A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-29 / 31. szám
Labirintus Ariadné, a fonalat. . . — ne hagyd, hogy elbolyongjak, számomra nincs több feladat, a szörnyet rég megöltem. Siess, mert mindjárt este lesz — a fáklyát elvesztettem, bika árnya a kőfalon — itt veszünk mind a ketten. Igéző Legyek: tű fokában a cérna, árnyéka a világosságnak, rostában csikorgó homokszem, visszhangja minden némaságnak, hidak karján pislogó lámpa, virág a sziklán, társak nélkül, villámtól késeit tar határfa, legendák tava, feneketlen, hová a Hold is beleszédül. OZSVALD ÁRPÁD versei: (A Vadvizek c. kötetből) Gyermekkori víziók i. Ajtó mögött a félelem, ajtó mögött az életem, úgy léptem át a küszöböt, várva — itt a pillanat, hideg kéz érinti vállamat, boszorkák hajszála hull reám, erőmet varázzsal megkötik, veremben forgok majd reggelig, vagy gyökeret eresztek, mint a fa, és kiszáradok egy éjszaka. Szaladni kéne a kerten át, átbucskázni a fejemen — ne érjen utál a félelem. II. Árnyak játéka a falon, egy koppanás az ablakon, lidércek tánca — gyertyafény, ujjaim rácsán nézem én. III. Valaki sír a kert alatt, felhők között a Hold szalad, összesúgnak az almafák. Valaki követ, kutya tán, vagy kódorgó, csúf boszorkány? Botom görcsösen markolom, bokrok sötétje nem felel, ellenemre is menni kell, ébrednek ősi ösztönök, élesedik a fül, a szem, madár surran vagy denevér, lüktet agyamban minden ér, megyek bujkáló Hold alatt, torkom szorítja ott belül, de mégis kibuggyan a dal, mert aki fél, az énekel, hogy ne maradjon egyedül a világ fájdalmaival. VADVIZEK/ “ mW W m ÚJ KÖTETÉRŐL Ozsvald Árpád indulásakor egyszerűségével és őszinteségével hatott. Többé-kevésbé az ő lírája fejlődött a legegyenletesebben, az ő költészete őrzi leghamvasabban a népi hangra épülő lírát. Szándéka tiszta volt: úgy írni, úgy beszélni, ahogyan az egyszerű parasztok szólnak. Ez az alaphang, vagy inkább magatartásforma jellemzi költészetét, mégsem vezeti zsákutcába, mert horizontja megnövekedett, érdeklődése egyetemessé tágult. Költészetének újabb szakaszában a leíró hang fokról-fokra lényegül át gondolati költészetté, emberiséget, világot átfogó komplexummá. Fábry Zoltán a Harmadvirágzás című dolgozatában dicséri is, félti is az egyszerűséget ars poeticává emelő Ozsvaldot: „Egyszerűségét külön is kihangsúlyozza: »csak egyszerű szavakkal beszélek, ahogy beszélgetnek a parasztok, ha a földekről hazatérnek« — pedig erre semmi szüksége nincsen, mert egész költészete önmagáért, egyszerűségéről beszél... Egyszerűsége ma még magával ragadó, de épp itt fenyeget a veszély: az egyhúrúság és modorosság. Tágítani kell a kört, szemet, fület másra is szoktatni, az egyenletes lélegzést itt-ott gyorsítani, szaporázni ..." Egy-két versétől eltekintve, Ozsvald nem szaporázott és tyuhajozott, de kialakított egy olyan formát, amelyben ott érezzük az Arany János-i tempózást, azt az „érdes beszéd“-et, amely adekvátan ozsvaldi, nemcsak intellektualitásánál fogva, de mondanivalójának maisága és sajátosan hazai ízei miatt is. A költőt nem a csillogás vonzotta, nem a fény felé tört, inkább lefelé ásott, a gyökerekhez, s megtartó erőként múltjába, szülőföldjének rögébe kapaszkodott. Realista és népi szürrealista egy személyben, hiszen ezek a meghatározások nem zárják ki egymást, inkább összefonódnak, magasabb minőségi értéket hozva létre. Ozsvald idejében megérezte, hogy a modern, zaklatott kor túlfeszítette az idegeket, szövevényesebbé tette az érzékelhető világhoz és az emberi társadalomhoz való viszonyt, kizökkentette régi nyugalmából (ha ugyan nyugalomnak lehet nevezni) az embert. Az anyag felbontásával, a művészetek formabontása is megindult (nem elsőízben), újat, izgatót kellett hozni, olyat, ami kifejezi korunk lényegét, ami még le tudja kötni a nekiszabadult fantáziát. Igen ám, de a fejlődés sokkal lassúbb a tömegeknél, mint az egyéneknél, más a szimptómája az int^llektüelnél, mint a munkásnál vagy a parasztnál Az is bizonyos, hogy a fejlődésnek és az ezzel járó életjelenségeknek ez a progresszivitása arányú san váltja ki a visszahatást, reakciót az emberi lelkekben és kísérő jelensége az elidegenedés, elvágyakozás. Ez a kettősség azt bizonyítja, hogy az ember a haladás leggyorsabb tempójánál sem tud egészen elszakadni őselemétől, a földtől, s a legbonyolultabb lélekben is ott él az egyszerű dolgok és jelenségek ősi tisztelete és szeretete. Nem bizonyítható és nem is hihető, hogy az atomfizikus agyában egy virágcsokor láttán a gondolatsornak az a folyamata indul meg, amely részeire bontja, elemzi és képleteiben érzékeli a virágcsokrot. Sokkal inkább hihető, hogy a fellépő asszociáció a megszokott mindennapi képhez kapcsolja a felfogott jelenséget. Az sem különös, hogy egy bizonyos területre koncentrált, egy bizonyos területen bonyolult feladatokat végző egyén más vonatkozásban, más területen és helyzetben olyan szimplává és egyszerűvé válik, mint akármelyik más ember. A rácsodálkozás, az egyszerű, őszinte beszéd tehát ma is szükséglete az embernek, bármilyen technikai haladást is ért el. A költő dolga: látni és láttatni, úgy hogy gondolattá sűrűsödjék a kép, s megőriztessék a szívben. In memoriam című versében Ozsvald így emlékezik a háborúra: „Ernyőként szállt alá az akác/ koronája, akna vágta derékba,/ az ablak kettős keresztje, üveg nélkül,/ gordonkahangok siratta/ a széthulló őszi tájat.“ öt sor, de minden fájdalom, minden tragédia benne lüktet. A Vadvizek immár hetedik önálló kötete Ozsvald Árpádnak. Ez költészete férfikorának betetőzését is jelenti, bizonyos megállapodottságot, körülhatároltságot, mindazon jegyek kialakulását, amelyek a költő egyediségét őrzik. Természetesen ez nem valamiféle bejegecesedést, önismétlést vagy lezártságot jelent. A tehetséges költő útja nyitott s jó ösztöne megtalálja a helyes irányt, a továbblépés lehetőségét. Költészete azonban már őrzi egyedi arcmását — végérvényesen. Ozsvald nem adat ki vaskos köteteket, nem szószaporító fajta, könyveinek összeállítására azonban igényesen figyel. Ha érzi, hogy a vers rontaná az összképet — gondolkodás nélkül kihagyja a kötetből. Ilyennemű érzékenységéről többször beszélt. Kötete, amely ezúttal is jól szerkesztett — három ciklusra oszlik. Az Oszlopfő-ben az embert, az emberséget keresi elgépiesedett és már az emberiséget fenyegető civilizációnkban. Ha végiglapozzuk a ciklust, megtaláljuk a költőt s benne az ember, az emberiség fájdalmát. Nem mond nagy szavakat, nem dörög próféciákat, csak figyelmeztet, csöndes, emberséges szavakkal, látó, láttató bölcsességgel: „Ha meghal a tenger,/ vele pusztul az ember, emészti önmagát,/ fehér vitorláit hiába feszíti/ a szélnek, tört árbocán csak rongyként libeg/ a vászon — maga teremté gyilkos zátonyát...“ (Ha meghal a tenger) Talán passzívnak tetszik ez a magatartás, a jelszavak nélküli megnyilatkozás, az elmaradt harangkongatás. Sokan talán hiányolják a harciasabb hozzáállást a világ dolgaihoz. Ozsvald karaktere, vérmérséklete nem tűri a nagy szavakat, mégis, bárkinél jobban megszenvedi a világot. Egyik remek verse, a Búzaszem is ezt sugallja és példázza: „Én vagyok az útszélre esett/ búzaszem./ Keresem társaimat,/ mert egyedül nem lehet/ belőlem kenyér,/ mit megszegnek nehéz,/ kezektől zsíros tölgyfa asztalon./ Én vagyok a kövek parazsába/ esett búzaszem,/ kettéfeszít a kő és a fájdalom./ Át kell jutnom az árok/ túlsó oldalára.“ Lehet-e ennél borzongatóbban és fájdalmasabban vállalni a közösségi gondot, az emberek utáni vágyódás kínzattató fájdalmát? Aki ezeket a sorokat leírta, mély együttérzéssel figyeli a világot, rendellenességeivel és rettenetéivel egyetemben. A másik két ciklus, a Cédrusfa-álmaim és A nagy sasi kígyó a nosztalgiáé és a régi világ, a paradicsomi gyermekkor elsüllyedése fölött érzett bánaté. Ozsvald faluélménye eredendő és megszenvedett, hiszen indulása idején, de később is — sőt még most is — a falu, a szülőföldvarázs adott neki biztos támpontot, ez szabta meg látószögét vizsgálódásaihoz. Ez az a talaj, amelybe beleágyazta költészetét, amelybe védelmet találva belekapaszkodhatott, ahol otthonosan érezte magát. Ebben rejlik költészetének töretlensége is. Ebből a paraszti nyugalomból ered verseinek tárgyilagossága, realisztikus látásmódja, az a lassú, megfontoltnak ható előadásmód, amely nem izgalmi állapotot, hanem nyugalmat teremt a lélekben és szinte sztoikus bölcsességgel szemléli az életet. Ezért marad mindig földközelben, emberközelben a költő még akkor is, ha emlékeiben, ifjúkori paradicsomában bolyong. A kapcsolat azonban mégsem a régi már, a valóság egyre inkább emlékképekké sűrűsödik, az Idő szakadékot nyitott tárgya és alanya között. Glóbus című versében nagyon is ráérez a költő a szülőföldjéhez fűződő új viszony ellentmondásaira: „Tenyeremben a Föld,/ ujjaimban érzem/ a kontinensek lüktetését,/ az egyenlítő fullasztó páráit,/ a jeges sarkok hidegét/ — kék tengerek keserű,/ sós íze nyelvem hegyén./ Ily közel s mégis olyan távol,/ szülőföldem érzem,/ de nem találom/ — pont nélkül lebeg a végtelenben.“ „Ki fejti meg a korsóba rejtett írást? Ki ássa ki a homokba némult bálványokat?“ — kérdi a költő Hajnalban című versében. Hiszen — folytatja versét: „Akár az ember — a tárgyak is keresik önmagukat.“ Igaz és mély gondolatok, ozsvaldi telitalálatok. A költő ezekben a versekben gyermekkorát, ifjúkorát temeti, siratja, de mumifikálja is ezt a világot, mint az óegyiptomiak halottaikat, amelyek bár múmiaként maradtak meg, üzenetet hagytak az utókornak. A költő többet hagy, egész emlékrengeteget és jó volna hinni, hogy évtizedek múlva akad még ember, aki kíváncsisággal törli le az idő porát a sorokról és a szülőföldszeretetben, a humánumban s a mély emberi megrendülésekben megérzi a költőt, aki az utókorra is gondolt, amikor ezeket a sorokat írta: „Rakosgatom emlékeimet,/ színes dobozokba/ rakja így kincseit a gyermek.“ Emlékeit, amelyek elfutnak, mint „kövek között a víz“, de megmaradnak a költészetben, hogy valljanak annak, aki meghatottan és tisztelettel kezd a sorok olvasásához. DÉNES GYÖRGY 11
