A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-29 / 31. szám
KRÚDY GYULA: Az álmok: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk. Reggelenkint mindig fáradtabban nézünk a tükrünkbe. Karikák, ráncok, fehér foltok támadnak arcunkon, onnan elfolyt a vérünk. Rosszat álmodtunk éjszaka — így szólt hozzám Miskolcziné, az álomfejtő asszony, aki a nyolcvanas években a Belvárosban lakott egy régi pesti ház emeletén, kalapács volt az ajtón, és ecetfa állott az udvaron, amely alatt a sípláda néha megszólalt, vak énekesek a fa derekának vetették hátukat vándorútjukban, kacskaringós vaskorlát védte a folyosót, amely ittott elkopott a könyököktől, amelyek reá támaszkodtak, a gránitlépcsőn vályút ástak az emberi lábak, amelyek itt föl és le mendegéltek . . . A házat nemrégen lebontották, és a lakás falában (ahol Miskolcziné végtelen cérnaszálat fűzött a tő piciny fokába) egy emberi holttest maradványait találták. A holttest ülő állapotban volt befalazva, mintha valaki karonfogva vezette volna a fülkéig, és ott hellyel megkínálta. A néma kőmíves rakni kezdte a téglákat. Már derékig ért a fal. a kezek még kinyúlhattak, hogy megfogják a kőmíves kezét. — Megállj, még élek, hadd gyönyörködöm a szép világban ... — De a kőmíves kérlelhetetlenül emelte a falat, hiába panaszkodott, könyörgött odabent a holttest. Végül csak a homlokából maradt valami. Miskolcziné közelebb húzta a karosszékét, hogy a befalazott hallja az álmokat, amelyeket látogatói elmondanak. És a legenda szerint a falba épített halott felelgetett az álmok rejtélyes kérdéseire, ő szolgált a megfejtésekkel, mert odaát volt a másvilágon, és már mindent tudott — életet, álmot, halált. Miskolcziné csak a tű fokát kereste, és a falban lakó szerezte meg neki a mindennapi kenyeret. A házon sárkányfej volt, előrenyúlt a homlokzaton, mintha az utcai életet figyelné vagy az erkélyeken a szerelmeseket, akik mindig ugyanazt mondták egymásnak, nemzedékről nemzedékre, a kémények mögött feltünedező holdat meglepetten nézték egykor az anyák, nagyanyák és leányaik, a háztetőn varjak és csókák tollászkodtak. amelyeket esténként szétzavart Miskolcziné a Belvárosban, mintha az álmokat küldené széjjel az elsötétedő lakásokba. Az öreg polgárok ágyára nesztelenül rebbentek a baglyok, a varjak és a csókák a magasban keringtek, amíg egyenkint leszálldostak, megtalálván helyüket a belvárosi házakban. Az álmot magukkal hozták, de el is vitték. Esténkint a varjakkal és csókákkal kelt útra a fövényes Duna-parton a dülöngöző homokember, amelyet a játszi szél épített napközben ... Jött a homokember is a város felé, és puha, nehéz tenyerét reányomkodta a szemekre, a homlokokra. A vén esőcsatornákon mint furcsa kis törpék mászkáltak föl az álmok a házakba, fölkúsztak a harmadik emeletre is, és a nyitott ablakokon behempergőztek. Fönn álmodott a gazda, a kapunál kutyája, csak Miskolcziné volt ébren a városban, és a falban a holttest. Ha szél zúgott a Belváros fölött, megcsörrentek a háztetőn a szélmutatók, a padlásokon a régi ládákból kijöttek a peres iratok, a falba épített holttest panaszkodott, nyöszörgőit, hidegnek vélte sírját, és tán átkozta Miskolczinét, hogy börtönéből ki nem ereszti. Ki volt a holttest, amíg élt? Asszony volt, és ezért nagyon kíváncsi volt. Kíváncsi volt hűtlen kedvese álmára, amelyet az álomfejtő asszonynak elmondand. Ezért falaztatta magát az álomfejtő asszony házába. Ma már a keresztnevét tudjuk: Florentinnak hívták, mint azon fehér, áttetsző szövetet, amelyben a majálisokon táncolnak a lányok. Florentinruhában mentek a gellérthegyi búcsúra a boszorkányok, amíg fiatalok voltak. Florentin ama régi aranymíves családból származott, ahol az asszonyok sohasem viseltek ékszert, mert nem tudták annak becsét. Az ékszer üzleti portéka volt a háznál, amely a hátulsó műhelyekben csinálódott öreg legények által, elkalapálgattak egy násfán vagy egy szelencén, és papirosba csomagolták, mint a késes az elkészült beretvát. Aztán jöttek szomjas szemű aszszonyok, akik megnedvesedett ajakkal megkívánták az ékszereket, amelyeket hideg kézzel csomagolt ki előttük az aranymíves. És minél többen kívánták meg a rubintokat, aranyakat, annál inkább emelkedett értékük. Az aranymíves a vásárlók tekintetéből állapította meg tárgyainak árát. Az aranymívcsek asszonyai gyermekkoruk óta, asztalnál, hálószobában, hosszú, álmos délutánokon hallották és látták az üzletet az arannyal és ezüsttel. A bolt hátulsó részében keleti kendőjükbe burkolózva, tunyán üldögéltek, lusta, lassú mozdulatúak lehettek, mint általában a kereskedők feleségei, ahová nem ostornyélért meg kocsikenőcsért járnak a vevők, hanem finom portékáért. Az üldögélés és a henyélés fölébresztette az asszonyok fantáziáit... Florentin a bolt hátsó részében meghúzódva, vég nélküli délutánokon különöseket gondolt magában. Az Aranykéz utca fölött őszi eső hullott, és a boltajtó előtt csak néha ment el valaki, akinek dolga volt a városban. „Hová megy, mért megy?“ — kérdezte magában Florentin. Téli lepkék imbolyogtak a tetők fölött, a kocsiknak hangja tompább lett a friss hóesésben, prémek és bundagallérok között suhantak tova az arcok az aranymíves-bolt előtt. „Miért nem maradnak otthon e hideg téli napon? — gondolta Florentin. — Mindenki szerelmes a városban? Csak a szerelmesek járnak nyughatatlanul?“ Ö még sohasem volt szerelmes, ugyanezért nagyon kíváncsi volt a szerelmesekre. Néha, mikor az öreglegény kiballagott a műhelybe, az ablaküveghez nyomta arcát, és a járókelők tekintetéből, arcából, mozdulataiból szerette volna megállapítani, hogy szerelmes-e az illető. Különben csak a férfiak szerelme érdekelte — a nőkről rossz véleménye volt, nem hitte el nekik, hogy szerelmesek tudnak lenni —, a férfiak, akik büszkén és emelt homlokkal mendegéltek itt az Aranykéz utcában, a váltak megfeszülnek, a lépések határozottan dobbannak, még az esernyők is a férfikezekben, nem beszélve a legöregebb polgárok sétabotjairól. Milyen lehet a férfiak szerelme? (Az aranymívesnék sohasem voltak szerelmesek. Csendesen, rendesen férjhez mentek, és ha véletlenül költeményes könyv került a kezükbe az élet folyamán, csodálkoztak az ottan föltalálható szavakon. „Mint az ékszerek a szavak“ — gondolták.) Florentin arra volt kíváncsi, hogy e büszke homlokok csakugyan meghajolnak a nők előtt, a térdek valóban érintik a pádimentumot, a göndörített szakállak és bajuszok, ábrándos hajviseletek, aranygombos, kék kabátok, fehér pantallók, nagy cilinderek: hogyan viselkednek, amikor gazdájuk szerelmes? Igaz volna, hogy szerelemben sírnak, kétségbeesnek, megőrülnek, öngyilkosok lesznek a férfiak? Igaz, hogy mindig csak egy nőre gondolnak, érte imádkoznak, az arcképek előtt estve letérdepelnek, s a kezüket összeteszik, mint a gyermekek? „Ah, szeretnék egy szerelmes férfit ismerni“ — sóhajtott néha indiai kendőjében az aranymivesné, a bolt hátulsó részében, ahol a rubintok és a gyémántok aludtak vasládában, mint egykor eljövendő szép asszonyszemek. (A lélek még a nagy vizeken csónakázik egy kis falevélen, de szeme már az aranymíves-boltban van.) És a vasláda mellett Florentin, mint egy keleti álom. A Duna felől jövő vizhordó kocsik szamarai virágos gallyakat kaptak a legényüktől, a régi házakon, itt-ott kinyitottak egy ablakot, a boltajtón az ékszerek hűvösségébe, a gyémántok jeges tava közé egy eltévedt tavaszi szellő lejtett... A harangok csengése tisztán hallatszott délutánonként. Egy költő jött be a küszöbön, és kékköves gyűrűcskét vásárolt. Kázmérfinak hívták, és a divatlapban már megjelent arcképe. Magas homlokú, ábrándos szemű, kopott köpenyeges férfiú volt, bor- és pipaszaga volt a szakállának, az ujja tintás, és rongyos, ócska könyvek kandikáltak ki a zsebéből: ilyenek voltak a költők a Belvárosban, de még sohasem léptek be az aranymíves-boltba. Florentin a nagykendőjét maga után húzta, amint előre jött: — Szerelmes? — kérdezte a költőt, és tágra nyitotta a szemét. Kázmérfi halovány arca csendesen megszínesedett. — Valóban, egy kisleánynak vásárolom a gyűrűt. — Szerelmes? — kérdezte ismételten Florentin, és maga is csodálkozott azon, hogy a hangja remeg. — ön az, aki le szokott térdepelni otthon, egyedül, egy női nevet hangosan mondani, szomorkodni, vigadni, levelet hordani a szíve fölött, saját kezűleg tépni virágot a városerdőben ... Kázmérfi búsan forgatta kezében a gyűrűcskét. — Ha e gyűrűcske a szerelem jele, akkor szerelmes vagyok. Florentin megfogta a költő kezét, a szemébe nézett, a homlokát megérintette a kezével, és a kabátját megtapogatta. — Milyen furcsa — mormogta. — Szerelmes! Kázmérfi bocsánatkérőleg nézett az asszony nagy, titokzatos szemébe: — Csak szegény költő vagyok, nem vehetek drágább ajándékot. A szerkesztő két forintot fizet egy versért, pedig hírneves poéta vagyok. De az álmaim szépek. Azt álmodhatom, amit akarok. — Szerelmes — kiáltott fel önfeledten az aranymivesné. — Milyen boldog ön, és sohasem álmodom. Megrázta a költő kezét. — Szeretnék álmodni, mint ön. Mondja, mit kell tennem, hogy álmodjak? A költő nemigen volt ahhoz szokva, hogy előkelő, gazdag asszonyság ennyi szót vesztegessen vele, mint egy régi cseléddel vagy csepürágóval, aki az udvaron táncol, összeszedte tehát tudományát, és Miskolczinét, az álomfejtő asszonyságot melegen ajánlotta. — Ö ért Pesten az álmokhoz, és a legjobb szabónő Kirsner Tóni mostanában. Kázmérfi emígy fitogtatván nagyvilági ismereteit, eltávozott az arany^míves-boltból. Florentin, mint egy elröpülő hattyút, nézte a költőt. .. Mondják, hogy az aranymivesné e naptól fogva leghűségesebb látogatója lett Miskolczinénak, a híres álomfejtő asszonynak. Hogy az asszonyt foglakozásában ne zavarja, a falba kis fülkét épített, és a falban elrejtőzve hallgatta a látogatók előadásait különös álmaikról. Talán itt töltötte volna egész életét a rejtelmes házban, mások boldog és boldogtalan álmait hallgatva, elrejtőzve, a falba bújva, de egy napon Kázmérfi úr jelentkezik a mindentudó asszonynál. Kázmérfi egy idő óta nagy vízzel álmodott, a nagy vízen kis fekete kacsákkal ... Csizmában járt, mert tél volt. — Valaki meghal, aki az uraságot nagyon szereti — jelentette ki Miskolcziné. A költő fejcsóválva távozott. Estefelé, midőn az álomfejtő asszony befejezte napi munkáját, a falba épített hallgatózó fülkében holtan találta Florentint, az aranymívesnét. Csendesen, hangtalanul meghalt, mint egy madár az erdőn, amely végigélte kimért tavaszait és teleit. Florentin fekete hajában fehér szálak voltak, mintha rizsporozták volna. Az arcán kis madárláb-alakú ráncok. „Elment a vére az álmokkal“ — mondta magában Miskolcziné, bár nem hitt a babonákban. Zavaros idők voltak akkor Pesten, a rendőrség szigorú volt, az az álomfejtő asszony tehát eltitkolta a halálesetet. Néhány darab téglával végleg beépítette a fülkét a falba, és tovább folytatta mesterségét. 10
