A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
99 □ □□ Könnyű a magyar vezetéknevekből arra következtetni, hogy vajon a régi időkben megközelítőleg hány ember végezhette a kézműves szakmák valamelyikét, hiszen nyelvünkben nagyon sok a foglalkozásnév. A hordókészítő és kerékgyártó kézművesek nevei vagy féltucat vezetéknevet honosított meg nyelvünkben, s ezek közül elsősorban a Bognár és a Bodnár, a Kádár és a Pintér a ma is leggyakrabban használatos vezetéknevek közé sorolhatók. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a magyar tudvalévőén mindig is nagyon szerette a bort — hordóra, dézsára, puttonyra, csobolyóra mindig is szüksége volt. Lovasnemzet lévén, a kerékgyártás nyilván csak a későbbiekben honosodott meg s jóval korábban is halt ki, mint a hordókészítés szép és fortélyos mestersége. Hordóra ma is szükség van, méghozzá egyre többre. Bodnár, kádár, pintér is több kellene, de ugyan ki választ ma ilyen mesterséget. Művelője már csak néhány öregember. Mert a helmeci bodnár is azt mondta, mielőtt felhagyott a hordókészítéssel, hogy: az is bolond, aki kádárnak megy, mert nagyon nehéz ám olyan hordót készíteni, amelyen a négyfelé hasított hajszálnál vékonyabb résnek nem szabad lennie. Ha meg van, az már nem hordó. Kiss Lajos bácsi, az abarai hordókészítő is tartja ezt a véleményt, csakhogy ő nem hagyta abba, mert mesterségének nemcsak a nehezét, szépségét is ismeri. Évente most is harminc-negyven takaros hordó kerül ki a műhelyéből. Megrendelőkben, borivókban nincs hiány. Arról nem is szólva, hogy a Bodrogköz és a környéke milyen gazdag bortermő vidék. A gyári hordó nem sokat ér — tartják a borosgazdák, mert az ipari sorozatgyártás főzni, párolni kénytelenek a nemes cserfát, és az ilyen technológiai eljárás során kifő a fából a csersav, a borkezelés legfontosabb alapeleme. Nem így Kiss Lajos bácsi, ö még a sokszóz esztendős „technológiát" alkalmazza, amit elmesélni könnyű ugyan, de alkalmazni annál nehezebb. — Beszerzi az ember a jó cserfát ugyebár, ami nem egyszerű dolog. Elhasogatja, aztán felpackázza . . . de nem méterrel ám. Szemmel, arasszal. Aztán görbekéssel szépen kihóntolom, kihasazom a nemes anyagot. Ez a művelet legnehezebbje. Sok fortélyt igényel ám, no meg erőt persze. Ettől lesz kész amit dongának hívunk, durvadongának. mert ugye a munka legpontosabbja még hátra van. Amikor kész vagyok, rárakom erre az egyszerű kis szerkezetre a dongákat, — felénk úgy mondják, dongaszán, mert úgy-e valóban olyan mint a szán, csak éppen lovat nem lehet eléfogni. Aztán kirakom mindezt az udvarra, hadd süsse a nap, hadd áztassa az eső, csípje a dér, lepje a hó. Mert ilyen szeszélyes dolog ez kérem. Mindegyik kell, és egyik sem árt neki. ősszel aztán a fa ismét bekerül a műhelybe, eljött a hordókészítés ideje, meg aztán ilyenkor már a ház körül, a kertben is kevesebb a munka. A műhelyben életrekelnek a pihent szerszámok, gyalu alá kerülnek a durvadongák. Ekkor kell az igazi pontosság, de a mérőeszközre nekem még ekkor sincs szükségem. Az udvaron tüzet rakok, abroncsba húzom a dongákat s a tűz fölött szépen kialakítom a hordó formáját. Körgyalukkal kihasazom a végső formát, mindkét végén megfenekelem a hordót s már jöhet is érte a borosgazda. Ügy tudom, hajdan a hordókészítők annyi pénzt kaptak a hordóért, amennyi értékű bor az elkészült hordóba belefért. Rákérdezek. — Valamikor errefelé is ez a szokás járta. Apám, nagyapáim is kádárok voltak. Dédnagyapámat még eképpen fizették, illetve úgy, hogy borral töltötték meg a hordót, ami a keze alól kikerült. Ezt aztán átöntötte a sajátjába s ezzel a vásár le is zárult. Most már szabott árak vannak. Nem is bánom, mert nem szeretem a bort, de kétségtelen, hogy az a régi fizetség jobb volt a mainál. Én literje után csak három-négy koronát kérek, és ugye rossz bor ára sincs alább a tizenötnél. Nem panaszképp mondom, mert én a munka öröméért csinálom elsősorban. így volt ez már tizennyolcesztendős koromban is, amikor először fogtam fát a kezembe, azzal a szándékkal, hogy abból hordó legyen. Lett is, persze nagyapám szigorú, oktató tanácsai mellett. Hencegni hasztalan dolog lenne, semmirevaló, de bizony úgy van, hogy a hajszálat sem azon az első hordón, se a továbbiak százaint nem lehetett volna átfűzni. Még a négyrét hasított hajszálat sem. És a még ennél is vékonyabb bor sem bújt ki az én hordóimból, legfeljebb, csak a csapnyíláson, ahol én akartam. Több mint kétezer hordót csináltam életemben, s megszámlálhatatlan dézsát, kádat, puttonyt, csobolyót. A kádármesterség igazi kézművesség, a legrégibbek közül való, ám fortélyai máig sem változtak semmit. Kihalófélben levő mesterség, mely fölött jócskán van miért sajnálkozni, hiszen tudvalevő, hogy a fúró-faragó emberek az évszázadok során a néprajzi kincsek egész sorát is megalkották. Lajos bácsiék sem vették soha vásárban a teknőt, a rokkát, a szövőszéket, a díszes tulipános-ládát. Otthon készült mindahány, mert hiszen a családban a férfiak emberemlékezet óta mesterei voltak a szépnek és a fának. Az öreg kádár fia, a gépek és motorok megszállottja még időnként besegít édesapjának, sőt maga is remekbeszabott hordókat tud készíteni. Az unoka viszont már hallani sem akar róla. ő inkább hurkapálcikákból épít Eifel-tornyot. Nagyot, embermagasságút. Búcsúzóul körülnézünk a kertalji temetőben, ahol szépséges faragott kopjafák sorakoznak. Csaknem valahány Kiss Lajos faragása, vagy ha még akad köztük fél évszázadnál régibb, az apja, nagyapja kezemunkája, akik már régen itt pihennek az abarai földben. — i — 4
