A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
A kársak alatt Miutón felépült, idejöttek a lévai kenyéripari főnökségről és megkérdezték tőlünk, vajon meddig akarunk még mi itt a faluban házikenyeret sütni? Azt mondtuk: addig, amíg a kenyérgyár nem süt jobbat. Ha majd jobbat süt, akkor a mi kenyerünk nyilván megmarad, és ha megmarad, azonnal abbahagyjuk a sütést, mert pocsékolni azt nem szeretünk. Nagyot néztek, aztán elmentek. Mert nézze: én nem akarom bántani a kenyéripart, de ebben a faluban jó a kenyér, az embereknek pedig ez kell. Kenyeret az ember napjában többször eszik. Ha jó az a kenyér, azt természetesnek veszi az ember. Ha rossz a kenyér, akkor morog az ember. Szidja a molnárt, a péket, a kenyéripart, mérgében még talán a rendszert is. Ezért úgy gondolom, jó kenyeret vagy rossz kenyeret sütni bizonyos értelemben politikai kérdés is. Mi nem akarjuk, hogy az emberek szitkozódjanak. Sütjük a kenyeret, mi több, nem is ráfizetéssel s jólesik látni a sorakozókat, mert szívesen sorakoznak. emberekkel felépült s májusban megnyitotta kapuit a kultúrház, melynek gazdája végül is a szövetkezet lett. Háromszázötven férőhelyes színházterem, szélesvásznú mozi, házasságkötő-terem, könyvtár, klubhelyiségek, szövetkezeti- és hnb-irodák. A terv és a kivitelezés egyaránt példás munka, most már jól, ennél is példásabban kell élni a lehetőséggel. Joggal feltételezhető, hogy így is lesz. Az iskolában megkeresem Hajdú Vilmos tanítót, a CSEMADOK helyi szervezetének elnökét, mert arra vagyok kíváncsi, hogyan is akarnak élni a továbbiakban a kultúrház által biztosított remek lehetőségekkel. — Mióta Pék Laci bácsi, a CSEMADOK korábbi elnöke meghalt, bizony alábbhagyott a szervezeti tevékenység. Jómagam második éve vagyok elnök. Igyekszünk. Terveink vannak és igazi lehetőségeink. Ezt így leírhatja s néhány <ív múlva remélem számon is kérheti rojtunk. Hogy tiszta lelkiismerettel adhassunk számot munkánkról, de azért még tudjuk, sokat kell tenni. Támogatás van, lehetőség van, a buzgalmat ez a kettő gondolom jól fogja serkenteni. A kultúrház átadása előtt új erőre kelt a tánccsoport, az éneklő kórus s a régi, sok-sok évtizedes falusi színjátszás hagyományait is fel tudtuk éleszteni. Az éneklők, a táncosok, a színjátszók külön-külön önálló műsort adtak u kultúrház avatóünnepségén. Ezt folytatni akarjuk s szeretnénk kibővíteni tevékenységünket, érdeklődésünket. A jó szakmai segítség, a hatékony módszertani tanácsadás, az irányítómunka is meglesz — reméljük. No de mondom, jöjjön el számonkérni, mondjuk úgy két év múlva. Eljövök, ha nem is számonkérni, inkább összehasonlítani. Délután a jónevű szövetkezet jónevű elnökét, Kovács Ferencet keresem, aki a CSEMADOK Központi Bizottságának is tagja. A felvetett kérdésekről szeretném hallani, de mire megtalálom, már elkezdődött a vezetőségi ülés, és Bartos Károly, a hnb titkára jószívvel tanácsolja, jobb lesz az elnököt nem kihívni a gyűlésről. Nem szereti, mert az ülés itt nem formális dolog, hanem fontos fórum, igazi munkaértekezlet, ilyenkor nem jó zavarni. Igazat adok Bartos Károlynak, akiről külön kell szólnom. — Mondja titkár elvtárs — kérdeztem — miért sorakoznak ott a bódé előtt az emberek? — Kenyérért. — Nocsak, a gazdag falunak kenyérgondjai vannak? — Lennének bizony, ha nem magunk sütnénk a kenyeret. Ebben a faluban mindig is jó pék, jó kenyér volt, még a nyomorúságos időkben is, amikor kevés volt. Most is jó a pék, remek a kenyér is. Elég is lenne, csakhogy a szőgyéni kenyérnek híre van az egész környéken. Jóhíre. így aztán a környező falvakból, sőt még messzebbről is idejárnak kenyérért, így aztárr persze hogy sorakozni kell, de csak ilyenkor, a délutáni nyitás előtt. Az a téglabódé eredetileg autóbuszvárakozó volt. Most ideiglenesen kenyérbolt. A pékségünk itt, a kultúrház előtti parkban állt. Romos, öreg épület volt. Egy szombaton nekiestünk, és társadalmi munkában lebontottuk. Látja milyen tipp-topp parkocska lett a helyén? Ez is társadalmi munkából. így aztán tere is lett a falunak, főtere. Igenám, de mielőtt lebontottuk a pékséget, százméternyire építettünk egy másikat, mert kenyér nélkül egyetlen napig se maradhat a falu. — De hiszen ott van a párkányi kenyérgyár .. . — A párkányi kenyérgyár. Hát igen. Sok mázsa kenyér sül itt naponta. Hétvégeken, amikor több az idegen, meg lakodalmak vannak, bizony tizenöt-tizenhat mázsa a napi kenyérmennyiség. Érti, úgy-e? Értem. S most már azt is értem, miért akarta annyira Bartos Károlyt titkárnak, vezetőnek a faluja, miután az csaknem negyedszázadig a szövetkezetben dolgozott. Nem a kenyérért, a gondolkodásáért. Az eredményekről, a fejlesztésről, a választási programról még sokáig beszélgetek Bartos Károllyal. A választási program kereteit ebben az ötéves tervben főleg a kultúrház töltötte ki. A közeljövőben a hnb régi épületét bölcsődévé alakítják át, a régi óvoda helyén napközi otthon lesz, mert a szomszédos Bartról idejárnak iskolába a gyerekek, s az anyák legnagyobb része a szövetkezetben dolgozik, nem is szólva az évi száz fős gyermek szaporulatról. Ősszel elkezdik építeni a szolgáltatások házát, a nyáron hatvan férőhelyes óvodát ódnak át... Hosszan lehetne sorolni, bizonygatni a jót, azt, miért olyan megnyerő, barátságos falu ez a Szőgyén. Elmenőben hatalmas hársakon s egy különös, szép régi épületen akadt meg a szemem. Gondoltam, lefényképezem. Akkor kilépett az ajtón egy zömök ember, oki odajött, leparolázott velem, s megkérdezte: tetszenek-e a hársak? Kiderült, ő a szövetkezet borosgazdája s a régi hársak alatt lapuló épület mélyén a szövetkezet csaknem háromszáz esztendős borospincéje húzódik. Hajdan, sok-sok évtizeden keresztül papok borozgattak benne. Varga Dezső a „mélybe" Invitál, ahol kiderül, a papok nemcsak a bort szerették, pincét is tudtak építtetni. No meg azt is megtudom, hogy Varga Dezsőnek mindkét lábáról hiányzik a nagyujja. A Donnál fagyott le negyvenegyben. No és a borok! Gyűszűnyi rövid kóstolgatások közben kiderült, az igazi jó borról írni nehéz. Beszélgetni róla viszont remek dolog. Jó volt hallgatni Varga Dezsőt. Sokat tud a borokról. Hordókban áll a bizonyíték. Igaz, kis mennyiségben, mert a termés 99 százalékát, évi százötven vagon szőlőt leadják. Szőgyén nagy falu, de az idetévedő idegen szívébe így is belefér. Hogy' miért? Ezért is. A szerző felvételei Most, késő tavasszal, amikor mezőgazdasági dolgozóink minden időt kihasználnak a tavaszi munkák elvégzésére, főleg a szövetkezetek kertészeti részlegében dolgozó munkásokra gondolok, akik a fóliasátrak alatt millió és millió paradicsom-, paprika-, káposzta-, karalábé-palántát készítenek elő, hogy minél több zöldség kerüljön a dolgozók asztalára. Nem azért gondolok a kertészeti dolgozókra, hogy talán a mezőgazdaság többi részlegét lebecsülném, hisz tisztában vagyok az állattenyésztés, a gabona és takarmány termelésének jelentőségével. Meggyőződésem azonban, hogy ugyanúgy, ahogy minden évben harcolunk minden szem gabonáért, minden cukorrépáért, minden kilogramm takarmányért, ugyanúgy kell harcolnunk, ugyanilyen figyelmet kell szentelnünk a kertészetben kitermelt áruk betakarításának és értékesítésének is. A zöldségtermelés és ellátás kérdéséről valamint annak fontosságáról a legfelsőbb pártszervek is tárgyalnak. Miért gondolok most mindezekre a dolgokra? Hát csak azért, mert valahogy nem hagy békén egy kérdés. Hogy vajon miért van az nálunk, hogy minden nyár végén hektárokra menő táblákon lát az ember paradicsomot, amit az efsz már nem tud értékesíteni. Mert nincs, aki fölvásárolja. Ugyanakkor azonban külföldről vagonszámra jön hozzánk a paradicsom. Nem értem ugyanis, hogy mi van abban jó, hogy nálunk megrohad a paradicsom, de ugyanazért más országoknak valutát kell adni. A jó logikus szerintem az lenne, ha ezt a paradicsomot felvásárolnánk és a külföldi valutát megspórolnánk más dolgok megvásárlására. Felteszem magamnak a kérdést, vajon mindezt el lehetne érni? Hát ha jól meggondoljuk, nem is olyan nehéz. Mert az egész igen egyszerű matematika kérdése. Például: a felvásárló és kereskedelmi szervek a sokéves átlag alapján majdnem pontosan meg tudják mondani, hogy milyen a paradicsomszükséglet. A másik oldalon az efsz-ek pontosan tudják, hogy hány darab paradicsompalántát ültettek el és azt is tudják, hogy egy paradicsomtő átlag 3—4 kilogramm paradicsomot terem. így tehát igen egyszerű szorzási művelettel megkapjuk azt a mennyiségű paradicsomot, amit mezőgazdaságunk kitermel, és azt, amit a piac igényel. Ilyen módon tehát pontosan ki lehet számítani a szükségletet és a felvásárlásra váró paradicsom mennyiségét. Meggyőződésem, hogy ha ilyen számítást csinálnánk évente, akkor nem az lenne a probléma, hogy honnan hozzunk be, hanem az, hogy hova vigyünk ki paradicsomot. Persze olyat is hallottam, hogy bizonyos okoknál fogva át kell vennünk a külföldi paradicsomot, mert hosszúlejáratú szerződésről van szó, amit nem lehet lemondani. De akkor meg azt nem értem, hogy ha mindezt tudjuk, miért termelünk fölöslegesen több paradicsomot. Miért foglaljuk el fölöslegesen a földeket olyan kultúrával, amelyre nincs szükség. Miért kötünk le munkaerőt olyan helyeken, ahol erre nincs szükség. Miért fizetünk munkásokat olyan munkáért, amelyre nincs szükség. Mindezt azért írtam, hogy a késő nyár folyamán ne találkozzak az utak szélén paradicsomtáblákkal, és inkább azt szeretném látni, hogy a fölvásárló szervek az utolsó kilogrammig felvásárolták ezt a különben vitamindús termést. 3
