A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
it tudtam Ostraváról? Tulajdonképpen semmit, azazhogy nem többet, mint amit általában az emberek: jelentős ipari nagyváros hazánk északi részén, közel a lengyel határhoz, az észak-morvaországi kerület központja, lakóinak száma meghaladja a háromszázezret. Elsősorban bánya- és kohóiparáról nevezetes, de fejlődőben van gép- és vegyipara is . . . Aztán megláttam Ostravát. Megláttam, hiszen kéthárom nap alatt nem lehet teljes valóságában megismerni egy sok évszázados települést, amely ráadásul eddig sohasem látott ütemben épül-szépul. A belvárosban, a Forradalmi Hagyományok Múzeumában kezdem a tájékozódást, ahol részletes aprólékossággal pergethetők vissza a harminchárom évvel ezelőtti események: Ostrava felszabadulásának egyes mozzanatai. . . . 1944/45 telén Ostrava és környéke volt az utolsó bányaterület, amely a német megszállók kezében volt. A nácik ezért különös figyelmet szén-' teltek e térség védelmének, valami fanatikus erő azt sugallta elvakult vezéreiknek, hogy Ostrava „megmentésével" talán fordíthatnak még a második világháború kimenetelén. Ezért szokatlanul erős, vasbetonfalakból és szögesdróttal határolt aknamezőkből, szilárd erődítmények s ellenállási gócpontok láncolatából álló, mintegy ötven kilométer szélességű védelmi gyűrűt vontak a város köré. A térséget elvetemült kegyetlenségéről híres Schörner tábornok vezényletével, húsz német hadosztály védte! Természetesen, a szovjet hadvezetőségnek pontos értesülései voltak erről a rendkívül erős védelmi gyűrűről. A Vörös Hadsereg vezérkara ezért eltekintett az egyenes, nyílt támadástól, mert ez nemcsak emberéletekben követelt volna tetemes áldozatokat, de e jelentős bányaterület ipari létesítményei is súlyosan megrongálódtak volna. Ezért a szovjet hadsereg nem közvetlenül északi s észak-keleti irányból mért megsemmisítő csapást az Ostravát „megvédeni" akaró német megszállókra, hanem mintegy száz kilométeres ívben körülkerítette a fasiszta uralom alatt sínylődő várost. Ez a hadmozdulat, majd az ezt követő kemény harc az „ostravai operáció” néven íródott be a második világháború történetébe. Ostrava felszabadítói - a Szovjetunióban alakult I. önálló Csehszlovák Hadtest harckocsizóinak és repülőseinek támogatásával - a IV. ukrán front bátor katonái voltak. A felszabadítási harcok kereken húsz napig tartottak; az első szovjet tank 1945. április harmincadikán törte át a fasiszták védelmi gyűrűjét és Ostrava belterületére ért. De ennek külön története van, melynek főhőse egy akkor huszonöt éves fiatalember, Milos Sykora. Milos bátor tettére így emlékszik Nyikoláj Ivaszjuk, az Ostravábo elsőként behatoló szovjet harckocsi parancsnoka : „Április 29-én Klement Gottwald elvtárs látogatta meg egységünket, akitől megtudtuk, hogy másnap megkezdődik Ostrava felszabadítása. Néhány óra készülődés, aztán éjjel parancsot kapunk az indulásra. Svinov és Zábreh irányából közeledünk a város felé. A németek elszórtan ellenállást tanúsítanak, többszöri golyóváltás után kapjuk az újabb parancsot: az előttünk lévő hídon keresztülhaladva áttörni az Ostravica túlsó partjára! Tulajdonképpen azonnal indulnánk is, de néhány ostravai fiatalember állja utunkat. Izgatottan közlik, hogy a németek aláaknázták a hidat!. .. Egy nyurga, barátságos legény kiválik a többiek közül és vállalja, hogy elvágja az aknák gyújtózsinórját. Merész, nagyon veszélyes elhatározás; de a fiatalember, aki Milos Sykora néven mutatkozik be, hajthatatlan. Pisztolyt, egy-egy piros meg zöld jelzőrakétát és ollót kölcsönzők hát neki. Abban maradunk, hogy a gyújtózsinór elmetszését zöld rakétával fogja jelezni. Percek múlnak el feszült, izgatott várakozásban. Újabb, határozott parancsot kapok: azonnal indulni kell a híd túloldalára! Egy-két perc türelmi időt kérek, de hiába, a zöld rakéta továbbra sem röppen a magasba. Indulunk. Teljes sebességgel haladunk előre. A fiúk előtt elhallgatom a veszélyt, én pedig átadom magam a végzetnek . . . Már csak másodpercek választanak el a hídtól, amikor felröppen a megbeszélt jelzés! Baj nélkül átérünk a túloldalra, Milos megmentette a felrobbantásra szánt hidat. Egy villanásnyi időre megpillantom őt, ahogy a híd vasszerkezetén felénk kúszik. A legszívesebben megállnák, hogy megköszönjem hősi tettét, de ekkor német golyószórók kereszttüzébe kerülünk. Tankunk harcképtelenné válik, kénytelenek vagyunk kiugrálni belőle. Ugrás közben látom, hogy Milos, akinek az életemet köszönhetem, holtan összerogy, aztán én is önkívületbe zuhanok." Az ostravai operáció május negyedikén ért véget. Azóta harminchárom esztendő telt el. A hétszáz esztendős Ostrava fejlődésének legboldogabb, legeredményesebb időszaka.- Aki a jelenre kíváncsi, annak a múltat is ismernie kell - mondja Ladislav Oprsal mérnök, Ostrava főpolgármester-helyettese. Az impozáns Városháza különtermében, az egyik _________NÉPHADSEREGÜNK ÉLETÉBŐL_________ HAJNALI TÁMADÁS A katonai kiképzőtábor fölött szürke felhők gomolyognak, csendes eső áztatja az utakat, dombokat. A gépesített lövészek páncélozott jármüveinek kilátónyílásain behatolnak a hajnal első fényei, elűzve a félhomályt, a jármű belsejében. Több tucat harcos ül a jármüvekben, várva, hogy elérkezzék az „X“ óra. Végre! Megérkezik a parancs, nekilendülnek a gépek s emberek. „IRÁNY: AZ ELLENSÉGES ÁLLÁSOK!" Szürke füstgomolyokat bocsátanak ki a jármüvek kipufogói. Enyhe izgalom fogja el a legénységet. Megindulnak a jármüvek. A tüzérség bombákkal árasztja el az „ellenség“ védelmi állásait. A harckocsik egyszerre lendülnek támadásba a gyalogság páncélozott járműveivel. Jiri Novotny szakaszvezetö, rajparancsnokkal, akinek mellén ott a „Példás katona" jelvény, még a támadást megelőző pillanatokban beszélgettünk. — Egy harci gyakorlaton történt — emlékezik. - Egy keskeny szurdokban nyomultunk előre, úgyhogy jármüveink csak két oszlopban haladhattak. A harcosok leugráltak, szerteszét szaladtak a terepen s máris földre vetették magukat ... Ezt a „maratoni" gyakorlatot nem lesz könnyű elfelejteni. A páncélozott jármüveket már a második világháborúban alkalmazták. Abban az időben a harckocsizó alakulatok kellő gyalogsági támogatás hiányában olykor igen nagy veszteségeket szenvedtek. Ezért volt szükséges, különösen közelharcban, a közvetlen gyalogsági támogatásra. Ezek az egységek azonban igen könnyen sebezhetők voltak, nagy veszteségeket szenvedtek. Ezért valamennyi hadseregben bevezették a gyalogság szállítására a könnyű páncélozott jármüveket, amelyek a harckocsikkal egyforma gyorsan tudnak elönyomulni. Ezeket a jármüveket nem fegyverezték fel különösebben, a legénység a harcvonalban elhagyta a jármüveket és gyalogságként harcolt. A háború folyamán azonban egyre 12
