A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-10 / 24. szám

Bór csábító a téma, mégsem szándékozom kesernyés ízű és hangulatú riportot írni Bozsik Péterről, a rétéi (Reca) iskola igazgatójáról, aki rövidesen betölti a hatvanadik életévét, vagyis eléri a nyugdíjas korhatárt. Képletesen szólva: igencsak közeleg az utolsó csengetés pillanata.

Az utolsó húsz egynéhány év alatt sokszor odaállt a gyerekek elé, hogy vizsgázzon meleg emberségből, tudásból és magatartásból, lelkesedésből és akarásból. Tudom, sok éjszakán át töprengett, tűnődött azon, hogyan lehetne jobban és eredményesebben dolgozni a fajtájáért s azok jövőjéért. Ha elgondolom, hogy most, alig néhány hét múlva — egy lelkiismeretes és becsületes munkával eltöltött életút befejezéseként — elhangzik az utolsó csengetés, akaratlanul is kesernyés ízek tolulnak a torkomra és kissé összeszorul a szívem. Mert ami utána következik, más lesz, merőben más. Kissé kevesebb és üresebb, kissé fénytelenebb s talán hidegebb is. Bár tudom, hogy mindez törvényszerű s természetes velejárója az életünknek, egy olyan megmásíthatatlan tény, amivel férfiason szembe kell nézni, s amivel meg kell békélni, mégis megrendítő — mert mondjad a napnak, hogy ne világítson, mondjad a pacsirtának, hogy ne röppenjen fel a tavaszi ég alá s ne trillázza tele a zöldülő határt!

Azon a koratavaszi délutánon, amikor nála jártam — bár melengetőn, mégis hideg fénnyel sütött a nap és csípős szél kavarta az iskolaudvar porát —, kézfogásában rögtön megéreztem a tiszta embert, a barátot, s azt is megláttam, hogy a szemében milyen meleg fények tanyáznak. Tipikus tanítói szemek, gondoltam, melyekkel tud bíztatni, lelkesíteni és simogatni, de ha szükséges, dorgálni és ostorozni is. Egyszóval már most, elöljáróban elmondhatom, hogy Bozsik Péterben egy vérbeli pedagógust ismertem meg.

Kicsoda, micsoda, honnan indult Bozsik Péter?

Vasutas családból származik. Négyen voltak fiútestvérek. A harmincas években, gimnazista korában gondolt először a tanítói pályára, de csak gondolt: a terve nem valósulhatott meg. Aztán elvégezte a kereskedelmi akadémiát, s egy felvásárló üzem könyvelőiéként dolgozott.

A gyerekkora? Telve volt szűkölködéssel, persze játékossággal, csínytevéssel és természetesen vágyakkal is, hiszen — mint ahogy a világ minden

Bozsik Péter együtt a családjával

gyereke játékoskedvű és vágyakozó ő is az volt.

voltunk a fronton. Maga nagyon jó tiszt volt .. ."

Bozsik Péter eltűnődik:

— Az igazság az, hogy rossz korban születtem, mint általában a íelem egyivásúak — mondja. — A harmincas évek súlyos gazdasági válságai, majd a második világháború eseményei meghatározói voltak sorsunk alakulásának, sajnos. . .

Bevonult katonának, kikerült a frontra, majd hadifogságba esett. 1947-ben tért haza. Éppen vásár volt Szencen. A vásár forgatagában valaki ráköszönt:

„Dobrý deň, pán zászlós!"

„Hát maga meg honnan ismer?"

„Nem emlékszik rám? Hiszen együtt

Bozsik Péter "bólogat, majd megvonja a vállát.

— Azt hiszem, anyám természetét örököltem — mondja. — Anyám, szegény, nagyon jólelkű volt, túlságosan is az. Még most is visszacseng fülemben a csendes tanácsa, kérése: „A koldus előtt sosem zárd be az ajtót, kisfiam."

Szerencsére ma már nincsenek koldusok, nincs szükség adakozókra. A tanító ember mégis örök adokozó volt és lesz is, iskolában, kívüle, minden lépésében, egész életén át. Mint ahogy már sokszor kimondták, leírták, a tanítói pálya nem foglalkozás, hanem hi-12