A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-02 / 36. szám

A kalauz megrángatta a vállamat. Azt hitte, elaludtam, s türelmetlenné vált, hogy sehogy sem akarom elhagyni ezt a számomra oly kényelmes vasúti kocsit és sarokülést.

Magam sem tudom, elaludtam-e, vagy félig éber, félig szunnyadó állapotban álmodtam újra egykori találkozásomat a saját ifjúságommal. Egy bizonyos, nem visszafelé robogott a vonat, nem is robogott, csak állt, állt, és nem is megy tovább, mert csak Érsekújvárig jött.

Megköszönöm a kalauz szívességét, hogy felébresztett, s lekászálódom az álldogáló vonatról. A két vágány közét vadonatúj sima betontest tölti ki, mely egészen a kocsi lépcsőjéig ér. A két szomszédos vágány közében ugyanolyan magas betontest, a sínek pedig igen mélyen fekszenek. Itt nehéz lesz átmenni, gondolom magamban, mégis indulni akarok a kijárat felé, de sehol sem tatom a kijáratot jelző régi táblát. A lebombázott pályaudvar helyett összehirtelenkedett földszintes állomásépületet se tatom. Furcsán, megzavarodva álldogálok a mozdulatlan kocsisor mellett. Végre jön egy vasutasember, s gyámoltalanul megkérdezem :

— Ne haragudjék, jó helyen szálltam le? Valóban Érsekújvár ez?

Elmosolyodik, kissé fölényesen, de jóindulatúan: — Hát mikor járt itt utoljára?

— Mikor? Mikor? — motyogtam magamban, aztán kissé szégyenkezve a fölényesen mosolygó vasutasra meredek:

— Három éve.

— Hát persze! Azóta befejeztük és átadtuk az új pályaudvart.

Bal felé tekintek, és látom, mégiscsak megvan az az összehirtelenkedett földszintes állomásépület. Nem is állomás az, inkább valami csúnya raktárra emlékeztet, de mégis megvan. Kicsit tovább ott az égnek szökő víztorony is. Hát persze, hogy Érsekújvár ez. Üjvár! Mégis tanácstalanul nézem a magas termetű, barátságos képű vasutasembert, aki jóindulatúan mosolyogva figyeli zavarodottságomat.

— De hát merre lehet itt kijutni? — kérdezem végül.

Rámutat egy zöldre festett vaskorlátra és a lefelé futó lépcsőre.

— Hát itt. Az aluljárón.

— Köszönöm szépen — mondom a vasutasnak, és lefelé indulok az aluljáró lépcsőjén, le arra a hosszú, csiszolt kőtáblákkal kirakott folyosóra. Még most, a déli órákban is vakító neonfény árasztja el, innen a levezető lépcsőtől egészen a fölfelé kapaszkodó lépcsőkig. Végigmegyek ezen a sose látott aluljárón, s a lépcsővel együtt fölkapaszkodom a pályaudvar csarnokába. És itt is minden fehér és tükörsima. A csarnok falai, a hatalmas utcai ablakok, a pénztári ablakok, a büfé és az étterem ajtajának üvegtáblái is. És mindenütt jólöltözött, siető emberek. Megállnák köztük és bámészkodnék. Szeretném megcsodálni a sok újdonságot, de nem merek megállni, mert titkon szégyenkezem e bámészkodó gyerekes hajlam miatt.

Kisietek a pályaudvar előterébe, és újra elfog az a bámészkodó gyerekes hajlamom, mert velem szemközt mindenütt hét- és tízemeletes házak ágaskodnak a késő őszi égbolt felé. Hét- és tízemeletes tömör háztömbök, és karcsú toronyházak. És minden csupa beton, csupa üveg, minden csupa fény.

Megfordulok, s visszatekintek a pályaudvar felé. Ott látom a maga teljes méreteiben, vakító fehérségében. Akkor azt mondom magamban, sehol az országban nincs ehhez hasonló, nincs, nincs sehol ehhez hasonló. Hirtelen, minden átmenet

nélkül megdidergek, mintha fagyos szél fütyült volna el a fejem fölött. Mintha nem is meglett férfi volnék, csak hatodikos gimnazista, és valami felsír bennem: nem igaz, mindez nem . igaz, nem lehet igaz. Felkísért egy szomorú éjszaka emléke. Holdvilágos, tiszta és fagyos éjszaka. Valahonnan egy német őr kiált felém: Halt! Wer da? És még egyszer, és megint: Halt! Wer da?

A romok közé surranva elmenekülök előle. Mikor biztonságban érzem magamat, körültekintek a holdfénnyel bevilágított környezeten, de nem látok mást, csak a bombatölcséreket, égnek meredező romokat s a lesodort háztetők bordázatát. Egyre fúj az a fagyos, hideg szél, s érzem, még most, meglett fővel is sírni szeretnék.

Végre magamhoz térek, mert két szememmel látom, hogy igaz, mégis igaz minden, mert nincs sehol az az éjszaka, nincsenek sehol azok a romok se, de ami van, az van! S valóban itt ez a pályaudvar, ezek a vadonatúj házak is, itt ez a fehér fény és a falak vakító fehérsége is.

Én is itt vagyok. Otthon vagyok ebben a városban, mégis gyámoltalanul, az idegen ember tájékozatlanságával botladozom az új utakon, le egészen a Fő utca sarkáig, ahol a Nyitrai nyomorúságos, földszintes kocsmája állt valamikor. Nincs meg már az a kocsma, egy kicsit sajnálom is, mert egy nap a nagydiákok abban avattak legénnyé egy kupica erős szilvórium és néhány pohár bor mellett. Sajnálom azt a visszahozhatatlan pillanatot, diákkorom viszszahozhatatlanságát is. Első duhajkodásom emléke mégis felderít, s már egészen otthonos érzéssel tekintek vissza a pályaudvar felé.

Mégsem azt a vadonatúj épületet látom, hanem a régi pályaudvart, és annak beépítetlen előterét, mely ezer és ezer katonaládát cipelő férfiemberrel telt meg. Kabátjuk hajtókáját fehér-kék-piros kokárdák díszítik, kalapjukat lengedező vörös szalagok. A Fő utca felé tekintek,

BÄBI TIBOR

és ott is száz és száz férfi. Zárt sorokban menetelnek, jönnek gyalog és feldíszített szekereken, ök is teletűzdelve kis kokárdákkal és szélben suhogó vörös szalagokkal.

Ma van a mozgósítás napja, és én nem egy negyvenhét éves meglett férfiember vagyok, csak tizenkét éves gimnazista. Látom, jön az a sok ezer ember. A bevonuló katonák. A Kossuth-nótához igazított új szövegeket énekelnek, de ismerős nótákat is: „Gond s az éhség

börtönőrünk, sorsunk mostoha...“ S megint egy ismerős, kemény nótát: „Testvérek, kiállunk, zászlónk vörös, mint a láng...“ És aztán felharsan az Internacionálé: „Föl,

föl, ti rabjai a földnek . ..“

Egész lényem eltelt, betelt ezzel a hatalmas énekszóval, a menetelő léptek dübörgésével, a szekérzörgéssel, a transzparensekre mázolt jelszavakkal : He elesik Prága, elesik Budapest is. És még egy jelszó. Hatalmas hármas kiáltás: Védjük a köztársaságot! Védjük a magyarság jövőjét! Védjük Magyarország függetlenségét!

Özönlenek, egyre özönlenek azok a férfiak. Százan és százan, ezren és ezren. Itt van már az egész megférfiasodott Mátyusföld és Csallóköz. Menetel, dübörög és énekel: „Föl, föl, ti rabjai a földnek ...“

Most olyan furcsán érzem magamat. Mintha egyszerre tizenkét éves lennék, meg negyvenen túli meglett ember is. Magamba tekintek, és Szabó István nyugalmazott altábornagy arcát látom. Mintha valóságosan itt lenne mellettem, de nemcsak az altábornagy, hanem az érsekújvári területi pártbizottság titkára is. Mind a kettő egy személyben. Ö is fiatal, meg idős is egyben, akárcsak én. Nincs itt velem, mégis itt van és azt mondja:

— Nézd csak, ez a mi tornóci tüntetésünk eredménye.

Ez a sok ezer harcra kész ember.

Nemcsak hozzám szól, a meglett emberhez és újságíróhoz, mint Tornócon, a néptüntetés emlékművének leleplezése napján, ahol valóban ott volt, mert most nem ott vagyunk, hanem itt, Érsekújvárban. Szól a tizenkét éves gyermekhez és a felnőtt emberhez is. Egyszerre idősen és fiatalon, s újra hallom a hangját:

— A területi pártbizottság nevében felkerestük az érsekújvári katonai körzet parancsnokságát. A körzeti parancsnok sírt örömében, hogy a

magyar kommunisták nem taktikai meggondolásból, hanem őszinte elszántságból akarják megvédeni a köztársaságot.

Érzem, kezd elveszni belőlem az a tizenkét éves gyermek, és a kíváncsiságom is egyre megfontoltabb, idősebb ember kíváncsisága, azért erősen figyelem, mit mond:

— Kaptam tőle egy igazolványt, mely feljogosít arra, hogy meglátogassam a Garam és az Ipoly menti katonai erődöket, és ott a helyszínen agitáljak a köztársaság védelméért.

Az ő arcából is kiveszőben vannak már azok az egészen fiatalos vonások. Nézem, nézem azt az arcot, egy kicsit furcsállva, egy kicsit kételkedve, s ő azt mondja:

— Igen. Igen. Bejártam az egész délvidéket, és azt tapasztaltam, hogy a választási vereség nem volt általános, mert erős németellenes hangulatot váltottunk ki.

Látom azt a sok ezer embert. A kisdiák lelkesedésével nézem őket, s ismét az ő arcára tekintek, de még mindig ott rág bennem az a kétely, mert az árulás sokszor ismételt vádja nagyon befészkelte magát felnőtt fülembe és tudatomba, ő pedig folytatja:

— A szűkebb szlovenszkói pártvezetés sajnálkozva megállapította, hogy Bratislavában sem sikerült úgy mozgósítani a tömegeket, mint a magyarlakta délvidéken. Tornóc a magyar antifasiszta tömegek seregszemléje volt, és egy bizonyos politikai helyzetben szlovenszkói csúcseredmény.

Elnézzük azt a sok ezer embert. Menetelnek és dübörögnek, és a pályaudvar előterében az Internacionálé harsog: Föl, föl, ti rabjai a földnek...

Elmúlt minden kételyem. Mindkettőnket elfog a lelkesedés. Egészen fiatalos lelkesedés. Szabó István hirtelen felemeli a kezét, és a lobogó, vörös szalagokkal, magyar jelszavakkal díszített, emberekkel tömött szekerekre mutat:

— Látod, látod, azok ott a szímőiek, a tardoskeddiek, a sókiak, a tornóciak, a zsigárdiak, a deákiak. Majd a gyalogosok felé mutat: — És ott azok is, mind mátyusföldiek, meg csallóköziek, és mindannyian magyarok.

Egy pillanatra elhallgat, aztán ujjongva robban ki belőle a hang:

— És ez a mozgósítás! Ez a mozgósítás a mi második seregszemlénk.

S aztán? Semmi.

Még mindig ott állunk ugyan Nyitrai kocsmájánál, de a pályaudvar előtere teljesen üres. Igaz, ittott zászlókat lobogtat a szél. A pályaudvar és a Fő utca épületei felett is. Azok a zászlók az autonóm Szlovákiát ünnepük. Rátekintek Szabó Istvánra és megkérdezem tőle:

— Hányadika van ma, Szabó elvtárs?

— Ma? Ma október kilencediké van. 1938. október 9. — mondja szomorúan. Ma egy országos rendelet jelent meg, mely betiltja és törvényen kívül helyezi a kommunista pártot.

Nézem azt a fiatal embert. Most már nem altábornagy, csak egy köbölkúti fiatal ember. Egészen fiatal ember. Hirtelen árnyékká foszlik a szemem előtt. Eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. De messziről, elérhetetlen messzeségből még mindig az ő hangját hallom:

— Igen. Igen. A föld alá vonultunk.

Az ő hangja az, és mégsem az ő hangja. Mintha Poszpis József, Ember Vendel, Pálenyík Ferenc, Szalai István, Háber Zoltán, Majos István, Steiner Gábor, Lőrincz Gyula, Laco Novomeský, dementis, száz és száz ember hangját ismertem volna fel benne.

10