A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-10 / 24. szám
— Mert folyton rettegésben élek. Se nyugodt nappalom, se nyugodt éjszakám. Várom a lesújtó hírt, hogy a házunk már nem a házunk. Reggel meg azt a gonosz lelket vártam, aki rá akarja tenni a kezét. Segíts rajtam, ha tudsz! - csuklóit sírásba a rimánkodó hangja. — Hermín, az isten áldjon meg. Nincs szükséged a segítségemre. Nincs veszélyben a házad. Értsd már meg végre, senki se akar beköltözni a tiétekbe. De ha akarna, én kaparnám ki a szemét a tíz körmömmel !- Könnyű neked. A ti házatokat nem szemelte ki senki.- Állítom, a tiéteket se. Marhaságot vettél a fejedbe. Menj orvoshoz, kezeltesd magad! — ajánlotta sajnálkozva. Szomorúan legyintett, és nem szólt többet. A könynyein keresztül már a komaasszonyát sem látta. Nem érzékelte a jelenlétét, a falut sem, a hegyeket sem, a tisztára sepert kék eget sem, csak magát és egyesegyedül a házát. Nem érdekelték az asszonyok sem, akik szatyorral vagy kosárral a karjukon a boltba tartottak. Nem jutott eszébe, hogy a nyomukba eredjen, s hallgatózzon. Belevillant szívébe a sejtés, hogy addig foglalták el a házukat, addig történt meg a rettenetes dolog, amíg a vaskerítésnél az értetlen komaasszonyával tárgyalt. Egy szót sem szólt a komaasszonyának. Sarkonfordult, és ahogy csak a dagadt lába bírta, sietett haza. Talán szaladt is egy darabon. Akkor lassított, amikor jöttek vele szemben. Ahogy közeledett a házukhoz, úgy vadította a sejtése, hogy az a kiállhatatlan, veszedelmes ember, akiről a traktoristák és a komaasszonya miatt elfelejtkezett, belopózott a házukba. Várja az érkezését. Ugyanúgy, ahogy korábban ő, az ágy támlájához támasztott háttal, kezében fejszével vagy disznóölő késsel. Úgy loholt a hőségben, úgy közelítette meg a házukat, hogy közben lélegzetelállító képek táncoltak a szeme elé. Látta magát vérben fetrengve, haját kitépve, holtan végignyúlva a konyhában, felravatalozva koporsóban; látta a temetését, a sok kíváncsi népet a koporsója körül: hallotta a Menyhért komája hangját, amint a pap oldalán diktálja, és kezdi az éneket; látta sógornőjét, Bandit, Emőkét a temető kapujában, amint várnak rá félkörben. Vérbe borult szemmel, vérszomjason fordult be az udvarukba, s jaj lett volna annak, aki az útjába áll. Egyenesen a fásszínükbe sietett, ahol megragadta a fejszét, aztán támadásra készen felkapaszkodott a lépcsőn. Nem érzett fáradtságot, csak rettenetes lüktetést a fejében, meg kegyetlen elszántságot, hogy leszámol a házuk ellenségével. Ott fog vérben fetrengeni a konyhájukban, és majd a trágyadombjukon fog bűzleni, mert oda ássa el a gyalázatos tetemét. — Hé, gazember, gyere elő. Úgy is tudom, hogy itt vagy! — kiáltott be a konyhába, miután betaszította az ajtót. Kivárt, semmi. — Hé, gazember, gyere elő. Úgyse menekülsz innen élve! Megint kivárt. Semmi. — Hé, gyere hát elő, ha mondom. Ne bújkálj, hiszen innen is látlak. Ott állsz az ágy támlájánál. Ha neked a házunk kellett, nekem cserébe az életed kell! Valami szét akarta vetni a fejét. A fejszét azonban szorosan markolta, és ütésre készen tartotta maga elé. Belehallgatózott a csendbe. Zajra, mocorgásra vagy óvatos lépésekre figyelt. S akkor halkan megnyikordult a szobaajtó, krákogás hallatszott bentről, valaki teljesen felismerhetetlen hangon annyit mondott:- Mi az, elment az eszed?- El. Bizony el, mert itt vagy. És én tudtam, hogy itt leszel, te átkozott, te disznó, te alávaló gazember — üvöltött fel, s vadul berontott a házba. Dulakodni kezdett azzal a valakivel, akinek az arcát világos nappal nem ismerte fel. Erősebb volt a karja, mint az övé, mert a fejszét rögtön kicsavarta a kezéből. A kezét azonban nem tudta összekötözni. Rúgta, harapta, mind a tíz körmével támadta a betolakodót. Mindenre elszántan indul újabb és újabb rohamra, hogy aztán teljesen nyugodt lehessen. Itt a nagy alkalom! Ha végez a gazemberrel, nem kell többé senkitől sem féltenie a házát. Nyugodtan pihenhet, elégedetten merenghet ő is a kispadon, mint mindenki a faluban. A kíméletlen dulakodás közepette egy villanásnyi időre felismerte az ura arcát. Megtorpant. A házukat veszélyeztető gazember, az álmát, nyugalmát; meglopó gonosz lélek az ura lenne? Rettenetes hahotózásba kezdett. A végén majd megfúlt, úgy nevetett. A dulakodást azonban nem hagyta abba. Még nagyobb erővel vetette rá magát a betolokodóra, aki az ura képében jelentkezett. Aztán többre nem emlékezett. Ki kerekedett a másik fölé, az ura látogatásáig rejtély marad. Mint ahogy az is, kivel verekedett a házukban. Afelől nem lehet kétsége, hogy vagy leütötte őt az a gonosz lélek, vagy a kimerültségtől esett össze. Azért hozták be a kórházba. Meddig feküdt a földön eszméletlenül? És ki talál rá a konyhájukban? És miért van rács a fehér szobája ablakán? Hiába erőltette az eszét. Nem lett okosabb. NEGYEDIK RÉSZ Először mozdult úgy reggel óta, hogy megigazgatta feje alatt a párnát. Az este hűvösebb levegője ’áramlott be hozzá. Felfrissítette, erőt kölcsönzött neki. Talán már járni is tudott volna a szobában, a folyosón, ha lett volna mersze. Jól érezte magát. Amit érdekesnek talált, hogy egészen könnyűnek érezte a testét, a karját és a beteg lábát. Csak a feje volt olyan, mintha elöl, a homloküregébe befészkelődött volna egy nehéz ólomgolyó. Egész nap csak a szemét tudta mozgatni. A teste bénán, fáradtan süppedt bele a kórházi ágyba. Meg a képzelete volt éber. Úgy röpködte be az életét, mint szorgalmas méh a közeli virágos rétet és a távoli illatozó akácost. Lám, estére elcsendesedik a világ. Elhallgatnak a madarak is. És olyan egyszerre, mintha egy emberi füllel nem hallgató hang azt mondaná: Pszt! Minden élőlény elbágyad a sötétedés beálltáig, csak a beteg ember érzi erősebbnek magát. S nem a gyomra követelőzik, hanem kínzó vágya támad, hogy lekászálódjék az ágyról, csoszogjon a folyosón, benyitogasson a szobákba, mintha ő is sápadt ápolónő lenne. Mindenüvé szeretett volna menni, csak haza nem. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy kiosonjék a szobájából, a kórházból, felkapaszkodjék a vonatra vagy az autóbuszra, s mint egy kísértet, megjelenjék az ura előtt. A szökés gondolata talán azért nem fordult meg a fejében, mert nem volt egészen biztos a dolgában, hogy megölte-e a házukba betolakodót. Ha sikerült a karmai közül elmenekülnie, akkor az újabb és még biztosabb alkalomra vár, hogy leszámolhasson vele. Neki meg már teljesen elment a kedve a dulakodástól. Élni szeretne még és nyugodtan! Csak dicsérni tudta az eszét annak, aki a házuk és az élete veszélyeztetője elől kórházba, rácsos ablak mögé menekítette. Itt igazán biztonságban érezheti magát. Az urán kívül nem engednek be hozzá senkit. A házzal meg majd lesz valahogy. Azt az egyet rábízza az emberére, ha látogatóba jön, hogy míg a kórházban tartják, ne járjon el sehová. Még a fiához sem. ügyeljen a tehénkéjükre, a szárnyasokra meg a házukra, nehogy baj érje őket. Egyszóval: ne csúdorogjon. üljön nap mint nap a kispadon. Szórakozzon a büdös csibukjával, átellenben Miska bácsival meg a szomszédokkal. Ebédelni, vacsorázni se menjen a fiukhoz. Süssön rántottát, főzzön teát és paprikáskrumplit, meg egyen szalonnát, kolbászt. Az öregedő emberek legtöbbje érelmeszesedésben szenved, feledékeny, mint az ura is, s ha nem köti a lelkére, még nyitva hagyja az ajtót, és a végén ő is úgy jár a gonosz lélekkel, hogy verekednie kell vele! Ki lehetett a házukra és az életére spekuláló? Hogy-hogy nem ismerte fel az arcáról? Senkire nem hasonlított a falujukban, csak az urára. Maszkot csináltatott volna valakivel a férje képéről? Vajon letett-e már a szándékáról? Talán nem is járt a házukban az a gyűlöletes idegen. Bebeszélte magának, hogy ott lesz, fejszével vagy disznóölő késsel várni fog rá, és annyira átélte a számára nagyon veszélyes perceket, hogy aztán nem is a gonosztevővel, hanem az árnyékával küzdött, feleslegesen villogtatta a balta élét, a nagy semminek kiáltozta be a konyhájukba: Hé, gazember, gyere elő! Ügy is tudom, hogy itt vagy! Pedig hangot, lépteket, mocorgást hallott bentről. Alakot is látott. Erre határozottan emlékszik. Dulakodás közben a karjai erejét is érezte. Tételezze fel, hogy csupán képzeletének játéka volt minden: a betolakodó hangja és a lépések? Nagyon látni kívánta az arcát, s a képzelete valóságos húst-vért formázó embert állított elő? Az kétségtelen, hogy volt a házukban valaki, hiszen bírókra kelt vele. Ráemelte a fejszét, de az gyorsan kicsavarta a kezéből. A saját baltájukkal terítette le? És mit tervei azután, hogy biztonságos helyre, kórházba, rácsos ablak mögé, fehérköpenyes orvosok és ápolónők közé menekítették? Most már a szegény jó ura életére feni a fogát? Aki a másét akarja, semmitől nem riad vissza. Lesbe áll rá a konyhájukban, a mező magányos vadkörtefái mögött vagy az erdőben, és úgy vágja bele a fejszét, mint az a rablógyilkos suszter annak a vásárról hazatérő szerencsétlen embernek a fejébe az erdő alatt. S mire ment a megölt ember azzal, hogy a pandúrok börtönbe hurcolták, s a bírák húsz évi fegyházbüntetésre ítélték a vérszomjas, pénzéhes susztert? Mindig az jár jobban, aki életben marad. Mi történt falujuk szégyenletes mesterével is? Megengedték neki a börtönben, hogy folytassa a cipészséget. És olyan papucsot készített az Erzsébet királyné lábára, amelyben a sas szeme sem vett volna észre szöget. A boldog királynő nem aranynyal, nem birtokkal fizetett a meseszép papucsért, hanem azzal, hogy öt évet elengedett a rablógyilkos suszter börtönbüntetéséből. Csak már jönne az ura, hogy ne kelljen aggódnia miatta. Ha megérkezik, és leül az ágya szélére, rögtön ellátja jó tanácsokkal. A veszélyre is figyelmezteti, és óva inti, legyen elővigyázatos, ügyeljen az életére és a házukra. (Folytatjuk) 10
