A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-02 / 36. szám
Ez az épület a bretanniai architektúra emléke; a szoborcsoport alakjai közül egyik sem hasonlít a másikra. A galambot tartó lány szobra Klárovon, Prága belvárosában ideiglenes védőburkolatot kapott. Közvetlen közeléoen épül ugyanis a Metró új szakaszának egyik állomása. Efészosz, az egyik legnagyobb antik város, dicsőségének fénykorában még Athént is felülmúlta. Az egykor csodaszép város romjai ma a világ minden tájáról csalogatják a turistákat és az antik világ szerelmeseit. Egy kis ünnepi csinnadratta a New York-i olasz negyedben, a Little Italyban. A kosztümök „természetesen" az Egyesült Államok csillagos-csíkos zászlajának az anyagából készültek. Az USA néhány általános iskoláját mar napenergiával fütik. Képünkön az egyik ilyen iskola látható, melynek tetőszerkezete az egész épület fűtését biztosítja. A japánok számára a birkózók kövérsége az erő jelképe. A birkózó, a szumotori, a régi japán erények őrizöje a hipermodern társadalomban. A buldog bizony nem valami szép kutya, sőt sokak számára undorító, gazdájának azonban hűséges barát-SZÍNE es fonákja Minden jelenségnek van színe és fonákja. Vonatkozik ez házunk tájára is. Amilyen a házunk tája, olyanok vagyunk színéről és fonákjáról. A nagyvárosokban impozáns lakótelepek épültek. Én is egy ilyen lakótelepen élek, közel fél évtizede. Lakóhelyem, a tizenkét emeletes bérház, forgalmas utca szélén áll. Látványnak is csodálatos a magasbaszökő, szépvonalú betonkolosszus. A ház, vagy háztömb útfelöli oldalát, az oldala alatti térséget gyepágyak tarkítják, sövények és díszcserjék tagolják. Ezek a zöld foltok, a gyalogutakkal és vörösre mázolt padokkal megnyugtatóan illeszkednek az utcaképbe, megpihentetik a szemet. A lakótelepnek minden bizonnyal ez a színe. A fonákja a hátsó traktus, a másik oldal, ahol szó sincs gyepágyról, kiképzett sétányról. Itt, ha szemez az eső, sár van, ha süt a nap — por és általában szemét. Meglátszik, hogy itt állnak a szeméttárolók, mert a hozzájuk vezető gyalogúton sokszor bokáig áll a szenny. Mi vagyunk azok, akik nem hajiunk le a földre, hogy visszategyük az elhullajtott szemetet. Fontosabb a kényelem, a lustaság, nemtörődömség. Képzeljük el. Száznegyvennégy család lakik ebben az épülettömbén. Tételezzük fel, hogy minden második nap leviszik a szemetet, s a fele lakó itt-ott elhullat valamit. Ha ez a művelet egy hét leforgása alatt háromszor ismétlődik meg, a szeméttartókhoz vezető utacskán más nem is lehet, csak szemétdomb. Az csak természetes, hogyha a gyerekekkel küldik le a szülők a szemetet és ha a szeméttárolók megteltek, a gyerek nyugodtan kiborítja a szemetet a földre. A szemét elszórása már a lépcsőházban és felvonóban megkezdődik. A legtöbb embert nem érdekli, hogy a liftben maradt az étlapja: a majonézes papír, esetleg a konzerves doboz. Találkozhatunk ennél furcsább dolgokkal is. Például a szemetet az ablakon szórják ki. A cigarettacsikkekről nem is beszélve, mert az mindennapos és estelente szép tűzijátéknak lehetünk a szemtanúi ilyenkor nyáron. Az elmúlt hetek egyik napján a felettünk lakó szomszéd figyelmeztetett arra, hogy füstöl az erkélyünk. Valaki cigarettacsikket hajított le a magasból és olyan „ügyesen”, hogy a csikk kiégette az erkélyre kiterített paplant. Ez is van, ilyesmi is akad a ház táján. Sokan természetesnek vélik, hogy az autójukat a ház mögötti úton dobják szét és rakják össze. A kopácsolásról, motorberregtetésről ne essen szó, csak a hatalmas olajfoltokról, mocsokról, amelyek csúf térképet rajzolnak az útra a javítás nyomán. Mert a saját mocskát, sajna senki sem takarítja el. Az egyszeri asszony is csak ott söpörte el a házában a szemetet, ahol a pap táncolt. Valahogy mi is igy vagyunk ezzel. Az utca felé eső részen úgy-ahogy megtartjuk a rendet, az épület befelé eső oldalán azonban nem. Termeljük és tűrjük a szemetet és a forró nyárban rátelepülő legyeket, amelyek jókedvűen lakmároznak és terjesztik a mindnyájunkra veszélyes mikrobákat. Kifelé mutatjuk a szépet, közben a másik énünk megrögzötten és javíthatatlanul szemetel, rongál, rendetlenkedik. Meddig fér meg az a kettősség egy gyékényen? DÉNES GYÖRGY Kovács József / IVÓK — Pincér! Még kettőt!. . . — Köszönöm, nekem elég volt! Azt mondtad, csak egy pohárral iszunk! — Én fizetem! — Akkor is köszönöm. — Majd utána hálálkodj! — Nem iszom meg! — Itt is van! Most már nem lehet visszaküldeni!. . . — De aztán megyünk! — Persze! — Igen!... de te már kétszer kértél, én meg még egyszer sem... Én is kérek, aztán megyünk, jó?! — Jó!... Pincér, akkor még kettőt! — Igyuk meg és indulunk! Szevasz! — Szevasz! Ez jól esett!... Még kérek egyet. — Azt is én fizetem, mert kettővel maradtam le ... — Nem bánom .. . — De aztán megyünk! — Rendben van. Már az imént is mondani akartam .. . — Mit? — Hogy menjünk ki vécére! — No, ez jól esett . .. — Jól. Ürítsük ki a poharat és menjünk! — Szégyelled, hogy veled vagyok?! — Ne hülyéskedj! — Akkor még eggyel megiszunk! — Egészségünkre!. . . — Isten ... isten!... — Haverom vagy, vagy nem vagy a haverom?!... — Az vagyok! Éppen azért azt mondom, gyerünk haza!. . . — Ne prédikálj annyit! Unom már!... — Ha nem jössz, itthagylak! — Lenézel?! — Dehogy nézlek, hiszen már alig látok a füsttől! — Kicsúfolsz?! — Ne szamárkodj! — „Ne hülyéskedj, ne szamárkodj!” Hogyan beszélsz te velem?! Mi vagyok én neked?! Hülye szamarad?! — Haverom vagy, csak ne hangoskodj! — Elhiszem, ha kérsz még egy kört! — Kérek ... kérek! Most már úgyis mindegy! — Aranypajtás! Te vagy az egyetlen haverom! Súghatok neked valamit? ... — Jó, jó... inkább súgjál, minthogy ordítozz! — Édes egy komám .. . most jut eszembe, .. . otthon felejtettem a pénztárcámat! 9
