A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
• •• Az égnek nincsenek kegyeltjei című bestseller megjelenése után kíváncsian vártuk, mivé „fajulhat” még az Amerikában élő német író művészete. Erich Maria Remarque azonban nem elégítette ki kíváncsiságunkat: 1970. szeptember 25-én meghalt, s életműve megmaradt annak, ami mindig is volt: a háborúellenes és antifasiszta irodalom részének, amely a személyes élmények meggyőző erejével, megdöbbentő — az újságokból és a hadijelentésekből hiányzó — tények felsorakoztatásával mindannyiunkat arra int, hogy szilárdan álljunk a béke őrhelyén és ne engedjük meg, hogy újabb iszonyú háborút zúdítson magára az emberiség. Az osnabrücki könyvkötő fia (igazi nevén Erich Paul Remark) 1898. június 22-én született. Az első világháború kitörésekor egy tanítóképző intézet növendéke volt, s 1916-ban — osztálytársaival együtt — önként jelentkezett frontszolgálatra. A köztársasági Németországban szerelt le, hogy — húszéves korában — az életben maradt osztálytársakkal együtt' visszaüljön az iskolapadba. Zenész, majd festő szeretett volna lenni, de nem lelte helyét a megváltozott világban különböző foglalkozások között hánykódott, s rádöbbent, hogy egy „elveszett nemzedék” tagja, amelyet hiába kíméltek meg a fegyverek, nem tud az életbe visszatalálni. A fronton szerzett élményei tíz esztendő leforgása alatt irodalommá érlelődtek benne. Könyve, az 1928-ban kiadott Nyugaton a helyzet változaton, világszerte sikert aratott, 1930- ban meg is filmesítették. Ez a „regény” tulajdonképpen nem is nevezhető regénynek: az egész egy hatalmas monológ, az író alakmásának, egy gyermekifjú katonának — Paul Bäumernek — a belső monológja. Hiányzik belőle a megkomponált cselekmény, a történet elejétől végig lazán egymáshoz kapcsolt epizódok lánca. Az epizódok sorrendjét pedig a szereplők váltakozása szábja meg: az elesettek helyébe mindig újabb katonák lépnek. A regény legfontosabb mondanivalója — amely Remarque későbbi regényeiben is újra meg újra visszatér, s lényegében a Remarque-i életmű vezérmotívumának tartható —, hogy a háború elsorvasztja a katonák lelkét, s meg-AZ IGAZSÁG EREJÉVEL (80 éve született Erich Maria Remarque) fosztja őket attól a reménytől, hogy az életbe még visszatalálhatnak. Bár a Nyugaton a helyzet változatlan óriási sikere és visszhangja ellenére sem világirodalmi jelentőségű remekmű, minden bizonnyal a halhatatlan háborús írások közé tartozik. A regény jövedelméből egyébként Remarque egy svájci villát vásárolt, s ezzel a vásárral már saját emigrálását készítette elő. Mert a Weimari Köztársaságban a háború igazi arcát leleplező regény írása nem kecsegtetett valami fényes „üzlettel”. Néhány esztendő leforgása alatt a legjobb német írók vagy száműzetésbe kényszerültek, vagy internálótáborba kerültek. Remarque második regénye, az És azután... még Hitler hatalomvétele előtt, 1931-ben látott napvilágot. Eredeti címe: Der Weg zurück, azaz Visszaút: ezt az utat — az életbe vezetőt — keresi a regény hőse, a háborútól megtért Ernst Birkholz, aki ugyanúgy a szerző alakmása, mint Paul Bäumer volt. „Kopogtat ifjúságának minden ajtaján”, ezek az ajtók azonban sorra bezárulnak előtte: nem tud az életbe visszatalálni. Semmi becsvágy sincs benne, semmire sem akarja vinni, egyszerűen élni akar. A könyv Utóhangjában Ernst és két bajtársa erdei sétájáról olvashatunk. Az „elveszett nemzedék” képviselői egy hadgyakorlatot tartó diákcsoporttal találkoznak: készülődik az új háború. A sokat szenvedett katonák természetesen nem titkolják a „hadgyakorlattal” kapcsolatos véleményüket, s majdnem rá is fizetnek „pacifizmusukra”: bolsevista hazaárulóknak titulálják, s majdhogynem megverik őket. CTJ, A következő Remarque-regények már az emigrációban születtek, s bennük az író humanizmusa áll szemben Hitler embertelen uralmával (pl. Szeresd felebarátodat). A Szerelem és halál órája (1955) cselekménye a második világháború vége felé játszódik. Remarque a háborúnak áldozatul vetett új fiatalságban is azt látja, amit a saját nemzedékében látott: a vágóhídra küldött ifjúság céltalanságát és reménytelenségét. Hőse, Ernst Gräber meghal, de ha életben maradna, ő is csak úgy járhatna, mint az És azután... vagy A fekete obeliszk hősei. A háború nem ismer „pardont”, senkivel sem tesz kivételt. Az 1957-ben megjelent A fekete obeliszk egyébként ugyancsak személyes élményekre épül, az író ezúttal Ludwig Bodmer néven mondja el monológját. A cselekmény öt évvel az első világháború befejezése után játszódik egy német kisvárosban. öt éve nem nagy idő, arra azonban éppen elég volt, hogy a nép elfeledje a háború szörnyűségeit. Százával emelik a hősi emlékműveket, s az avató-ünnepség szónokai már az új háborút invokálják. Fiatal gyerekek, akik még mit sem tudhatnak a háborúról, meg akarják verni a kiszolgált katonákat, akik a kávéházban nem akarnak ötödször is felállni a „Deutschland, Deutschland über alles” hallatára. Erich Maria Remarque regényei — Az égnek nincsenek kegyeltjei című „bestseller” kivételével — mind az ember és a béke érdekében szólnak a háború, az embertelenség ellen. Nem sajátos stíluseszközeikkel, hanem az igazság, a személyes élmény meggyőző erejével hatnak. S bár nem sorolhatók a világirodalom legjelentősebb műalkotásai közé, mondanivalójuk' — humanizmusuk — manapság is időszerű. VARGA ERZSÉBET ZS. NAGY LAJOS: Gödörnóta Úgy járok már e földön, e ferde, szép göröngyön, mintha a rétek selymét nem is nékem hímeznék, mintha átkozva lennék, elkerülnek a fecskék, nem röpködnek cikázva, fütyülnek már e házra, amelynek mord lakója — ország csatangolója — fejét gödörbe ejti, és gyakran ottfelejti. Fecskéim hát kerülnek, rigóim elrepültek, szürke kis verebekkel fakuló levelekkel ünneplem azt, hogy élek, s hogy vissza-visszatérek e fordított gödörbe, e furcsa szép göröngyre: a FÖLDRE. CSÁKY KÁROLY: Qm nélkül DUSZA ISTVÁN felvétele ZIRIG ÁRPÁD: fűszálak között átsüvít rajtuk Régennyitott ajtókon régennyitott ajtókon kilincselsz tested levelekkel borítod s mi ittmaradtunk hajlékukkal a csigák a szél hogy lehessél végre csak magad föld beszakadt gyökerek fölött kiegyenesednek bennünk de megkapaszkodunk így is szádon szomorú dal fakad cipekedünk az őscsontvázak és sokasodunk lélekben kezedben virág arcodon só önmagunkkal felemelt karokon akárcsak testben szemed taván koporsó a változó időben szétszabdalt vitorlák a kettévágott szomorú csendes langy este mint tavasszal cipekednek a tenyerek giliszták beleestem a szemedbe 11
