitát indított az egyik napilap „Milyen legyen a magyar bikaviadal?" címen, egy másik, ellenlábas napilap pedig arról, hogy legyen-e egyáltalán, kisebb példányszámú, képes és nem képes hetilapokban pedig az értelmiség képviselői vitatkoztak arról, van-e talaja nálunk a bikaviadalnak. Az irodalmi értelmiség természetesen ebben a kérdésben is két táborra szakadt, álurbánusokra és álnépiesekre, az utóbbiak Toldi Miklós példájára hivatkoztak és elutasították a bikaviadalt, mint a magyar alkattól idegen dolgot, mondván, hogy egy magyar, egy Toldi-ivadék nem ugrabugrál a bika előtt mint egy pojáca, nem táncol és nem sikkeskedik a szarvak előtt, hanem egyszerűen megfogja őket és térdre kényszeríti a bősz állatot. A másik táborban megkérdőjelezték az egész Toldi-históriót, s a bikában mint olyanban, szimbólumot véltek felfedezni, a nemzeti gőg szimbólumát, amivel már csak azért is tanácsos lenne még egyszer szembenézni, hogy szembenézzünk vele - állították s abban reménykedtek, hogy a magyar torreádor soha nem lesz képes legyőzni a magyar bikát, s ebből kiderül, hogy még mindig a népies gondolkozás a legnagyobb rákfenéje a szellemi életnek.

Mustos minden tárgyba vágó írást, cikket, reflexiót elolvasott, ezt oz urbános okoskodást kivéve mindegyiket meg is értette, s katalogizálta is. Más-más dossziéban kezelte az ellenvéleményeket és a jövaslatokat, a névteleneket és teljes névvel, címmel küldött leveleket. Legnagyobb becsben azok a levelek álltak előtte, melyeknek küldője egyenesen őrültnek nevezte őt, s zárt intézeti kezelését javasolta. Az ügyet azonban a nyilvános vita egy tapodtat sem vitte előre, még a leendő aréna helyének a kijelölésére sem vállalkozott egyetlen felelős személy, egyetlen társadalmi vagy állami szerv sem. Ellenben Mustos napjai rendkívül zsúfoltakká váltak. Ankétakra járt. Hónapszámra nem volt egyetlen szabad estéje, hol egy torreádor-ankét, hogy egy pikadorankét, hol egy bika-ankét szakadt a nyakába. Mi történt egy-egy ilyen ankéton? Semmi. Mustos minden este vázolta hallgatóinak, hogyan képzeli el ő a magyar bikaviadalt, és hogy hol tart a szervezés, felvette a tiszteletdíjat és válaszolt a kérdésekre. Egyetlenegy ankét-meghívást sem utasított vissza, még annak a vidéki elmegyógyintézetnek a meghívását sem, ahonnan megszökött volt annak idején.

Mustos remegő inakkal lépte át a kaput, de félelme hamar elszállt, mert melegen fogadták. Egykori kezelőorvosa, mint az alma materből kirepült és a magyar életben dicsőséges pályát befutott fénylő csillagot, mint az intézet dicsőségét öregbítő elszakadt "házunkfiát" ünnepelte bevezetőjében. Mustost csupán az zavarta, hogy itt még a szokásosnál is nagyobb figyelem kísérte előadását.

10