A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
I Regélő Csallóköz GÖNCÖL TÁLTOS A róla szóló regékben is ásva Hó sunk emlékei rejtőznek. Hiába irtotta a kereszténység tűzzel-vassal az ősvallás emlékeit, azok átvészeltek egy teljes ezredévet. Igaz ugyan, hagy ma már csak az ősi hitvilág széthulló mozaikjait találhatjuk fel a Csallóközben, de töredékeiben is szép. Kötelességünk, hogy ezeket összegyűjtsük és lejegyezzük, amíg nem késő! Göncöl táltos (tátos) egyik legérdekesebb és igen sokarcú alakja Csailóköz immáron feledésbe merülő — és bűnös nemtörődömséggel el hanyag oft — regevilágának. Egyes regék a magyarok istenének, mások félistennek, nagyhatalmú táltosnak, sámánnak vagy éppen nagytudású öreg bölcsnek, de más regeváltozatokban bizony gyarló emberként is ábrázolják, aki nem mentes népünk egyik bűnétől, a bor túlzott szeretetétől sem. Ha az alakjához fűződő töredékeket feldolgoznánk, egész szép kis kötet lehetne belőle. A csallóközi ember az ég csillagképei közül legjobban az Ursa maior-t, a Nagymedvét ismeri. Ő Göncölszekérnek nevezi, míg a szegedi Döncörnek, Döncűnek, Döncűszekérnek, a szépszavú palóc pedig Kincsőnek. A csallóközi ember nevezi még Göncűnek, Göncölnek, Fényesség' szekerének, Göncöltáltas szekerének is. Azt tartják róla, hogy megbízható időjós. Ha ugyanis a csillagai „aprón ragyognak", akikor verőfényes, szép idő várható. De ha a csillagai nagyra nőnek, az bizony rossz időt jelez. Eső, szélvész, vihar lesz és jó, ha már előre fedél után néz a „mezzel” ember. (így nevezték a Csallóközben azokat, akik nem földművelésből éltek, hanem pásztorkodásból, vadászatból, aranymosásból, stb.) A rúdja meg legalább olyan pontos időmutatója volt a csallóközi pásztornak, halásznak, aranyásznak, mint nékünk az óra. Ha a rúd fölfelé áll, még „nagy éjjel" van, de ha lefelé, akkor már a közeledő reggelt jelzi és nemsokára megszólalnak a madarak. A híres-neves Göncöl táltos mintha rokonságban lenne a Kalevala hősével, Vöinömöinnel is! Mindketten nagy varázserővel rendelkeztek, jól ismerték a csillagokat, s mikor a földről távoztak, mindketten az égbe kerültek. A csallóközi Göncöl tátos a szekerével, Vöinömöinen pedig az ércládikájával. Nagyon is valószínűnek tartom, hogy a hódító kereszténység által megsemmisített naiv eposzunknak lehetett egyik alakja éppen úgy, mint a finnek csodálatos hőskölteményének Väinämöinen... Hej, ez az égi szekér de sok gondot okozott a keresztény papságnak! Ha már egyszer s mindenkorra az égről le nem törölhették, máglyára nem vethették, élve el nem temethették, hát legalább átkeresztelték. így lett a Göncölszekérből Illés-szekere, Szent Péter-szekere. Azaz, dehogy lett! Éppen nem lett! A nép kitartott az ősi név mellett. Ugyan ki emlegeti ma a Göncölt Illés- vagy Szent Féter-szekereként? A régi krónikákból kiderül, hogy a kereszténység felvétele tulajdonképpen nem jelentett igazi és végleges szakítást az ősvallással. Még évszázadokig élt az, s főként az ősfoglalkozások valamelyikét űző eleinknél, s közülük is leginkább azok körében, akik vizek és mocsarak között, nehezen megközelíthető helyeken éltek, például a Csallóközben, Szigetközben, Bodrogközben, stb. Csallóközben így beszélnek Göncöl táltosról: Göncöl tátos igen nagyhírű ember volt, ázsiai származású, aki tudott „prófétányi" is. Palotája egy magas hegy tetején állott, ahonnét jól láthatta a csillagokat, amelyekből jövendőt mondott. Mert ő, aki igen nagy tudományú és igen szent életű ember volt, előre megjósolta az idők változását, az országok és az emberek sorsát, a közelgő háborút, a dögvészt és más nagy veszedelmeket. Egyaránt jól értette az állatok és a növények, a vizek és a szelek, meg a tűz beszédét. Akármikor eltársalkodott velük. A fák suttogásából, az erdő zúgásából olvasta az elmúlt idők minden rejtekírását. A szekerével a levegőben tudott járni, és jámborságáért az isten azzal jutalmazta, hogy halála után — szekerével együtt — az égre került. A hősök lelkét azóta is ő viszi a mennyországba, a Nagy Fehér Országúton (Csallóközben ismert nevei még: Tejút, Isten-útja, Hadak-útja, Tündérek-útja, Részeg ember-útja), melyet Hóttak-útjának is neveznek a Csallóközben ... És kísérik őt az idők végtelenségéig az ő hűséges bojtárjai ... Tehát a rege tanúsága szerint nem csupán papfejedelme, hanem egyúttal pásztorfejedelme is volt népének. Egy másik rege szerint a Tejút nem más, mint Göncöl táltos hosszú fehér szakálla. S ezen a szakállon, a Nagy Fehér Országúton hajtják haza barmaikat az égi pásztorok... (A keresztény elképzelés szerint Szent „Joákim”.) Ahol az út elágazik, ott a csorda, a nyáj, a ménes mindig két felé akar szaladni. Ezt a térőt pedig az ősisten akkor teremtette, amikor egy este hazafelé mentében egy részeg ember jött vele szemben. Hogy ne találkozzon vele, gyorsan ezt a másik utat csinálta. Ez az Isten-útja, a másik meg a Részeg ember-útja. S azóta a közmondás: „Részeg ember útjábál (elől) még az isten is kitér.” Göncöl pásztorfejedelem volt életében és az maradt halála után is. Alakja egyre nőtt, s emberből félistenné lett: Nagyszakállú Göncöl táltos, Csillagporos szakálladon, A Nagy Fehér Országúton Csillagcsorda-csillagménes Soha kétfelé ne fusson! Vezér Szarvas, Táltos Bika Mindig jó utat mutasson . . . A Nagy Fehér Országúton Csordád kétfelé ne fusson! És hogy ugyan miért görbe Göncöl „tátos" szekerének a rúdja? Hát a ,,'mezzei” embert ebben az esetben sem hagyta cserben a képzelőereje, meseteremtő tehetsége. íme, két változat: . . . azért, mert a gonoszok, az irigyek lehúzzák a föld felé!... És a másik, az emberibb magyarázat: .. . hát a rúd úgy görbült meg, ahogyan meggörbült. Hogy hogyan? Hát csak úgy, hogy egyszer a Göncöl tátos a csárdában mulatgatott, iszogatott, s amikor aztán mór kissé kótyagosan hazafelé poroszkált, nekihajtott egy óriási tölgyfának... Hát csak ezért görbült meg a szekerének a rúdja!... Egy másik Göncöl rege — Khín Antal jóvoltából — szinte épen maradt ránk, s alig szorul kiegészítésre. Ősiségében egy pillanatig sem kételkedhetünk. (me: ... Ha éjjel arrafelé fordulunk orcánkkal, amerre a Nap sohasem jár, látunk egy nem valami nagy, de fényes csillagot. Ez a csillag nem mozdul el á helyéről soha, mert nem is csillag az, hanem egy leásott kőszobor (kőoszlop). Tőle nem messze, egymás mellett két csillag van. Az óm, de ezeket is csak az avatatlanok tartják csillagoknak. Nem csillagok ezek, hanem legelésző táltos paripák, melyeket Göncöl táltos dédapja kötött a kőoszlophoz, majd így szólt hét daliás unokájához: — Én most aluszom egyet. Mire fel-Andrásy Tibor: Dunai halászok (linómetszet) ébredek, valamelyitek oldozza el a két táltost és fogja be abba a kocsiba, amit innét nem messzire, a magas fűben elrejtettem! Amelyiteknek sikerül, az lesz minden titkaim tudója, annak adom minden tudásom, minden hatalmam! ... A vénséges vén sámán ezzel leheveredett és azon nyomban el is aludt, mint minden hétezer esztendőben egyszer. .. De akkor aztán aludt is kerek hétezer esztendeig egyfolytában. A hét deli szép unoka közül eddig csak hat próbálkozott ugyan, de hiába. A táltosok amilyen szépek voltak, olyan vadak, harapósak, rúgósak . . . Közben pedig teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok és évezredek, teljes hat évezred. S ím a legfiatalabb dédunoka, Göncöl megtalálta a magas fűbe rejtett, gondosan álcázott, aranyküllős-ezüstküllős szekeret. Befogott eléje négy pompás éjszín paripát és egyre kerülgeti a két fehér táltost, míg csak azok bele nem fáradnak a szüntelen vigyázásba, s meg nem szelídülnek . . . Akkor aztán — mielőtt még a hétezer esztendő letelne — az éjszín paripákat kicsapja az égi legelőre, a kocsi eleibe meg befogja a két fehér táltost. .. S amikor letelik a hétezredik esztendő, dédöregapja felébred és ezt mondja: — Na, végre egy kicsinyt kialhattam magam I S alighogy ezt kimondja, az égről minden csillag eltűnik! Mert nem mások azok az égi csillagvirágok, mint mindegyik egy-egy csatában elhullott magyar dalia lelke ... A feltámadt harcosokkal a táltos mindent megtehet, amit csak akar, mert a harcosok láthatók is, meg nem is... Ahogyan a táltos akarja ... És semmiféle fegyver nem fog rajtuk. » De Göncöl táltos csupán egy alakija a csallóközi regevilágnak a sok közül. . . Évszázadokon keresztül szállt ez a rege is szájról-szájra, mert a csallóközi ember szerette a mesét, a regét. A pásztorok, halászok, vadászok, aranyászok tüze mellett, de a falvakban is, a hosszú téli estéken, amikor odakünn csak a farkasok csavarogtak, ólálkodtak a falu körül, az apák, a nagyapák ültették el a minden szép iránt fogékony gyermeki lelkekbe az ősök hagyatékát. . . Sajnos, eddig szinte senki nem akadt, aki feljegyezte volna a csallóközi népszellem e varázslatosan szép, költői termékeit, s így túlnyomó többségük örökre elveszett. N. LÁSZLÓ ENDRE ( 14
