A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
A BÉKE MÁRTÍRJÁNAK EMLÉKÉRE (40 ÉVVEL EZELŐTT HALT MEG CARL VON OSSIETZKY) Számos könyvtárat bejártam, de Ossietzky műveit - sajnos - hiába kerestem; csupán néhány német nyelvű kiadványt találtam, mintha bizony Carl von Ossietzky nem az egész haladó világ, hanem kizárólag a német nép „ügye" lenne. Pedig a fasizmus Nobel-díjas áldozatának sorsa manapság is általános érvényű példa, vád és mementó: ma, amikor a békeszerető emberiség egy fenyegető új szörnyűség, a neutron-halál ellen tiltakozik, Ossietzky sorsa mindennél aktuálisabb tanulság. Mikor Fábry Zoltán a kultúra és a háború kapcsolatát elemezte, kertelés nélkül kimondta, hogy a kultúra a háború ellenpontja, mert „a kultúra végcélja": a pacifizálás". S az 1950. december 4-én tartott kassai (kosicei) előadásában éppen Ossietzkyt hozta fel például és tanulságul: „Hitler elsőszámú ellenfele nem véletlenül volt az aktív pacifizmus hősi megtestesítője: Ossietzky. Ki emlékszik még Ossietzkyre? A béke legnagyobb mártírjára, kinek halálát annak idején Krisztus Golgotájával egyenlítettük! Hitler és Ossietzky: a háború és béke fogalmát az antifasizmusban sikerült két névre egyszerűsítve a világ ügyévé tenni. De hiába volt Nobel-díj, világtiltakozás és szolidaritás, a béke megszemélyesítőjének hullnia kellett, és Hitler előtt szabad volt az út — a háborúhoz." Carl von Ossietzky negyven évvel ezelőtt, 1938. május 5-én halt meg, s halálát valóban Krisztus Golgotájával azonosította a haladó szellemű csehszlovákiai magyarság. Ennek az azonosításnak a legszebb példája talán Berkó Sándor Beszélgetés egy útszéli feszülettel című verse, amely az Ossietzky emlékére alcímmel jelent meg. Krisztus Golgotája egyébként hatalmas - állandóan visszatérő, ismétlődő - jelképpé, a mártíromság szimbólumává nőtt két világháború közti szocialista líránkban (főleg a fasizmus uralomra jutása után, a harmincas évek közepe táján), s tegyük hozzá mindjárt: Krisztusban sohasem isten fiát, hanem a szenvedő embert, — mint a kommunista Prerau Margit megfogalmazta: „ez elnyomottak első lázadá-Ne rejtsd el orcád, úgyis látom én azt a könnycseppet szemed szögletén, azt a vonagló kínt az arcodon, mely itt vonaglik sápadt arcomon, ne csukd keményen össze ajkadat, mert úgyis hallom mindenik szavad, keserű imád, szelíd panaszod, mely sebeidnél fájóbban sajog. Két tehetetlen vézna karodat imájával nem oldja fel a pap. Pedig körötted: a száraz rögök közül népednek jaja nyöszörög, hogy korbácsoddal űzd el azokat, kik megaláznak, a kufárokat, sát" tisztelték szocialista költőink. Egy kicsit sem csodálkozhatunk hát azon, hogy Berkó Sándor Ossietzkyt is Krisztussal (mint a mártíromság jelképével) azonosítja. Ki volt Ossietzky? Lengyel származású német publicista (Hamburgban született 1889. október 3-án), aki antiimperialista és háborúellenes írásaival, szenvedélyes hangú irodalmi és színházi kritikáival már az első világháború előtt ismertté vált. Később a weimari köztársaság egyik legnagyobb hatású publicistája lett. A nácik - antinacionalizmusa és pacifista magatartása miatt - már 1933- ban letartóztatták. Szabadonbocsátásáért világszerte tüntettek az antifasiszták, az évek múlásával azonban a tiltakozás és a szolidaritás ereje is lankadt; 1936. augusztus 23-án - a kassai békenapon mondott beszédében - Fábry Zoltán már felháborodással beszél arról, hogy a gyáva világ hallgatólagosan beleegyezett „a halál nagy imperialista napiparancsába", a fasizmusba, s ezzel együtt Ossietzky elpusztításába: „A Nobel-békedíj jelöltjét, Carl von Ossietzkyt immár negyedik éve tartják lakat mögött. A pacifizmus e makulátlan embere ma krumplit hámoz és latrinát súrol, és a gyáva világ, amelynek javáért és jövőjéért ez a heroikus férfi nem ismert hallgatást és félelmet, szó nélkül tudomásul veszi megalázó szenvedését, melybe lassan belepusztul." Ossietzky még ebben az esztendőben - tehát 1936-ban - megkapta a Nobel-békedíjat, sorsán azonban már ez sem változtathatott: a nácik látszólag ugyan szabadon engedték, de haláláig fogolyként őrizték egy berlini szanatóriumban. A béke nagy mártírja a koncentrációs táborban szerzett sérüléseibe halt bele. Mert ahol a háború hívei kerekednek felül, ott a humanizmus és a kultúra eleve pusztulásra ítéltetett. Ez Ossietzky sorsának máig érő tanulsága: megtanulandó és továbbadandó példa, amely mindannyiunkat éberségre int, mert a béke ügye még manapság sem „nyert ügy" a világon. VARGA ERZSÉBET hogy adj azoknak bort és kenyeret kikért keresztre vitted testedet. Lásd, nevedet a Sátán lopta el, a Te nevedben embervért kevert, a Te nevedben öli azokat, akikre hagytad királyságodat. Meghalnál értük, tudom, százszor is, de ha keresztre jutsz századszor is, s az útszéli por ajkadig belep, zászlóinkon mi kibontjuk neved, széttárt karokkal, a langy dombokon, Te megmaradsz, túl minden korokon, túl minden ólnok szenten, ál-imán, és megkönyörülsz az Ember Fián. ATANASZ VENCLOVA: A HALHATATLANOK Álmos pihéket ejt a tél a temetőkre, már Litvániát is fehér lepel fedi. Itt Beethoven sírját a hó gaza benőtte, Strauss fölött a jég hideg virágai. . . S valahol a didergő fák koszorújában a süppedő havat szuronysor döfi át, fejfák sötét sora . . . Lenn örök fedezékben pihennek a derék, elfáradt katonák. Kemény csetepaték végig a Duna-tájon, Práter tisztásain vad riadók sora — A győzelmi hurrá után véres fejét rögökre hajtva alszik a sok-sok katona. Hóban botladozol... a fát fagy pengeti, kopár erdők között szelek fúgája zeng, s a hó a fák alá locsolt vért már lemosta, nyomát nem őrzi rég csak az emlékezet. De benned erre jár a hős mind, aki nincs - Emlékük éppolyan, akár hóban a lábnyom. Mutatja, merre ment a győzelmes sereg, mely holtan s véresen kifogott a halálon. MIHA KVILIDZE: BALLADA A KATONÁRÓL Megöltek tizenhét éves koromban. A háború tűztengerébe fúltam. A szót: szeretlek - épphogy megtanultam, de kimondani már nem volt időm. Barátaim mind százfelé eredtek. Futtában intettem csak kedvesemnek. Tizenhét éves koromban megöltek, úgy tört le életem, mint gyönge ág. És húsz év múlva, vagy huszonöt múlva egy őszülő ember hajol síromra, aki, ha élek, én lehettem volna. Felé nyújtom tapogató kezem. Jaj, messze van, szédítő messzeségben! Milyen rövid a kezem! El nem érem. Remélem, már rég nem bánkódtok értem, de rajtam ne is mosolyogjatok, amiért ily esztelen vágy él szívemben: sóvárgok az után, ki nem lehettem. Tizenhét éves koromban elestem. Ki adja vissza, ami az enyém? BERKÚ SÁNDOR: BESZÉLGETÉS EGY ÚTSZÉLI FESZÜLETTEL (Ossietzky emlékére) 11
