A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-28 / 5. szám
van; egyetlen villany sem ég az utcán . . Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, egyszer meg is történt, hogy hasra estem a félelmetes sötétben. Nos, mostanában már bátran hazajárhatok akár éjfélkor is, mert az én falum is ugyanolyan neonfénnyel fogad, akár a többi falvak vagy városok. — Aradon és Révában főleg az üzlethiány okozott problémát, s már azon gondolkoztunk, hogy ott is kellene egy boltot építeni — mondja Udvardi elvtárs. — A Jednota fogyasztási szövetkezet azonban nagyon ügyesen megoldotta ezt a kérdést: létesített egy „mozgó boltot", azaz autóbusszal hordja ki a pusztákra a szükséges árucikkeket.. . A választási programunk utolsó két éve egyébként meglehetősen zsúfolt lesz: most építjük a tűzoltó szertárat, valamint hatvan gyerek részére egy emeletes óvodát: ezt 1979-ben kellene befejezni, akkor kezdenénk a ravatalozó építését. Hetvenöt ezer korona értékben autóbusz-megálló épül, s még az idén fodrász-, illetve borbélyműhelyt akarunk berendezni a hnb régi épületében. Amit eddig elmondtunk, mind szép és dicséretre méltó, de nézzük meg most már azt is, mennyire változott meg harminc év alatt a falu szellemi — vagy ha úgy tetszik: kulturális — élete. — Úgy látom, hogy a televízió tönkreteszi az élő kultúra szeretetét. A kommunista párt helyi szervezetének évzáró taggyűlésén Vonóra Nándor bácsi is felemlítette ezt a problémát, ö emlékeztett arra, hogy még néhány éve is milyen gazdag volt a falu kulturális élete. Persze, az is lehet, hogy a mostani pangást a kultúrház hiánya okozza, de a kultúrház építése — sajnos — már nem fér bele ebbe a választási tervbe ... A következő választási időszakban tehát szeretnénk egy nagy tanácstermet építeni. Persze, ez még a „jövő szimfóniája". Maradjunk egyelőre a jelenben, van még miről beszélni. Mert a kényesebb kérdésekkel az újságíró is csak a végén rukkol elő. Itt van mindjárt a „csárda-ügy". Arról van szó, hogy a falu mellett, az úgynevezett Szélhegyen áll egy épület, amely néhány évvel ezelőtt még csárdaként szolgált; miután a csárda „megszűnt", ebben az épületben zajlottak a lakodalmak, a különféle bálok, gyűlések, kulturális rendezvények. Mondom, zajlottak, mert mostanában bizony nem zajlik ott semmi. Karácsonykor, hogy otthon jártam, nagy meglepetéssel vettem tudomásul: a helyi tűzoltó szervezet a vendéglőben, vagyis — ne szépítsük a dolgot — a kocsmában rendezi a karácsonyi bált, mert a csárdába tilos a bemenet. Miért? Mert az épület a szövetkezeté — székhelye a szomszédos Gbelcén (Köbölkúton) van —, a szövetkezet pedig hajthatatlan . .. — Ezt a kérdést megoldjuk — mondja Udvardi elvtárs —, még akkor is, ha össze kell vesznünk miatta a szövetkezet vezetőségével. A csárda üresen áll, se ura, se gazdája, mert a szövetkezet vezetősége azt állítja, hogy az oda látogatók „garázdálkodnak", meglopják a szövetkezetét. Szerintem ezek nem érvek. S ha mór a „kényes" kérdéseknél tartunk, az HÉTVÉGI LEVfiL Jeles évfordulót ünnepeltem a minap. Igaz ugyan, hogy virágot, dísztáviratot nem kaptam ez alkalomra... Kerek egy esztendős jubileumát ültem annak a napnak, amikor egy új, de máris feslett cipővel a hónom alatt bemerészkedtem az áruházba, és naivan előadtam panaszomat. Előbb gyanakodva, majd utálattal végignéztek rajtam, végül csalással gyanúsítottak, amiért reklamálni bátorkodtam egy hasznavehetetlen lábbelit. Mert állítólag szaporodnak a reklamációs csalások, kivált a vékonypénzű diáklányok köreiben, akik megveszik a lábbelit, egy ideig viselik, majd hibásnak minősítetik, hogy újat kapjanak helyette. Bizonygattam, hogy nem vagyok diáklány, ami külön szerencse, mert akkor nekem is nyolcszáz koronát kéne adnom az olyan csizmáért, amelyikre eleve ráírják, hogy télvíz idején nem lehet viselni. Hogy vékonypénzű vagyok? Így igaz, nem is tiltakoztam ellene, mire rámförmedtek, hogy minek hazudozok, mert hogy lehet vékonypénzű az, aki 390.— koronát tud adni egy pár cipőért? Hasztalan hivatkoztam az öregapámra, aki sokszor hangoztatta, hogy szegény ember ne vegyen olcsó holmit, mert ráfizet. Ezekután Írattak velem egy reklamációs levelet. Nekik nem volt elég látni a nyilvánvaló meghibásodást — írást is akartak róla. Éljen a bürokrácia — harsogtam, és megtettem amit kívántak, mert szerettem volna a saját cipőmben járni. Teltek a hetek, míg aztán érkezett egy levél, melyben szűkszavúan és megfellebezhetetlen hangon közölték velem, hogy reklamációmat nem ismerik el, mivel szakértői véleményezés alapján megállapítást nyert, hogy a reklamált árucikk „szakszerűtlen“ viselés útján ment tönkre, amiért sem új lábbelire, sem részleges kártérítésre nem tarthatok igényt, sőt még a cipő megjavítására sem, mert azt már megjavítani nem lehet. Ezt persze magam is láttam, ehhez nejm kell szakértői vélemény. Mindmáig nem tudom viszont, hogy is kell egy cipőt „szakszerűen“, illetve szakszerűtlenül viselni. Tudom, hogy lábra kell húzni, hogy tilos benne bablevest főzni, úszóleckét venni, satöbbi. Én sem tettem mást. Felhúztam, néhányat jártam benne, aztán elrepedt. Ez lenne hát a szakszerűtlen viselés? Lehetséges. Elvégre ezt egy szakértő jobban tudja. Egyetlen választásom maradt: viselni a fél pár cipőt, az egyik lábamon s így legalább a pénzem fele nem vész kárba. Sajnos, erről a kényszerörömről is lemaradtam, mert a reklamált lábbelit még csak vissza se küldték, gondolván magukban: minek annak a vízfejű vevőnek egy hasznavehetetlen cipő? Ha már nem tudta viselni szakszerűen, akkor már szakszerűtlenül se viselje. Azóta is töröm a fejemet, mi lehet a cipőm sorsa? Lehet, hogy a szakértőutánpótlás egy fiatal az én cipőmben tanul szakszerű cipőviselési technológiát? Kétlem. De akkor hol van a cipőm? Miért nem adták vissza? Summa summárum: azt is mondhatnám, hogy elloptak tőlem 390.— koronát. De nem mondom. Most már csak azt szeretném tudni, minek is dolgoztam ezért az összegért? Ám nem tudom. S még valami! Tegnap egy cipőüzlet kirakatában hasonló, de még az enyémnél is drágább lábbeli mellett ezt a feliratot láttam: CSAK IGÉNYESEKNEK. Nofene! Hát igénytelen vevőve' is számol a cipőipar, illetve a kereskede’em? Ezek szerint engem is egy igénytelen vevőnek néztek, persze nem is olcsón. No de ilyet! KESZELI FERENC Az új vasútállomás Önkiszolgáló élelmiszerbolt A hnb és a posta új épülete ződne a tanítás. Mit csinálnának Köbölkúton délután fél kettőig? Bizony, ezt az „iskola-telepítést" még meg kellene gondolniuk az illetékeseknek. Nem néhány kisgyerek, hanem a jövő érdekében . . . S ezzel el is búcsúzom szülőfalumtól. Ha túl szárazra sikerült ez az írás, az olvasó elnézését kérem: mentségemül szolgáljon, hogy csupán tárgyilagosságra törekedtem, nőm akartam elfogult lenni. (Prandl Sándor felvételei) A vendéglő iskola problémáját is meg kell említenünk. A szülők rettentően föl vannak háborodva, mert nem tudnak belenyugodni, hogy szeptembertől az iskolát is Köbölkútra „telepítik". Bizonyos szempontból igazuk váh, hiszen az iskolások közlekedése most sincs megoldva: egy negyven személyes autóbusz nyolcvankét gyereket szállít. Délután fél kettőkor indul hazafelé, s ha valakinek mondjuk hét órája van, cl sem éri. S képzeljük el a kis elsősöket, 'bkiknek már délelőtt befeje-3