A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
Az orvosát is szeretné már látni. Hátha a jelenlétével is megszabadítaná az örökös szo® rongástól, a kínzó félelemtől. Abban biztos, hogy az első kívánsága az lesz: Ha lenne a doktor úrnak olyan orvossága, mely megnyugtatná és bátorságot adna. És nemcsak olyankor tenné erőssé, amikor a házuk előtt ül, hanem akkor is, amikor a mezőt járja! Igen, mindjárt ilyen kívánsággal áll elő, mert egyszer, álmában az a tudós 1<inézésű vénember olyan gépet ajándékozott neki, amellyel minden szót felfoghatott a házával kapcsolatban. És nagyon boldog volt. Talán még fel is sóhajtott, amikor reggel az ébredés pillanataiban a csodálatos gép után kutatott a lepedőn. Mért nem tartott örökké az éjszaka? Mért jött olyan korán a virradat? Rendelkeznie kell a kórháznak olyan gyógyszerekkel, amelyek nemcsak étvágytalanná teszik a falánk, hízásra nagyon hajlamos asszonyokat, de a kedvüket is elveszik a hallgatózástól, a mások kísérgetésétől. Ha már a holdra is eljutott a kalandos utakat kedvelő emberfia, meg mindenféle betegségeket is leküzdött az idők folyamán, csak feltalált olyan tablettákat, amelyek az ő nappalait, éjszakáit is ugyanolyan nyugodttá teszik, mint másokét. Ha azokat szedi, nem motoszkál majd fejében szüntelenül a házukra leselkedő veszedelem. Elfelejti a lelke nyugalmát háborgató gondolatokat. Megint mozdult. Megpaskolta, majd felmagasította a párnát. Előbb a könyökére támaszkodott, aztán felült. Hátát a párnának támasztotta, ülőhelyzetéből egészen jól hallotta, hogy a kórházban mozgalmas, eleven az élet. A folyosón ápolónők csoszognak. Szobáról szobára hordják a vacsorát. Csoszogás, beszélgetés, edények csörgése hallatszik kintről. Már annak is gyerekesen örült, hogy meglepheti az őt. gondozó, beteges színű ápolónőt. Azzal, hogy ül az ágyon, a fehér falak között, és várja a vacsoráját. És ha csak keveset is, de eszik. Belekóstol az ételbe. Mert aki eszik, erősödik, visszanyeri az egészségét, korán elhagyhatja a kórházat. Persze, nem bánná, ha vacsora helyett az orvost vezetnék be hozzá. Leülne az ágya szélére, megfogná a kezét, a szemébe nézne, és bátorítaná, hogy hamarosan otthon lesz. És ő úgy hálálná meg a szavait, a biztatását, hogy mindent őszintén elmondana neki. Még azt is, hogy nagyon félti a szép, mutatós eternittetős házukat! Az igazat megvallva nem is azon lesz, ha bejön hozzá az orvos, hogy simogassa a kezét és elhalmozza reményt keltő szavakkal. Ö kapaszkodik majd bele a karjába, mint fuldokló a szalmaszálba. És mert tudja, az orvos nem ücsöröghet a beteg mellett sokáig, nem tartja a szobájában hosszan, csak míg rövidre fogva mondókáját közli vele a legfontosabb közlendőket! Mennyire igaz, hogy semmi nem történik úgy, ahogy az ember szeretné vagy ahogy előre elképzeli. A beteges színű ápolónőt egyáltalán nem lepte meg azzal, hogy ült az ágyán, és fogyasztott a vacsorájából. Sőt még az sem hatotta meg, hogy kapaszkodott, erőlködött, mint a gyenge növény a fény felé, hogy minden porcikája a gyógyulást kívánta. Mintha úgy egyszerűsítette volna le magának a kórházba került ember baját, hogy akit mentőautóval ide hoztak, az vagy meggyógyul, vagy meghal. Más, jobb lehetőséggel nem kecsegtethetik. Lerakta szobájában a vacsorát, és kiment. Majd jó negyed óra múlva bejött, elvitte a maradék ételt és a tányérokat. Közben se nem szólt, se nem kérdezett semmit. Mintha szigorú parancsba kapta volna: Nem szabad társalogni a betegekkel! Az ápolónő legyen készséges, szolgai módon teljesítse a beteg minden kívánságát, de a szóját tartsa, ne beszéljen feleslegesen és annyit, mint egy falusi pletykás asszony, hallgatagon végezze a dolgát. Egyedül gubbasztott hát a szobában, hátát a párnának támasztotta, és hiába örült gyerekesen az étvágyának, azt tapasztalta, hogy az ereje csúfosan cserbenhagyta. Gyenge, mint ősszel a légy. Amiből nem volt nehéz kiokoskodnia, hogy előbb fel kell erősödnie, csak azután hagyhatja el a kórházat. Sokszor hallotta az öregektől, hogy az akaratnak talán még az orvosságnál is nagyobb szerepe van a gyógyulásban. Csak a beteg ne csüggedjen, ne hagyja el magát, higgyen a felépülésében. Akarja a gyógyulását. Egyen. Mégha nem esik is jól az étel, erőltesse az evést, s lehetőleg ne finnyáskodjon, fogyasszon el mindent, amit eléje tesznek. Mert az étel és az étvágy a gyors felépülés leghatásosabb feltétele. A mozgást se hanyagolja el, s főleg ne ragadjon oda az ágyához, mert a párnák és a kemény derékalj ernyedtté teszi a testét. Járnia kell, és soha nem szabad attól rettegnie, hogy majd szédül a feje, émelyeg a gyomra, billeg a parkett a talpa alatt, és orra bukik. Holnap le is kászálódik az ágyról, megpróbálja a járást. Ha másképp nem megy, belekapaszkodik az ágyba, az asztalba, az ablakba, nekitámaszkodik a falnak. Mozog. Nem engedi, hogy az izmai elernyedjenek, elsatnyuljanak. Eleinte természetesen csak a szobájában tesz sétákat, és csupán akkor megy ki a folyosóra, ha már egészen könnyűnek érzi a testét. Akkor néz szét jobban, hová, kik közé került. És ha már annyira egészséges lesz, hogy a folyosó rövidnek bizonyul számára, kimegy a parkba, és a fák alatt tesz nagy sétákat. Akkor talán már a kórházat is elhagyhatja. Mehet haza egészségesen. Nem jut többé eszébe, hogy féltenie kelljen a házát. Nem lesz séhki a falujában, de az egész völgyben sem, aki a Herminkéjük jussát akarná, nyugodtan szembenézhet az amúgy is kínos-keserves örökségével, s a sorsával megbékélve várhatja a halálát. Persze, még messze lehet az a legörömtelibb nap, amikor semmitől sem félve egészségesen hazatérhet. Hiszen csupán most hozták be a kórházba. Olyan gyenge, mint a harmat. Csak rövid ideig ült a párnához támasztott háttal, de a testét már elöntötte a hőség, amely a gyengeség jele. Megint megpaskolta, felmagasította a párnát, hogy kényelmesebb legyen a fekvés, s éppen le akart dőlni, amikor bekukkantott hozzá az orvos, egy kövér, pufók arcú férfi, akinek a mázsán felült súlya alatt meghajlott a parkett, amint az ágyához közeledett. Sokkal erősebben szuszogott, mint a tanítójuk, akitől Emőke annyira félt. Leült az ágya szélére, és mintha nem is a szolgálati szobájából, hanem a forró nyári mezőről jött volna hozzá, szép tiszta zsebkendővel törülgette le arcáról a verítéket, majd az ő homlokára szorította a tenyerét.- No, hogy van, Cséplő néni? — érdeklődött az állapota felől, és megrándult a szemöldöke.- Már jobban, kedves doktor úr - mondta. - Már ettem a vacsorából.- Az jó. Az nagyon jó. Ha étvágy van, minden jól van. Bizony, miden jól van! - ismételgette bölcsen, és homlokáról karjára csúsztatta a tenyerét. A pulzusán tartotta a puha, párnás ujját.- Meggyógyulok még, vagy már csak holtan kerülök ki innen, kedves doktor úr? — kérdezte meg, és a választ az orvos pufók arcából és apró szeméből is ki akarta olvasni.- Miket beszél, Cséplő néni, miket beszél. Olyan egészséges lesz hamarosan, mint a makk. Bizony, olyan egészséges lesz - biztatta az orvos.- Csak aztán úgy is legyen, ahogy mondani tetszik, kedves doktor úr — mondta, és mélyet sóhajtott.- Úgy lesz, Cséplő néni, úgy lesz, ne féljen — biztatta változatlanul az orvos.- Ami igaz, igaz, nincs is nekem olyan nagy bajom! - jelentette ki.- Nincs, bizony nincs - bólintott helyeslőleg az orvos.- Csak annyi mindössze az én bajom, hogy féltem az új házunkat — mosolygott maga is a baján.- Az a jó, ha az embernek van mit féltenie. Bizony, az a jó! - vetette közbe a doktor úr.- Az, persze hogy az. Csak én, sajnos, nem tudok boldog lenni az új házunkban — csapta össze úgy a tenyerét, mint aki maga sem tudja mivel magyarázni a viselkedését.- Majd segítünk ezen is, csak bízzon bennünk — simogatta meg az arcát az orvos.- Mások virulnak az új házuk fedele alatt, magasan hordják az orrukat, én meg lassan elfonnyadok. Mért is vagyok olyan szerencsétlen? - mondta, és sírva fakadt.- Fel a fejjel, Cséplő néni, fel a fejjel. Ne hagyja el magát. Higgyen a mielőbbi felgyógyulásában! - szuszogta fölötte az orvos, és megint letörölgette a verejtéket az arcáról.- Hiszek benne ... és még jobban hinnék, ha tudnám, hogy a kedves doktor úr tényleg segíteni tud rajtam. Ha tényleg lenne olyan orvossága, amitől olyan lennék, mint a többi ember. Ami visszaadná az elveszített örömöm!- Van olyan orvosságunk, Cséplő néni, csak ne féljen - mondta az orvos, és hosszan nézett a szemébe. Hosszan gondolkodott. Mintha máris kereste volna azokat a tablettákat. - De még ne erőltesse a beszélgetést. És főleg ne erőltesse az ülést. Bizony, az ülést nem szabad erőltetnie! - figyelmeztette, és felállt.- Nagyon szeretnék meggyógyulni. Tényleg meggyógyulok? - kérdezte meg újra.- Abban biztos lehet! - mondta határozottan az orvos.- Drága doktor úr! — rebegte, és elcsuklott a hangja. Bele akart kezdeni a hálálkodásba, meg mindannak az elmondásába, amit az élet osztott ki számára, de az orvos félbeszakította.- Mondtam, Cséplő néni, még ne erőltesse a beszélgetést. Nem szabad erőltetnie. Pihennie kell. Majd holnap vagy holnapután mesél nekem. Bizony, akkor. Megígéri? — indult az ajtó felé csendesen.- Megígérem, és köszönöm a vizitet, kedves doktor úr. Nagyon köszönöm — suttogta, és kimerültén visszahanyatlott az ágyára. Nem is tudta, hogy az orvos mikor hagyta magára. És aléltan is, fáradtan is a holnapra vagy a holnaputánra gondolt, amikor vagy az orvos jön hozzá szuszogva, vagy ő megy a rendelőjébe. S a mielőbbi felépülése érdekében elmond neki mindent, nem hallgat el előtte semmit, szépen tömörre fogva kezd bele a küzdelmes élete történetébe. Valahogy úgy: - Tetszik tudni, kedves doktor úr, háború volt.. . Vagy úgy: - Tetszik tudni, kedves doktor úr, az a kutya háború . . . Vagy talán sem így, sem úgy, mert még azzal is számolnia kell, hogy majd nehezére esik a beszéd. Legjobb lesz mindent valójában a legrövidebbre fogni:- Tetszik tudni, kedves doktor úr, négyen pusztultak le a családunkból a háborúban, de a nagyon szeretett halottainknak csak kétszer harangoztak. (Vége) 10
