A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-02 / 36. szám
^■^ylőször ültem szemtől-szemben sajtóértekezleten olyan emberrel, aki félelemből, illetve az ellenséges propaganda hatására 1953-ban elhagyta hazáját. A neve Jozef Dano. Születésének helye Nyitra. Születésének éve 1928. Középiskolát végzett, aztán a gépiparban dolgozott, és huszonöt éves fejjel úgy látta, hogy nincs igaza és érvénye a közmondásnak: Mindenütt jó, de legjobb otthon. Törvénybe ütköző módon elhagyta szülővárosát, szülőföldjét, a Zoboralját, gyermek- és ifjú éveinek leggyönyörűbb tájait. Elment világot látni, szerencsét próbálni arra, amerre a nap is nyugodni tér, amerre szivárványosabbnak tűnt szemében az ég, ahol a szerencsés csillagzat alatt született ember egyik napról a másikra meggazdagodhat. 1953-ban látott neki a világnak, abban az évben, amikor én a Magyar Pedagógiai Főiskola másodéves hallgatója voltam, s főiskolásként akkor P u'h[?<,?DGI,*HU N ll*iou ííí 1» futllí ÜiPUHt V BUOOVtPÍ hoívmuTt) lotuiujitMj iPotoUani Jozef Dano beszámol a sajtóértekezleten életének huszonöt évéről A szü lő fö ld már második éve dolgoztam az Új Szó szerkesztőségében. Jártam az országot, a falvakat, s ellentétben Jozef Danoval huszonkét éves fejjel én azt tapasztaltam, hogy az országban mindenütt nagy a teremtő igyekezet. A munkáshatalom ötödik esztendejében talán ötödször szállították le bizonyos áruk kiskereskedelmi árát, s számos új üzem épült fel Szlovákiában. Már nem emlékszem, hányadik duzzasztógát készült el a Vágón, s arról sem tudnék megbízhatóan számot adni, hogyan történt a teljesen ingyenes gyógykezelés bevezetése, az ingyenes oktatás megszervezése, az idős embereket megtisztelő, átfogó gondoskodás stb. 1953-ban akármerre indultam el az országba, mindenünnen azt jelentettem, mert az volt az igaz, hogy a nép érzi, sőt tudja, hogy övé lett az ország, magának építi. Ki gondolt arra, hogy akadnak olyanok, akiknek nem tetszett a lázas igyekezet, vagy engedtek a nyugati propaganda csábításának? Ezért hatott rám rendkívül furcsán Jozef Dano a váratlan megjelenésével, ötvenháromig velünk volt, köztünk élt, aztán egy napon kivált a sorból, letért az útról, ment Ausztriába, onnan tovább Nyugat-Németországba, s úgy ment, hogy egyszer nem nézett vissza, egyszer nem fordult arra, ahonnan elindult. Sem látni, sem elképzelni nem akarta szülővárosa fekvését, az ég kékjébe emelkedő Zobor csúcsát, az ismert nyitrai utcákat, a folyópartot. Nem volt könnyű menni, lépni arra, nyugat felé. Mert mintha az egész várost, a Zobort, az egész nagy szülőföldet akasztották volna utána, egyre rettenetesebb volt a teher, amit cipelnie kellett, egyre félelmetesebb volt a felismerés, amely szerint minél jobban eltávolodsz a szülőföldedtől, annál inkább közelebb kerülsz hozzá. Úgy vonult át Ausztrián, mint egy eltévedt madár, s Frankfurtban már amerikai raktárakat őrzött, majd egy üzemanyagtöltő állomáson állapodott meg. Sehol nem volt jó, sehol nem találta a helyét. Nem volt elégedett. Nem is lehetett az, hiszen még egészen közelinek érezte az otthont, hallani vélte a legközelebbi hozzátartozók hangját, s néha olyan érzése támadt, hogy ha kinyújtja a karját, újjaival megérintheti a Zobor méltóságteljes ormát. Nagyon egyedül volt, társtalanul bolyongott a világban, és valósággal irtózott az esték csendjétől. Nem fordult vissza, nem volt ereje az azonnali visszatérésre, félt tettének a következményétől. De maradni sem tudott tovább Nyugat-Németországban. Kivándorlási kérelemmel fordult az illetékes hivatalhoz. At akart települni Brazíliába, Kanadába vagy Ausztráliáh a z a h ív... Jozel Dano ba. Maga sem tudta egészen pontosan, miért éppen ezekbe az országokba? Talán olvasmányélmények hatására döntött így! Az említett országok azonban nem fogadták be. Jozef Dano számukra nem volt érdekes. Elutasították a letelepedési kérelmét. Az első „pofon" tehát elég hamar elcsattant az arcán. Még képtelen volt levonni belőle a megfelelő tanulságot. Pirult, szégyenkezett, de nem hátrált meg. Pedig már felismerte, hogy nyugaton nem az embernek, hanem az erejének és a pénzének van értéke. Másképpen, más úton-módon próbálkozott újra a kivándorlással. S most már az Egyesült Államokba. S a próbálkozása eredményes volt. Egy napon hajóra szállhatott, utazhatott a tengerentúlra. 1956-ban vetette meg a lábát New Yorkban, a felhőkarcolók nagy világvárosában, és a cseh negyedben telepedett le. Rögtön munka után nézett. Elhelyezkednie azonban nem volt könnyű. Rótta a nagyváros utcáit, számtalan helyen kínálkozott, de a próbálkozásait nem kísérte szerencse. Megismerkedett a felhőkarcolók városának fényeivel és árnyaival, a dúsgazdagok fényűző életével és a nyomornegyedekkel, a fehérek és a feketék áthidalhatatlan ellentétével, munkanélküliekkel és olyan betegekkel, akik képtelenek voltak kezeltetni magukat, képtelenek voltak vállalni a kezelési költségeket. A „szabad világban" egyre kínzóbban kezdte gyötörni a félelem, mi lesz, ha az állandó munkanélküliség réme ott lebeg majd a feje fölött? Mi lesz, ha leromlik az egészségi állapota, ha orvosi kezelésre szorul? Hosszú időbe telt, míg állást talált magának egy gyárban, ám a nehezen szerzett munkalehetőség még nem nyugtatta meg. Minimális bérért dolgozott. Keresete a létminimumot sem érte el. Mellékállás után kellett néznie. Egész estéket és éjszakákat dolgozott pincérként különböző éttermekben. Fáradtan dőlt ágynak, s még fáradttabbá tették a nyugtalan, álmatlan éjszakák. Ha elszenderült, Nyitra utcáit járta, a közeli erdőkben barangolt, és a szüleivel, testvéreivel beszélgetett, akiknek a leveleiből rendre kiolvashatta: otthon nyugalom van, s a létbiztonság érzése semmivel nem pótolható s meg sem fizethető. A hajszás élet sokszor eszébe juttatta az 1953-as esztendőt, amikor hátat fordított hazájának, amikor az alapjait rakták le mindannak, amelyre később a szociális és mélyen humánus intézkedések egész sora épült, amelyen később virágzó szövetkezetek jöttek létre. Nem emlékezett arra, hogy valakinek is ne lett volna munkája. Állandóan keresték és toborozták a munkaerőt az A sajtóértekezlet résztvevői ligyelmesen hallgatják a beszámolót iparba. A visszatérés gondolata azonban még egy-egy gyötrelmes éjszaka után sem foglalkoztatta. Alig telt még el néhány esztendő, és ismerje be, hogy „szabad földön“ lettek nyugtalanok, álmatlanok az éjszakái, s a pompás felhőkarcolók árnyékában kínorta az örök kísérő, a holnaptól való félelem. Keserű az íze az emigránsok kenyerének. Azt a jobbat, azt a foszlósabbat, az otthonit juttatja eszükbe. Testileg, lelkileg megtörte a hajsza, a létért folyó küzdelem. Nem is tudja, mi történt volna, ha nem segít rajta egyik emigráns társa. Beajánlotta az ENSZ székházának üzletébe raktárosnak. Itt már jobban feltalálta magát. Nemsokára őt tették meg az üzlet vezetőjének. Az élete azonban itt sem lett zavartalan. Mint az emigránsok általában, ő sem volt mentes a rendőri felügyelettől, zaklatástól, a kínos kihallgatásoktól. Minden jó volt, ha az ügynökök, az FBI emberei hazája ellenségét látták benne, a kommunizmus elszánt gyűlölőjét, s minden veszélyesen rossz lett, ha elismerő kijelentéseket tett elhagyott hazájáról. Az ENSZ székházának üzletében alkalma volt megismerkedni a legkülönfélébb emigráns körökkel, a hazai uralkodó osztály volt képviselőjével, második világháborús fasisztákkal, papokkal, hlinkásokkal, ötvenhatosokkal, hatvannyolcasokkal, akik mind az otthoni munkáshatalom megdöntésére szervezkednek. A számára egyre ellenszenvesebb munkásgyűlölet érlelte meg benne a gondolatot, hogy megszerzi az amerikai állampolgárságot és hazalátogat. Szétnéz otthon, az elhagyott szülőföldön, meglátogatja testvéreit. Hosszú huzavona után érte el a célját: amerikai állampolgár lett. Felszállt a gépre, átrepült az óceánon, a vén Európa irányába, amelynek egy részén él az a nép, ahová ő is tartozik. Repülővel is hosszú az út, fáradságot, álmosságot azonban nem érzett. Haza repült. Világjárt emberként utazta be keresztül kasul a szülőföld megváltozott, megszépült tájait. Valósággal itta a szeme, amit látott, mert akkor már a költő az ő számára is megfogalmazta a szívbemarkoló tanulságot: A szülőföld hűvös víz harmatos korsóban. A szülőföld: sok-sok kéz a vasárnapi csendben, a munka után az asztalon pihenő kéz... A szülőföld kéz, melyre ráborulhatsz sírva. A kéz el tudja takarni verejtéktől és könnyektől nedves arcod. A kéz képes ölelni, valakit megmenteni és melengetni is. De képes az ujjait torkokra szorítani, és ha kell, összeroppantani is. 1970-et írtak. Tizenhét esztendő telt el a szökése óta. E rövid idő alatt egészen megváltozott a városok, a falvak és a tájak képe. És még a szél zúgásából is azt hallotta ki, hogy a haza és a szűkebb haza, a szülőföld a megtévedt, elpártolt fiai nélkül is él, gyarapodik. Testvérei, barátai, ismerősei nyugodt, megelégedett életét vitte vissza magával. Úgy ment el, hogy mindennap készült vissza. Egyre türelmetlenebbül várt arra a napra, pillanatra, amikor újra elindulhatott a megszépült otthoni tájak felé. Huszonöt év hányatott élete utón az idén véglegesen hazaköltözött. Ez, enynyi a híradás Jozef Danoról dióhéjban. Meg még az, hogy az idő környörtelen. Nincs tekintettel senkire és semmire. Feltartóztathatatlanul forog a kereke. Jozef Dano huszonöt éves fejjel, fiatalos meggondolatlansággal vágott neki a csábító világnak, s ötvenévesen, tapasztalton tért haza. Közben negyedszázad telt el. Huszonöt év, visszahozhatatlanul.., MACS JÓZSEF 14
