A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-09 / 37. szám
ZS. NAGY LAJOS: Wars és környéke Könözsi István felvétele I. Hű, a nem jóját! Ha én ezt tudom! Hogy a költészetből nem lehet megélni! Azt a jónemjét ennek a kutya világnak! Miből lehet megélni akkor, kérdezem én. Munkából meg muzsikából. Mit csináljon hát a költő, ha rágja öt a múzsa? Menjen el kondásnak? Makkoltasson disznókat a karikási erdőben? Álljon a vizek partján, mint Nepomuki Szent János, és hegedüzzön a halaknak? Hohó, nem oda Buda! Mert a verset igénylik. A szerkesztőségek, kritikusok. Mert ha költőnek nem is, költészetnek tennie kell. Szép, angyalhajú, molett költészetnek, még itt, a mi tájainkon is. Csakhogy akkor tessék fizetni a költőknek, ne kelljen beállniok a cigány- vagy beatzenekarba I Különben a versre az Olvasó is igényt tart, csak még nem tudja. Ha verset olvasok Nékije, mindig az orromat nézi, mely kékül, pirosul meg bordóul a bortul. Igenis, többen igénylik a verset, lőleg a Zsélyi-léléket (óh, áldott legyen az én szerénységem!), amelyek nem tejfölösek, túrósak, hanem fűszeresek, borsosak, paprikásak. Ezt a kritikusaim is megírták, szerkesztő úr, tessék csak utánanézni, belélapozni azokba a kritikákba, tessék elmenni Budapestre, a Széchenyi Könyvtárba, a British Museumba, a Tretyakov Galériába, tessék felmászni a lilagóriára, a pisai lerdetoronyba, s utánanézni I Ezért, meg azért is, mert odakint esik az eső, mert a múzsa, egy nagy légybe bújván, úgy, hogy még a tunikája csücske se látszik, itt zümmög a szobámban, nem megyek el nyárimikulásnak a zsélyi kukoricásba, hanem megfogom azt a legyet: verset Írok. II. Hm. Verset, de minőt? Érthetőt, vagy érthetetlent? Ha érthetőt, nem biztos, hogy közük, ha érthetetlent, akkor se biztos. Egyre megy. Gondoljunk az Utókorra! Tehát tudja meg a dicső, vagy dicstelen Utókor, hogy a csalogányok éjjel, esőben is énekelnek. Utókor, tessék csodálkozni! Lesz is csodálkozás, tudom, különösen ha akkor már nem lesznek csalogányok. Es lám, ezt én sem tudtam, hogy esőben is. Valahol itt, a nagydiófán, az ablakom fölött csattogtak hajnalig. Erre ébredtem, ezért feküdtem szinezüstben, fényes derűben, noha odakint locsi-pocsi-pocsétás idő van. De a légy a legbutább élőlény a világon, a legbutább embertől is butább. Ostobább, mint egy buta vers, mert buta vers nincs is, de ez a légy beröpült a nyitott ablakon, és most nem tud kimenni. Miattam itt is maradhatna, de bzű-ű, bzű! aztán puli, neki az ablaküvegnek. Macska kisasszony, aki szintén bejött utána, üldözi. íróasztalra lel! Padlóra le! Hasalj! Mintha egy láthatatlan macskaőrmester vezényelne neki, mintha macskáéknál a kisasszonyok is hadkötelesek lennének. Állapítsa meg a mélyen tisztelt Utókor, lehet itt szabályos, szép, zökkenetlen (érthetetlen vagy érthető) verset Írni? Nem lehet, állapítom meg én. Megfogom a legyet, Kidobom a macskát. Miaú! III. Hű, a nem jóját, mekkora légy! Az imént még sokkal kisebbnek láttam. Szinte csak a zümmögése látszott. Most meg alig bírom tartani. S milyen szemérmetlen! Úgy kaparássza a tenyerem, mint egy sárló, külvárosi rüfke. No nem, paráználkodni azért nem fogunk! Kimegyek, kiviszem a kaparászó legyet, leiébresztem a fekete rigót, nyújtom neki, egye meg! A bolond légy (kiderült, hogy him), lelugrik a rigóra s meghágja őt. Erre rengeteg feketerigó gyújt nászidalra. Tessék elképzelni! Utókor! Tessék ilyen ricsajban verset írni! IV. Ha elkezdtem, befejezem. Tessék megnézni, szerkesztő elvtárs, ezt a költeményt: milyen világos, áttekinthető, tagolt, milyen ironikus. Groteszk. Sőt grotex, ahogy egy Olvasóm a minap mondotta volt. Ugye, mondottam én is vola, hogy az Olvasó is igényli paprikás-borsos, szép költészetemet, de még nem tudja, mert egyre csak orrom piros végit nézegeti Ökelme. Tehát: ha a versem hevenyészett, majd megeszi az enyészet. Ezt azért mondom, hogy rim is legyen ebben a költeményben, ne csak világosság, meg paprika . . . I Továbbá: nehogy a szerkesztő elvtárs egye meg, tegye félre. Kérem, szerkesztő elvtárs, ne játssza itt nekem az enyészetet, se az Utókort! Számolja meg a sorokat, mérje meg, hány lóerős ez a velős költemény (Íme, egy újabb rim!), kérem, szabja meg a sordijat, számolja ki a tiszteletdíjat... I Mert én nem vagyok se nyárimikulás se Nepomuki Szent János, se karikásos, karikási kondás! Kérem az előleget!
