A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
Nem a magasság siámit, ha ai ember érvényesülni akar az életben - ez a jelszava a brazil Luis Carlos Trindade orvosnak, aki alig „éri fel" pácienseit. Marlene Dietrichre viszonylag sokat várt a párizsi forgatási helyszínen a stáb: a művésznő még civil ruhában sem akart megfelelő smink nélkül mutatkozni kollégái előtt. Hiába, no, a szépség megkopik, de a tehetség soha ... A CSEMADOK érsekújvári (Nové Zámky) helyi szervezetének „Ügyes kezek” szakköre mór nemcsak a város, hanem a járás határain túl is ismert, méghozzá szebbnél szebb hímzései, illetve kiállításai révén. Az idén immár harmadszor rendeztek a szervezet székházában színpompás kiállítást az ügyeskezű újvári asszonyok, lányok munkáiból. Képeink ezen a kiállításon készültek. Ursula Andress, aki a James Bond filmeknek köszönheti világhírét, szívesen játszik kalandfilmekben. Legújabb filmjét is egzotikus környezetben forgatja, „valahol” egy szigeten. Cime: A kannibálok fehér istennője. - Képünkön: a cimszereplö a forgatás szünetében. BESZELGETES — Jónapot szomszéd! — Aggyon isten! — Üldögélünk?... üldögélünk?! Jó is annak, aki ráér ... — Az unokámra vigyázgatok. — Kellemes foglalkozás nyugdíjas embernek. — Az. — Csak hát haszontalan. — A gyerekre vigyázni?! — Bizony! Hasznosabb dologgal is tölthetnéd az időt! — Hát! Nem is tudom ... — Azt hiszem, hogy nem tudsz mit mondani! Te egész életedben ilyen ráérős, „gyerekre-vigyázós“ ember voltál! Azért nem vitted semmire! — Felneveltem három gyereket. — Igen!... Most meg nevelgeted az unokádat! — Nevelgetem. — És kegyelemkenyéren élsz a feleségeddel együtt! — Szép nyugdíjam van, még a bankba is jut belőle! Az asszony is elszöszmötöl a ház körül. Miért élnénk kegyelemkenyéren?! Jó nekünk itt. A másik két fiunk is magához venne bennünket, de itt már megszoktunk. No, gyere, ülj le te is egy kicsit!... — Hát jó! Nehogy azt mondd, hogy nagyra tartom magam! — Ne tréfálkozz már! Mire lennél nagyra? — Éppenséggel lenne mire! Az ingóbingó vagyonkánk között talán van egy kis különbség... nem?! _— Ahogy vesszük! — Jól van, na! Nem akarok előtted hencegni! — Én meg vagyok a sorsommal elégedve ! — Vagy inkább úgy mondd: belenyugodtál, hogy ami van, az van, ami nincs, az meg már nem is lesz soha! Mert, ugye, ilyen emeletes házad, mint az enyém, már soha a büdös életben nem lesz! — Nekem már aligha! Hány szoba is van a házadban, szomszéd? — Hat lakószoba és két konyha, a mellékhelyiségeken kívül... Persze, nem piszkítjuk valamennyit, hanem csak a nyári konyhát lakjuk, ami a kert végében, a garázs mellett van! — Micsoda?!... neked autód is van?!... Hiszen úgy tudom, sose volt vezetői jogosítványod! A KISPADON — Megvan annak az értéke hajtási nélkül is! — Úgy láttam a fiad volt itthon. — Az!... öt kísértem ki az imént. — Meg kell adni, neki is gyönyörű kocsija van! Csak valahogy ritkán jön. Mikor is volt itthon utoljára? — A tavalyelőtti őszön. — Hmm!... Az bizony elég régen volt! — Erről jobb nem beszélni! Sok a hálátlan gyerek manapság. — Előfordul. No, és hogy szolgál az egészséged? A jó falat, meg a borocska ízlik-e még? — Gúnyolódsz, szomszéd?! A faluban mindenki tudja, hogy milyen betegek vagyunk, én is, meg az asszony is! — Ne mondd!... Csak nem valami komoly?! Mégis, miféle bajotok van? — Az idegek!... gyomor!... vérnyomás, álmatlanság!... meg a nyavalya tudja, még mi minden! — Ejnye, ejnye! Aztán mit mond az orvos? — Hülyeségeket! Hogy ne dolgozzunk annyit! Pihenjünk, szórakozzunk! Utazzunk el a Magas Tátrába!... Marhaság, nem?!... — Fene tudja!... Te is nyugdíjas vagy. Az időből futná rá! — Az ilyesmihez nem csak idő kell, hanem pénz is. Vénségünkre herdáljuk el, amit keservesen összegürcöltünk?! Te is emlékezhetsz rá, hogy ha hazajöttünk a gyárból, én a buszról egyenesen fusizni mentem! Neki a másik műszaknak! Nap, mint nap... évekig! Te meg a gyerekeiddel játszadoztál! — Magamhoz szoktattam, nevelgettem őket! — Elkótyavetyélted rájuk az életed javát! — Derék emberek lettek! Szeretnek, becsülnek. — Emeletes házad is lehetne!... autód!... színes tévéd!... Így meg semmid sincs, amit magadénak mondhatnál. Na, mutass föl valamit, ami a tied! Ami ér valamit, úgy, mint az én vagyonom! — ... Sanyika!... hallod?!... Gyere ide kisfiam!... Hopplá! Ülj ide szépen a térdemre és mondd meg a szomszéd bácsinak, hogy kinek a drága kincse, élete, világa vagy te!?... — A nagypapáé! KOVÁCS JÓZSEF SZAKADT VAGY NEM SZAKADT? A munkába járó, dolgozó nőnek nagy gondot jelent a főzés. Mire hazaérkezik a munkából, késő délután van. Egykét óra alatt kell bevásárolni — esetleg még sorba is állni, mert mindenki ilyenkor vásárol — s megfőzni. A legtöbb esetben csak húsból tud valamilyen gyorsvacsorát, egytálételt készíteni. Pedig a gyermekek általában édesszájúak, kalácsot, rétest is szeretnének néha enni. A dagasztás, a rétestészta kidolgozása hosszadalmas. Mire kisül a kalács, a gyerekek, akiknek a kedvéért az egész történik, már régen alszanak. Ha hétvégén fog a háziasszony ilyen munkába, el kell halasztania a nagytakarítást, a nagymosást, mert különben maga nem pihenhetne. Ezért volt nagy az örömöm, amikor az élelmiszer és félkészáru-boltokban megpillantottam a dunaszerdahelyi péküzem legújabb készítményét, a réteslapokat, amelyeket kis téglalap alakúra összehajtogatva légmentesen lezárt műanyag tasakban árusítanak. Mindössze egy ötvenért! Vásároltam is belőle nyomban kettőt. Boldogan vittem haza. A vacsora ma tényleg gyorsan elkészül, gondoltam. Finom is lesz. Az egyik réteslapot mákkal, a másikat cseresznyével töltöm meg. Amíg kisül, rendet teszek, vacsora után mesét mondok ... A gyerekek ugráltak, tapsikoltak örömükben. — Hurrá, ma rétest eszünk! Az egyik mákot darált, a másik cseresznyét mosott ... Következett az ünnepélyes pillanat, a műanyag tasak felbontása. Szigorúan a használati utasításhoz igazodva, nedves konyharuhán hajtogattam szét a réteslapot. Az elsővel nem volt különösebb bajom. Csak egy-két helyen volt szakadt, vagyis a hajtogatás vonalán törött. Felgöngyölítéskor a szakadt részre ép került. Hanem a másik annyira szabdalt volt, hogy csak ha a konyharuhát is belecsavarom, maradt volna egészben. Azt meg mégsem lehet. Uggyel-bajjal mégis tepsibe került ez is. Persze sütés közben a repedések mentén szétvált, kinyílt mint a rózsa, s ez egyáltalán nem vált a rétes előnyére. Mire kisült, cseppet sem hasonlított nagyanyám lágyan tekergőkanyargó réteseihez. A tepsiből csak kanállal lehetett kiszedni, kénytelen voltam „ömlesztve“ tálalni. Az örömből így lett üröm. Azóta is azon töprengek, hol történt a hiba. Talán a tészta keverésénél, s így ez a darab törékenyebb lett? Esetleg a csomagoláskor, szállításkor megnyomták? Vagy az elárusítónő, amikor pultra rakta, nem bánt vele elég finoman? Az én táskámban nem eshetett bántódása, hiszen legfelülre tettem. Szerintem elég volna más módszert alkalmazni a csomagolásnál. Mondjuk nem hajtogatva, hanem rúdra csavarva forgalomban hozni. Úgy nem törne el. Tudom, nálunk még gyerekcipőben jár a konyhakész ételek gyártása. Nem is akarom kedvüket szegni a péküzem kezdeményező kedvű szakembereinek. Ha újra látok réteslapokat, ismét veszek, nehogy kereslet hiányában csökkentsék, esetleg beszüntessék a készí-FISTER MAGDA 9
