A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-10 / 24. szám
BETÍ A világmegváltás gyönyörű rögeszméje nélkül nem lehet tisztességgel élni — legyen az ember bányász, vagy festő, költő, vagy szántóvető, vitorlafoltozó, vagy bármi. Teremtés, alkotás, tehát munka nélkül boldog sem lehet igazán az ember, s helyét, szerepét a világban csak úgy leli meg, ha megleli örömét abban, amit művel. Szabó Gyula rendkívüli életműve mögött ott ragyog a boldogság, az életöröm napsütése, de ott van mögötte a vergődés, az emberi-művészi tépelődés minden kínja és keserve is — ugyancsak ragyogásban. A festő életrajzának egyik legismertebb adata, hogy egyszer elégetett mindent, amit addigi életében alkotott: festmények, rajzok százait, talán ezreit — nem tudni pontosan, mert keveset vallott a pusztítás ama éjszakájáról. Versek is égtek abban a tűzben. Szabó Gyula, az esztendők óta halott festő verseket is írt, de hogy miről s hogyan, az életében titokban maradt. A versírás miértje viszont nyilvánvalónak látszott. Egyszer mégis tapintatlanul azt kérdeztem tőle, hogy vajon a megfesthetetlen képek helyett íródik-e olykorolykor a vers? „Nincsenek megfesthetetlen képek. Mert aki ezt hiszi, az feladta önmaga emberi és művészi becsületét. Csupán keresés van, ami a világ és önmagad megfejtésének eszköze lehet. Ilyen a jó kép, a jó vers, a jól megművelt föld, a jól felépített épület. Az én verseim esetenként vázlatok, kerettanulmányok egy képhez, egy lelkiállapothoz, s bizony megtörtént, hogy egy vers nélkül egy képet sosem tudtam volna megfesteni, hogy olykor a vers jobban feltételezte a képet, mint a festék, a vászon, az ecset együttesen. A képért lett tehát legtöbbször a vers, de ez az alkotáslélektani háttér, — bár többször is megismétlődött — előttem is mindig csak utólag derült ki S ezért remélem, mentes volt minden tudatos öncéluságtól, manipulációtól." Hogy így igaz, ahogy maga Szabó Gyula is hitte, arról most élményszámba menő bizonyosságot szerezhetünk. A rejtett-titkolt versek a Madách gondozásában most együtt láthattak napvilágot Szabó Gyula tus- és tollrajzaival. A kötet méltó főhajtás a festő emléke előtt, akinek igazi nagyságáról még csupán sejtefmeink vannak. KESZELI FERENC HAJÓS LÁSZLÓ versei: TŰNŐBEN Galambok ittak lent a parton, friss fűzfasíppal szólítgattam őket. Azóta egyre nő a meder, a folyam pedig fölfelé hömpölyög: megelőzni az elmenőket. CSENDÉLET Még együtt minden rész: kő, kalapács, véső, a pihenő-álmodó kéz. Még itt a gát, ölében megtorpant lendület, kemény csendjében a szobor, de csillagtüzű szeme nyílni kezd, a turbinák felmorajlanak . . . Még együtt minden rész: kő, kalapács, véső, a pihenő-álmodó kéz. OTTHONI TÁJ Halvány hangok szállingóznak a gyémánttá fagyott légen ót, ismerősek, melengetők, teremtői tengernyi jónak. Fölvillannak — ellobbannak, de jönnek az újak szüntelenül, letelepednek szívem körül: iható tenger a szomjazónak. Közénk ült, bár szárnyát bontja a szentjánosbogárrá összeroppant világok apró pontja, s özönlik sűrűn seregünk. 11
